Az interneten kering egy ismeretlen eredetű történet, amelyben nagy igazság rejlik:

Egy öregember azt mondja az unokájának: „Szörnyű csata dúl bennem két farkas között. Az egyik gonosz – dühös, irigy, féltékeny, arrogáns és gyáva. A másik jó – békés, szeretetteljes, szerény, nagylelkű, őszinte és megbízható. Ez a két farkas benned és mindenki másban is ott lakozik.” Az unoka elgondolkozik egy pillanatra, majd megkérdezi a nagyapját: „És melyik farkas győz?” Az öregember mosolyogva így válaszol: „Az, amelyiket eteted.”

Nemrég két amerikai pszichológus tanulmánya bebizonyította, hogy milyen makacsul ragaszkodunk ahhoz az elképzeléshez, hogy az emberi természet önző. A kutatók számos olyan szituációt mutattak be a vizsgálati alanyoknak, amelyekben az emberek nyilvánvalóan jót cselekednek. És mit tapasztaltak? Azt, hogy alapvetően arra lettünk kondicionálva, hogy mindenben az önzést lássuk.

Azt látjuk, hogy valaki átsegít egy idős embert az úton? Micsoda színjáték! Azt látjuk, hogy valaki pénzt ad egy hajléktalannak? Biztos ettől jobb embernek képzeli magát. A legtöbb kutatási alany azt követően sem látta jobb színben az emberiséget, miután a kutatók statisztikákat mutattak arról, hogy hányan juttatják vissza az elveszített pénztárcát, és hogy a népesség elsöprő többsége sohasem csal vagy lop. Inkább meggyőzik magukat, hogy az önzetlennek tűnő viselkedés is valójában önző

A cinizmus mindent visz. A cinikusnak mindig igaza van.

Ezen a ponton lehet, hogy eszünkbe juthat: nem így nőttünk fel. Annak idején bíztunk egymásban, segítettünk másoknak, és nem zártuk be az ajtót. És ez így helyes. A szűk, bizalmi körről – a családtagjainkról, barátainkról, szomszédjainkról és munkatársainkról – könnyű elhinni, hogy tisztességesek. De ha figyelmünk az emberiség többi részére is kiterjed, gyorsan elhatalmasodik rajtunk a gyanakvás.

Ezt mutatja az 1980-as évektől folyó, széles körben elvégzett közvélemény-kutatás, a World Values Survey, melynek keretében egy szociológuscsapat közel 100 országban vizsgálódik. A felmérés egyik tipikus kérdése így hangzik: „Általában azt mondaná, hogy a legtöbb emberben meg lehet bízni, vagy hogy nagyon csínján kell bánni velük?” Az eredmények elég elkeserítőek. Szinte minden országban a legtöbben úgy gondolják, hogy a többségben nem lehet megbízni.

Miért kezdtünk el hinni a fajunk rossz természetében?

Képzeljük el, hogy új kábítószert dobnak piacra. A szer nagyon könnyen függőséget vált ki, így hamar rászokik mindenki. A tudósok megvizsgálják a drog hatásait, és hamarosan arra a következtetésre jutnak, hogy „a veszélyérzet torzulását, szorongást, rossz hangulatot, tanult tehetetlenséget, az együttérzés hiányát és ellenségességet, [valamint] érzéketlenséget” okoz.

Használnánk ezt a kábítószert? Megengednénk a gyerekeinknek, hogy kipróbálják? A kormány törvényesen engedélyezné? Az összes kérdésre a válasz: igen! Korunk legelterjedtebb függőségéről van ugyanis szó. A mindennapokban általánosan használt drogról, amelyet a kormányok támogatnak, és amelyet a gyerekeink is nagy dózisban fogyasztanak.

Ez a drog a hírfogyasztás.

Abban a hitben nőttem fel, hogy érdemes képben lenni, és állampolgári kötelességünk elolvasni a napilapokat, megnézni az esti híradót. Hogy minél inkább követjük a híreket, annál tájékozottabbak leszünk, és annál egészségesebb lesz a demokráciánk. A hírfogyasztás számos kutatás tanúsága szerint azonban veszélyezteti a lelki egészséget.

A világ ellenem van szindróma

A téma kutatását még az 1990-es években kezdte George Gerbner (1919–2005). Meg is alkotott egy fogalmat az általa talált jelenségre. Ez „A világ ellenem van szindróma”. A betegség klinikai tünetei a cinizmus, az embergyűlölet és a pesszimizmus. A híreket figyelemmel kísérő emberek nagyobb eséllyel értenek egyet az olyan állításokkal, mint: „A legtöbb ember csak önmagával törődik”. És gyakrabban hisznek abban, hogy a kisember úgysem tudja megváltoztatni a világot. Nagyobb eséllyel válnak stresszessé és depresszióssá is.

Néhány évvel ezelőtt 30 különböző ország lakosainak tették fel ugyanazt az egyszerű kérdést: „Ön szerint a világ egyre jobb hely lesz, egyre rosszabb, vagy lényegében nem változik?” Oroszországtól kezdve Kanadán és Mexikón át Magyarországig minden országban az emberek döntő többsége azt válaszolta, hogy a dolgok rosszabbá váltak.

Közben a valóság épp ennek az ellenkezője: az elmúlt néhány évtized során jóval kevesebb embert sújt a mélyszegénység, kisebb a gyermekhalandóság, kevesebb a bűncselekmény, a járvány, az éhezés, a gyerekmunka, a halálos kimenetelű természet katasztrófa és a repülőgép-szerencsétlenség. Soha nem éltünk még ilyen gazdagságban, biztonságban és egészségben.

De miért nem vesszük mindezt észre? Egyszerű a válasz: mert az a hír, ami kivételes, és minél felkavaróbb egy esemény – legyen az terrortámadás, lázongás vagy természeti csapás –, annál nagyobb a hírértéke. Soha nem fogunk olyan főcímmel találkozni, miszerint: a mélyszegénységben élők száma 137 ezerrel csökkent tegnap óta, bár az utóbbi 25 évben napi adatokkal rendelkezünk ennek a számnak az alakulásáról. Olyat sem fogunk soha látni, hogy a helyszíni tudósító ezekkel a szavakkal jelentkezik be élő adásban:

„Itt állok a semmi közepén, ahol továbbra sincs nyoma háborúnak.”

Néhány évvel ezelőtt egy holland szociológuscsapat elemezte a repülőgép-szerencsétlenségről szóló médiahíreket. Azt tapasztalták, hogy 1991 és 2005 között folyamatosan növekedett az ilyen katasztrófák iránt megnyilvánuló médiafigyelem, miközben a balesetek száma csökkent. Ezek után nem meglepő, hogy az emberek egyre jobban félnek a mindinkább biztonságosabb repüléstől.

Egy másik vizsgálatban médiakutatók egy csoportja létrehozott egy több mint 4 millió, bevándorlásról, bűncselekményekről és terrorizmusról szóló hírből álló adatbázist, hogy megvizsgálják, kimutathatók-e valamiféle mintázatok. Azt tapasztalták, hogy azokban az időszakokban, amikor mérséklődik a bevándorlás vagy az erőszak, a napilapok gyakrabban foglalkoznak ezekkel a témákkal. „Ergo úgy tűnik, nincs összefüggés, vagy akár fordított arányú összefüggés van a hírek és a valóság között.”

Miközben mindenki rendes, de unalmas életmódot folytató szomszédságra vágyik (és szerencsére a legtöbben meg is kapják), az unalmas senkit nem hoz lázba. Az unalmas nem adja el a reklámokat. Ezért a Szilícium-völgy egyre szenzációsabb kattintásvadász cikkeket tol az arcunkba, igazodva egy svájci regényíró találó megfogalmazásához, amely szerint: „A hírek azt adják az agynak, amit a cukor a testnek.”

A fenti cikk Rutger Bregman Emberiség című könyvének szerkesztett részlete.

Az Emberiség számos példát hoz arra, hogy valójában jobban hajlunk az együttműködésre, mint a versengésre. Bregman üzenete: ha hiszünk az emberi jóságban és önzetlenségben, azzal lehetőséget teremthetünk társadalmunk radikális átalakítására. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.