Mindent elmond Las Vegasról az a tény, hogy léteznie sem lenne szabad. A hely abszurditása abban a pillanatban belénk hasít, ahogy megpillantjuk a repülőgép ablakából. Először a hófödte csúcsok tűnnek fel. Majd a havas ormok után megjelennek a csupasz hegyek, köztük, itt-ott sivatagos területek. Végül nem marad más, csak a végeláthatatlan sivatag. Egészen addig, amíg a semmi közepén egyszer csak takaros tömbökbe rendezett, egyforma házak bukkannak elő, amelyek pont úgy néznek ki, mintha a Monopolyból pottyantották volna oda őket. És akkor hirtelen, még mindig a semmi közepén, hatalmas, buja, zöld oázisok tárulnak elénk: golfpályák. A harsány zöld növényzet és a sárgásbarna sivatag éles kontrasztja mindennél biztosabban jelzi, hogy olyan területre érkeztünk, amelyet nem a természet alkotott.

És ez így is van, hiszen Vegast szinte a semmiből álmodták ide. Mielőtt megépült volna a Hoover-gát, amely végre folyamatos víz- és áramellátást biztosított, addig ez a nehézségekkel küszködő városka leginkább csak egy út menti pihenő volt az átutazóknak, akik az igazi metropoliszba – Los Angelesbe – tartottak. De még ezt a szerepét is kezdte elveszíteni az után, hogy az 1920-as években az egyetlen vasútvonala is befuccsolt. „Apró sivatagi városka, az építkezéseken dolgozók egyik táborhelye a fő vasútvonal mentén” – 1931-ben így jellemezte a Time magazin. Egy ilyen ideiglenes táborhely, amikor már nincs rá szükség, az esetek többségében úgy tűnik el a föld színéről, mintha sosem létezett volna.

A Hoover-gát munkálatainak kezdetén Vegas még messze nem állt készen. „Mindenhonnan özönlenek ide az emberek. Nincs elég hotelszoba a városban, hogy elszállásolják őket. Kellene ide még vagy ezer lakóház és százötven bolt. Saját gázgyára sincs ennek a városnak – mesélte az egyik látogató, bizonyos Blair Coan. – Úgy kell idehozatni a tejet meg a jégkrémet. Már minden postafiókot kibéreltek, a postahivatal előtt pedig egész nap a sarokig áll a sor. Hat nagy játékkaszinó működik a városban. Nagyjából az egyetlen dolog, amelyből Las Vegas ne szenved hiányt, az az étterem. Már most ötvenhét van belőle. Van itt még hét gyógyszertár és ötven élelmiszerbolt, de mindössze hat rendőr teljesít szolgálatot, és egyik sem visel egyenruhát.”

Az említett „nagy játékkaszinókat” nem úgy kell elképzelni, mint a maiakat. Bugsy Siegel és a maffia – meg az általuk épített Flamingo Hotel – kellett ahhoz, hogy Las Vegas magára öltse azt az örök ragyogást, amely azt üzeni, hogy ez nem csupán egy köztes állomás Hollywood felé, hanem olyan hely, ahol akár a hollywoodi álmok is valóra válhatnak. Nem sokkal később maga Hollywood is eljött Vegasba. 1966-ban Howard Hughes, a világtól elvonultan élő, milliomos filmproducer beköltözött a Desert Innbe – majd ahelyett, hogy hazament volna, megvette az egész szállodát, később pedig szinte az egész városkát. És mire Steve Wynn 1989-ben elhatározta, hogy felépíti a Mirage-t, az első igazán modern vegasi szállodát, addigra az egykori maffiát szinte teljesen kiszorította a hollywoodi csillogás.

Vegasnak a sivatag homokja alatt kellett volna végeznie, ehelyett eleven és virágzó fantáziabirodalommá nőtte ki magát.

Ahol összemosódik a fikció és a valóság

HVG Könyvek

A vegasi reptér nem olyan, mint a többi. A kapukon át egyenes út vezet a félkarú rablókhoz. Felépítését tekintve Vegas az ingatlanfejlesztők és innovátorok paradicsoma, az egyén számára viszont az amerikai álom testet öltött ígérete: itt megcsinálhatod a szerencsédet. Ez itt a soha nem szűnő aranyláz. Las Vegas az álmok városa – sokkal inkább, mint Los Angeles volt vagy lesz valaha is. Vegas maga Amerika. A remény városa. Ahol Fortuna segítségével vagy saját erejéből bárki sikerrel járhat.

A tranzit és a repülőtéri kaszinó közti alkonyzónából kilépve még nehezebb eldönteni, hogy vajon ez még a valóság, vagy az már teljesen megszűnt létezni. A Strip, Vegas központi tengelye, ahol kaszinók és hotelek végeláthatatlan sora húzódik, úgy lett kialakítva, hogy aki egyszer belép, annak többé sose kelljen kitennie a lábát. Itt megtalálja a napfényes Velencét, annak csatornáit és tereit mind egy fedél alatt. Megtalálja a csillagfényben ragyogó Rómát, miközben elveszetten bolyong a Caesars Palace hatalmas oszlopcsarnokai közt.

Míg a repülés azzal nyit távlatokat, hogy fentről pillantjuk meg a tájat, és ráébredünk, hogy mi magunk csupán apró rész vagyunk az egészben, a vegasi kaszinók ennek az élménynek épp az ellentétjét adják. Úgy tervezték őket, hogy teljesen lekössék a figyelmünket, és azt a benyomást keltsék, hogy ezen a kis helyen valójában az egész világot megtaláltuk. Az építtetők valódi álma az volt, hogy úgy érezzük, ez itt minden, amit az élet nyújthat, és semmi értelme elmennünk innen.

A kaszinók kialakításuknak köszönhetően teljesen kimerítik mentális és érzelmi kapacitásainkat. A rengeteg, félkarú rabló néven ismert játékgép, az ingyenes alkoholfogyasztás és a számos kényelmi szolgáltatás mind azt szolgálják, hogy ezekért sose kelljen kilépni a kaszinó falai közül. A koncepciónak azonban nem tervezett hozadékai is vannak. Nem tudom, vajon Sheldon Adelson tanulmányozta-e a kreativitás vagy az érzelmi jóllét pszichológiáját, de ha szánt volna rá némi időt, akkor tudhatta volna, hogy egy olyan világban, amelyet a látogatóknak sosem kell elhagyniuk, a kreativitás és az érzelmi jóllét lassan, de biztosan elsorvad.

Friss levegő, kék ég, természetes vizek, fák: ezek szolgálják a józan tisztánlátást. Zöld környezetben valósággal újraindul az agyunk. Egy nagy séta után sokkal ellazultabbak vagyunk. Elpárolog a haragunk; élettel telik meg a szívünk, gondolatokkal az agyunk. Még a városok mesterségesen kialakított zöld területei – a parkok és a ligetek – is így hatnak ránk: csökkentik szervezetünkben a kortizol nevű stresszhormon szintjét, fokozzák az örömérzetünket, fejlesztik a problémamegoldó képességünket.

A kaszinók – azon belül pedig a pókerasztalok – ráadásul a kórokozók melegágyai. Itt talán még az óvodáknál is rosszabb a helyzet, mert azokban legalább rendszeresen fertőtlenítenek. De volt már a kezemben olyan zseton, amellyel ránézésre legalább az 1970-es évek óta játszanak anélkül, ahogy akár csak egyszer is leöblítették volna. Volt, hogy meg kellett kérnem az egyik játékostársamat, hogy soha többé ne érjen hozzám – miután a nedves mancsát a karomra tette, ezzel bizonyítva, hogy kezet mosott vécézés után.

Gyűlölöm Vegast – ez a gondolat hasít belém, ahogy a gurulós bőröndömmel elhaladok a játékgépek mellett, és a kijárat felé veszem az irányt. Megdöbbenek, amikor kilépve arcon csap a hideg. Tombol a vegasi tél. Soha nem gondoltam volna, hogy Vegasban hideg is szokott lenni, így a sok egyéb kellemetlenség után most még fázom is. Látszik, mennyit tudok a sivatagi klímáról.

– Azt hiszem, utálom Vegast – panaszkodom Eriknek, miközben beemelem a bőröndömet a kocsija csomagtartójába. Első nyugati kiruccanásomkor még úgy döntött, elém jön a reptérre.
– Ismerős érzés – feleli. – Ez bizony nem New York. De jó kis programok várnak ránk.

A fenti cikk Maria Konnikova A legnagyobb blöff című könyvének szerkesztett részlete. A pszichológus szerző a pókerben talált rá arra a területre, amely képes megvilágítani tudatos döntéshozatali folyamatainkat. Felkereste Erik Seidelt, a világ egyik legjobb pókeresét, akinek a tanítványaként később több komoly pénzdíjas versenyt is megnyert. Konnikova könyvéből nem tanulunk meg pókerezni. Ám megtanít bennünket a legnagyobb blöffre, amelyet a hétköznapi életünkben is remekül hasznosíthatunk. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.