Való igaz, hogy ebben az életmód - a kirívóan magas dohányzás, alkoholfogyasztás, illetve a mozgás kerülése - nagyobb szerepet játszik, mint az egészségügy, ám az utóbbi sem ártatlan. Az, hogy Magyarországon fajlagosan többen betegszenek meg rákban, mint bárhol másutt az unióban, elsősorban életmód kérdése. Az viszont, hogy ezt a szörnyű betegséget arányában jóval kevesebben élik túl, főleg a magyar egészségügy bűne. Szív- és érrendszeri kórokban ugyancsak többen betegszenek meg, s a betegek közül többen halnak meg Magyarországon, mint az unióban. A 65 évesnél fiatalabb férfiak halálozási arányszáma háromszorosa az uniós átlagnak.

Sajátos „piaci szocializmus" él tovább a magyar egészségügyben, melyben sem a szolgáltatás finanszírozója, sem az ellátást nyújtó intézmények, sem a betegek nem érdekeltek abban, hogy kordában tartsák a költségeket. Ezt ugyan még 1998-ban, Az egészségügy reformjáról című könyvében írta Kornai János közgazdászprofesszor, ám a helyzet alig változott.

Az egészségbiztosítási járulék magas, mégis túl kevés pénz folyik be belőle, hiszen ma Magyarországon két járulékfizető nemcsak a maga egészségbiztosítását szurkolja le, hanem több mint három nem fizető polgárét is.

A monopolhelyzetben lévő egészségbiztosító, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) minden vizsgálatért és kezelésért pénzt utal az intézményeknek, ami elvileg arányban áll ugyan a teljesítményükkel, de nem fedezi például épületeik karbantartását. Az OEP - amely egyre növekvő költségvetésének egyre csökkenő arányát, immár csupán 1,5 százalékát fordítja a maga működtetésére - nem képes, illetve nem is nagyon akarja ellenőrizni, hogy az összegeket jogosan, célszerűen utalja-e át. Sok esetben hamis adatokat jelentenek az intézmények: el nem végzett, illetve felesleges vizsgálatokért, kezelésekért kasszíroznak.

Az OEP nemcsak a vizsgálatokra és a kezelésekre, hanem a gyógyszerek támogatására is rengeteget költ, pedig a magyarok - az idegrendszeri bántalmakban szenvedőktől eltekintve - nem nyelnek több pirulát, nem fogyasztanak lényegesen több vagy kevesebb gyógyszert, mint mondjuk a németek. Ám az elfogyasztott gyógyszerek közt indokolatlanul gyorsan nő a drága (divat)gyógyszerek fogyasztása a régebbi, bevált és olcsóbb szerek rovására, így az utóbbi öt évben a gyógyszerkassza kiadásai megduplázódtak. Jó néhány gyakran felírt medicina - amint a CEMI felméréséből kiderül - drágább Magyarországon, mint a szomszédos Ausztriában, vagyis az OEP alighanem túl gyenge a gyógyszergyárakkal szemben. Sok szakember szerint még az olcsó gyógyszerek sem eléggé olcsók: az idehaza előállított, lejárt szabadalmú - úgynevezett generikus - szereken is túl sokat keresnek gyártóik.

Az OEP 1994-2005 között horribilis, 1747 milliárd forint hiányt halmozott volna föl - ennek kétharmadát az utóbbi 3 esztendőben -, ha a költségvetés nem nullázná le minden év végén a tartozását. Nemcsak a gyógyszerek támogatására, hanem a kórházak működésére, illetve a járóbeteg-ellátásra fordított összegek is megszaladtak 2003-ban, igaz azóta reálértékben egyik sem nőtt.

A magyar orvosok most keveset is keresnek meg sokat is. Fizetésük alacsony, ám jövedelmük, a rendszer egyik szégyenével, a hálapénzzel együtt - melynek összegét egy szakértői tanulmány 1998-ban évi 30-50 milliárd, mai árakon megközelítőleg 60-100 milliárd forintra becsülte -, vásárlóerő-paritáson már jóval magasabb, mint a cseh orvosoké, sőt megközelíti a skandináv országok doktoraiét. Manapság sokkal többet számít, hogy egy orvos kap-e hálapénzt vagy sem, mint hogy mekkora a hivatalos fizetése. Ugyanakkor az orvosok többsége túlterhelt, sok olyan adminisztratív és szervezési munkát is ők végeznek, amit a fejlett országokban a segédszemélyzet.

Kórházi ágy Magyarországon még több is van, mint az EU régi tagállamaiban. Ám a kórházakat semmi nem ösztönzi a hatékony működésre és gazdálkodásra. A kórházakban, melyeknek majdhogynem olyan folyamatosan kellene működniük, mint egy erőműnek, a pénteki napokra harmadannyi műtét esik, mint a keddiekre, a szombatiakra pedig ötödannyi. Hét napból háromban tehát, ha nem is kényelmes, de drága hotelekként üzemelnek a kórházak, anélkül hogy érdemleges gyógyító tevékenység folyna bennük. A magyarok - legalábbis papíron - másfélszer annyi kórházi kezelést kapnak, mint az OECD-országok átlaga, és kétszer annyit járnak orvosi rendelésekre. A rendelőkben olyan gyógyszerek fölírásával megy el rengeteg drága idő, melyekhez egyáltalán nem kellene egy orvos szakértelme.

JAVASLATAINK

Háromszintű ellátás létrehozása. Az alapszintet - ide tartozna többek közt a mentés és a sürgősségi ellátás - mindenki számára elérhetővé kell tenni, vagyis a mentőnek mindenkit ingyen kellene beszállítania a kórházba. A második, kötelező biztosítási alapon működő szinthez tartoznának az általánosan elfogadott vizsgálatok, kezelések, beavatkozások, illetve az olyan, különösen drága vizsgálatok és kezelések, mint a rákterápiák, szervátültetések, ám az utóbbiak költségeit a biztosítók közös kockázati alapból fedezhetnék. A harmadik szintet külön pénzért vagy önkéntes biztosítások révén lehetne elérni: idetartoznának az orvosilag nem indokolt szépészeti műtétek, illetve az emelt szintű kórházi ellátás.

Több egészségbiztosító működjön! Az új egészségbiztosítók többségét alighanem a mostani biztosítótársaságok alapítanák, az orvosi szakértelmet éppúgy megvásárolva, mint jelenleg az autós kárszakértői tudást. Mivel ők sokkal inkább a körmére néznének az egészségügyi intézményeknek, mint most az OEP, csökkenne a pazarlás, szűkülne a csalások tere, racionálisabbá válna a pénzek elosztása. A magánbiztosítók nem azokat a gyógyszereket támogatnák, amelyek gyártói jobban lobbiznak vagy korrumpálnak, hanem azokat, amelyek hatékonysága bebizonyosodott. Fölmerül persze a kérdés, hogy ki tartsa kordában magukat a biztosítókat, mi akadályozza meg őket abban, hogy alacsony szinten tartsák a szolgáltatásokat, és így keressék magukat degeszre. A válasz: a verseny. Ha egy biztosító indokolatlanul, a betegek kárára spórolna, ennek híre menne, netán pereket is veszítene, ügyfelei elpártolnának tőle. A biztosítók nem mazsolázhatnának az emberek közt, minden hozzájuk fordulóval szerződniük kellene, s a szerződést csupán néhány olyan egyszerű faktor szerint árazhatnák be, mint a kor és a nem, vagyis nem kérhetnének több pénzt mondjuk a magas vérnyomásúaktól vagy az epilepsziásoktól. Az ellátási normákat törvényben rögzítenék. Csak az olyan pluszszolgáltatásokra szóló biztosításokért számolhatnának föl pluszösszeget, mint például az otthoni ápolás. A legdrágább beavatkozásokat a biztosítók a már említett közös kockázati alapból finanszíroznák. A versengő biztosítóknak hasonló egyetemes ellátási kötelezettségük volna, mint a telefontársaságoknak, azaz nem fordulhatna elő, hogy mondjuk Békés megyében egyetlen kórházzal sem kötnek szerződést. Ez a több-biztosítós rendszer működik - néhány kivétellel - egész Nyugat-Európában, különleges „magyar modellt" kiagyalni alighanem botorság.

Szektorsemlegesség. Meg kell nyitni az utat a kórházak és más egészségügyi intézmények privatizációja előtt. A biztosítók szektorsemlegesen finanszíroznák a tevékenységet, vagyis ugyanolyan teljesítményért ugyanannyit fizetnének a magánkórházaknak, magánlaboroknak, magánorvosoknak, mint az önkormányzatiaknak vagy az egyháziaknak. A biztosítók fellépése alighanem automatikusan a kórházak számának csökkenésével járna, szakértők szerint a mostani közel 160 ispotály fele-harmada is elég volna. A szám csökkenése nem járna bajjal: a nagyobb intézményekben jobban, hatékonyabban szervezhető és ellenőrizhető a gyógyító munka.

Fizessék a munkavállalók az egészségbiztosítási járulékot. A járulék zömét most a munkaadóktól vonják el, akik viszont nyilván az alkalmazottak fizetéséből kanyarítják le az összeget. A munkavállalóktól így a reformot követően azt az összeget szednék be kötelező jelleggel, melyet most munkaadóiktól meg sem kapnak, vagyis senki nem járna közvetlenül jobban vagy rosszabbul. Ám jó hatása lenne annak, ha mindenki számára világossá válna, mennyibe kerül az egészsége. Ez közvetetten - más reformlépésekkel együtt - elvezetne a hálapénzrendszer fölszámolásához.

Ki kell kényszeríteni a járulékfizetést, meg kell akadályozni a potyázók kibúvásának lehetőségét, szigorítani kell a taj-kártyák fölhasználását. A gyerekek, a háztartásbeliek és a nyugdíjasok természetesen továbbra sem maradnának biztosítás nélkül. Az alkalmazotti státusban nem lévő vállalkozók, feketemunkások, illetve mindazok, akik után senki nem fizet járulékot, legyenek rákényszerítve, hogy egészségbiztosítást kössenek. Biztosítás nélkül is kapjanak ellátást, de az intézmények számlázzák ki nekik a szolgáltatások árát, és hajtsák be rajtuk a költségeket.

A vizitdíj bevezetése. Mivel a rendelői orvosok idejét sokszor rabolják az őket túl gyakran látogató, beszélgető, csupán receptet írató betegek, szlovák mintára vizitdíjat kellene bevezetni. Ennek összege nem lehetne túl magas: úgy kellene megállapítani, hogy ennyi pénzért kvaterkázni már ne érje meg, de baj esetén a legszegényebbeket se tartsa vissza az orvos meglátogatásától.

A népegészségügy javítása. A lakosság egészségi állapotának javítása szempontjából hatékony lehetne a dohányzás elleni kemény törvényi föllépés, a dohány- és italreklámok teljes tiltása. Erősen ösztönözni kellene a bizonyítottan hasznos szűrőprogramokat, a lakosság mozgását, sportolását. Az általános iskolákban be kell vezetni az egészségtan oktatását, sűríteni kell a testnevelésórákat.

A gyógyszerpiac liberalizálása. A recept nélkül kapható gyógyszerek árusítását a patikákon kívül is engedélyezni kellene. Lehetővé kellene tenni, hogy a krónikus betegek szereit kipostázhassák a gyógyszergyárak. Ezáltal csökkenne az árrés, javulna viszont a hozzáférés, kevesebbszer fordulna elő, hogy ügyeleti időben egy doboz fájdalomcsillapítóért a város másik felébe vagy másik településre kelljen utazni.