Bojár könyve több szempontból is fontos. Az első rögtön az, hogy segít a magyar szellemi élet egyik fájó egyenetlenségének kiigazításában - ha a problémát meg nem is oldja. Nádas Péter néhány éve Esterházy kapcsán valami olyasmit írt, hogy a magyar irodalmi hagyomány reménytelenül prűd. Ehhez hozzátehetnénk, hogy közéleti gondolkodásunk lehangolóan arisztokratikus. Nem abban az értelemben, hogy finomkodóan elegáns lenne, hanem hogy sokkal nagyobb teret kapnak az elitek konfliktusai és megállapodásai, mint a hétköznapi életben zajló folyamatok. Ez a jellegzetesség különösen fájdalmasan mutatkozik meg a nagy sorsfordulók - mint amilyen a rendszerváltás is volt - közkeletű narratíváinak megalkotásakor. Nem azt állítom természetesen, hogy a jogászok munkálkodása a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon nem volt történelmi jelentőségű, hogy Orbán Viktor beszéde a Hősök terén ne lett volna remek, hogy a Varsói Szerződésből való kilépés ne lenne korszakhatár. Hanem azt állítom, hogy a Rendszerválás Nagy Narratívájának barkácsolásakor intellektuális megszokásaink miatt háttérbe szorultak, elsikkadtak a hétköznapi történetek.

(Itt egy rövid lelkesült bekezdést kell beiktatnom: vegyük észre, hogy Bojár igen jó társaságba került. A HVG Könyvek sorozata már régóta ejt zavarba azzal, hogy az amazonon éppen megrendelt, egyébként épp szokatlan megközelítéseikben hasonló könyveket magyarul is hipp-hopp, megjelenteti. Eric Schlosser, John Howkins vagy Howard Schultz könyvei azt mutatják, hogy lehet még fontos kérdésekről, izgalmasan és okosan írni a társadalomtudomány nyelvén is. Más kérdés, hogy egy olyan megavilágsiker, mint a Megetetett társadalom, hogyan maradhat visszhangtalan idehaza.)

Bojár Gábor könyve tehát mikrotörténelemként is olvasható - számos tanulsággal. Egy tehetséges, duzzadó önbizalommal rendelkező fiatal fizikus a maga részéről - bár nem tudta, de tette - már jóval a hivatalos történelem előtt elkezdte a rendszerváltást. A rezsim határai között, de ezeket a határokat feszegetve indult el barátaival a gazdasági önállóság útján 1983-ban. Kihasználta azt, hogy a "rezsim" maga sem volt tisztában azzal, hogy miféle szellemet engedett ki a palackból, valamint hogy a "rezsim" távolról sem volt egyenszilárdságú: értelmes és segítőkész emberek, korlátolt ostobák, lusta közömbösök és kiváló koponyák egyaránt megjelennek a történetben, mint a hivatalosság képviselői.

Maga a termék, az építészeti szoftver, amely a Graphisoft világsikerét megalapozta, ha nem is fából vaskarika, de az elmaradottság rejtett előnyeire hívja fel a figyelmet. Amikor a digitális korszak hajnalán a háromdimenziós megjelenítés kihívásaival szembesültek a szakemberek, nyugaton automatikusan az olyan nagyobb teljesítményű számítógépek felé keresték a megoldásokat, amelyek az embargóval sújtott KGST-országokban elérhetetlenek voltak. Így Bojárék kénytelenek voltak kis teljesítményű gépeken domborítani - és ez lett a későbbi siker alapja.

Mivel általában hajlamosak vagyunk a "korszakos találmányok" misztikumában hinni, kijózanító azzal szembesülni, hogy viszonylag kevés szó esik magáról a termékről és az invencióról: sokkal többet olvashatunk üzleti tárgyalásokról, disztribútori hálózat kiépítéséről, tőkeemelésről, tőzsdei bevezetésről. Magyarázható ez nyilván azzal is, hogy a szerző maga a vállalkozáson belül viszonylag hamar kénytelen volt feladni a programozást a menedzseri, irányítási feladatokért, de talán többről is szó van. A könyv meglepő arányaiból kiolvashatjuk a harmadik Nagy Magyar Tanulságot; egy remek ötlet, jó megoldás önmagában még semmire sem elég: a cégszerű működés, az üzleti szerkezet és a stratégiai gondolkodás elengedhetetlen ahhoz, hogy a briliáns ötletből eladható termék legyen.

Az információs-technológiai cégek valóban észbontó történetei kapcsán a Graphi-sztori eme tanulságát nem árt újra kiemelni. Túlságosan is sokszor hisszük el, hogy a vélelmezett kivételes magyar szürkeállomány - nem a szarvasmarháknál - valami olyan titkos nemzeti aranytartalékot jelent, amelyet tulajdonképpen elég lenne csak felmutatni a nagyvilág előtt, és a pénz, siker, csillogás innentől kezdve már magától jönne. Keserű pirula, de talán le kéne már nyelni: nem vagyunk különleges, kiválasztott nép, és még ha azok lennénk is, a puszta nagyszerűséget nem díjazza a piac, még az IT-cégeknél sem, ahol pedig a gondolat, az innováció fajlagos súlya, jelentősége jóval nagyobb, mint mondjuk a vasgyártásban.

*

Bojár magántörténelméből világosan kitetszik a második Nagy Magyar Tanulság is: Hátszél nélküli pálma nagyra nő. A Graphisoft kezdetektől külföldi piacokon terjeszkedett - a nyolcvanas évek magyar kutatás-fejlesztési támogatási rendszere számára egyszerűen értelmezhetetlen módon és szerkezetben -, ezért mindennemű állami támogatás nélkül ívelt fel a sikertörténet. Ha jól emlékszem, a ma sokak számára legizgatóbb magyar szó, a pályázat a könyv lapjain egyáltalában nem szerepel. Lássunk világosan: nem az állami kutatás-fejlesztési támogatások ellen érvelek. De azt is látnunk kell, hogy ezen támogatások esetében nagyon gyakran a nem szándékolt következmények lesznek dominánsak: mivel a folyamat és termék nincs kitéve a piac kegyetlen követelményeinek és szelekciójának, a későbbiekben életképtelen, magyarán nem használt, sikertelen dolgok születnek meg. A Graphisoftnak nyilván nehezebb volt elindulnia központi támogatás nélkül, de épp a piaci információkra és visszajelzésekre való ráutaltsága volt a siker egyik titka.

És itt mindjárt el is jutottunk az egyik legérdekesebb, elméleti kifutású kérdéshez: honnan volt üzleti tapasztalata, vállalkozói vénája, stratégiai döntéshozó képessége valakinek a nyolcvanas évek elejének Magyarországán? Bojár itt ironikus és önironikus egyszerre, őszintén ír saját ismerethiányáról és a közeg furcsaságairól. Biztos lesznek, akik elcsábulnak majd, s a "puszta szerencse" magyarázatával próbálkoznak. Megint mások talán a családi háttérrel, kapcsolati tőkével, habitussal kísérelhetik meg egy oksági modellbe foglalni az eseményeket. De ennek a cégtörténetből gyúrt priváthistóriának épp az a tanulsága, hogy ezek az ok-okozattal, törvényszerűségekkel és determinációkkal dolgozó magyarázatok mennyire gyengécskék, valójában elégtelenek. Az élet gazdagsága lerúgja magáról ezeket a modelleket, és a magyar kapitalizmus történetében is ott van a tehetség, a képességek, kapcsolatok, erőfeszítések és esetlegességek folyamatos egymásra hatásainak káosza.

Ám ennek a sokszínű viszonyrendszernek a közepén mégiscsak az egyén áll - az ember a maga nagyszerűségében. Lehet önfejű, akaratos, nagyevő és önhitt, de mégiscsak ő e történetek mozgatója - komoly módszertani alázatra intve azokat a kutatókat, akik a holisztikus magyarázatokra esküsznek, egyszersmint újra jelezve az egyéni felelősség fontosságát egy olyan kultúrában, amely még mindig nem akarja ezt elfogadni.

Mert ez az első számú Nagy Tanulság: a magyar kapitalizmust sem egyszerűen elszenvedjük, ami történik itt, az rajtunk is áll - azon, hogy nagyon változó kiterjedésű felelősségi köreinken belül hogy' gazdálkodunk a lehetőségeinkkel és képességeinkkel. Hosszú időbe telik majd még, amíg ezt a tanulságot megemésztjük - de csak akkor tudjuk majd kényelmesen, élhetően és normálisan berendezni a körülöttünk jelenleg burjánzó kapitalizmust.

Mert végül is ez a tét: egy normális polgárokból álló társadalom - és Bojár e tekintetben is példaadó lehet. A könyvből egy valódi polgárt ismerhetünk meg, még ha ma ez nagyobb ritkaság, mint Márai idejében.

Ez a polgár büszke teljesítményére, arra, amit elért, és ennek anyagi folyományaira. Autonóm, de épp függetlensége miatt engedheti meg magának, hogy szabadon társuljon. Nyitott a kihívásokra, és képes saját kudarcaival őszintén szembenézni, és sikereinek is ismeri a helyét és okait. Mivel nincsenek önismereti zavarai, örömmel ismeri el mások teljesítményét vagy épp a szerencse szerepét. Mert a valódi polgár nem kompenzál és urizál, vagyonát használja, de nem hivalkodik, egyáltalán, képes öniróniával szemlélni az élet dolgait. A könyv lapjain számos exkluzív étterem mellett felbukkannak olyan részletek, mint az évjáratonként osztályozott beluga kaviár és a "fugu", a japán halálhal, a honolului Kahala Hilton, és "felejthetetlen sült csülök társaságában elköltött Octoberfest" - jóllehet ezek nyilván nem az átlagolvasó pénztárcájára szabott kedvtelések, mégsem irritálóak, mivel humorral és emberséggel szőtt történetekbe illeszkedő csillámok.

Ugyanez a polgárság az oka annak, hogy Bojár rövid, markáns jellemzései azon nációkról, amelyekkel a globális hálózatépítés során kapcsolatba került, nem zavaróak: az angolok finom előítéletességéről, a japánok korrektségéről vagy az amerikaiak szerethető fafejűségéről szóló eszmefuttatások nyomán elhisszük, ha nem is azt, hogy ezek a kultúrák feltétlenül pont ilyenek lennének, de hogy valódi tapasztalatok birtokában ilyennek látja őket egy hiteles elbeszélő.

*

Egy tágabb kontextusban a könyv, Bojár és a Graphisoft története a jelenkori magyar társadalomfejlődés egyik legfontosabb kérdésére világít rá. Nevezetesen, hogy az állami vagyon magánosítása, a sajátos, eredeti tőkefelhalmozás után elterjed, megerősödik-e az a Bojár által is szimbolizált teljesítményalapú, felelősségteljes, hosszú távban gondolkodó és a nemzeti közösséghez józan értelemmel és pojácáskodástól mentes, valódi hazaszeretettel kapcsolódó mentalitás, amelyet "másik polgárosodásnak" nevezhetnénk. A mindennapi zűrzavar, a politikai mocskolódás és perpatvarok árnyékában igencsak szkeptikusak lehetnénk - miközben történetileg nézve esélyeink erre példátlanul jók. Ha pedig a baljós szürkületben vagy a szorongással teli nappalok során hinni szeretnénk valamiben, akkor ebben: a "másik polgárosodás" nyomán felépülő, élhető Magyarországban még mindig érdemes hinni és dolgozni érte.

Kapcsolódó oldal:
Bojár Gábor: Graphi-sztori