2000. december 2. Akkor lennél 25 éves. Akkorra terveztem, hogy megszületsz. Akkor…, ha nem haltam volna meg sokkal előbb.

Annyira hiányzott a szeretet, hogy felelőtlen gyermeki ölelésbe menekülve lettem először „Anya”. Pár hétre. Igazából kábé tízre. Nem szoktam rá gondolni. Sem a zöld-fehér csempére a kórteremben. Sem a műtő hideg levegőjére, sem a szobatársak arcára. Sem anyám szavaira, hogy neki ez most mekkora szégyen. Az, szégyen. A tornatanárnő csak némán átvette az igazolást, miért kell felmentést kapnom tornán szakközép elsőben. Évekig tartott még vele, de nem kellett volna. Bántott. Fizikailag és lelkileg is. Mint az apám. Aztán vége lett. Megszöktem tőle. Hozzá…

S jöttél te, második. Szerelemgyerek. Második gyermekem. Azt hittem, ketten örülünk neked. Közös jövőt terveztünk. Azt hittem. Még azután is, hogy kijöttem az abortuszbizottságtól. Már biztos voltam benne, hogy ő mást mondott ott a gyerekvállalásról, mint én. A műtőben az altató hatására azt ordítottam, ne vegyék el tőlem a gyerekem. Erre még emlékszem. Aztán néma csönd.  Nem beszéltünk róla soha többet. A karjában hozott ki a kórházból. Nem voltam még húsz… Vége lett. Belehaltam. Meghalt bennem valami ismét. Ahogy anyám is biztos meghalhatott az ő helyzetében, az ő korában. Később a nővérem is csendben haldoklott az abortusza után. Pedig én láttam rajta a repedéseket, azokat is, amiket ő nem akart érezni.

Sokáig nem volt senkim. Ápolónő lettem. Gyermekápoló. Soha nem vágytam rá, hogy kórházban dolgozzak. Így alakult. A szülészet lett a munkahelyem. És lett még vagy két szakmám, amivel babák közelében vagyok. Nem direkt. Így alakult. És végül is szeretem. Mert jó látni, hogy mások boldogok.

Jött az ezredforduló. Se gyerek, se pasi. Csak egy béna család. Nehéz szülők. Anyám lett a gyerekem. Küzdöttem egy férfival öt évig. Győzködtem, hogy jó anya lennék, de nem akarta elhinni. Küzdött a saját férfiasságával. Vége lett. Hiába erőlködtem. Miért is akart volna, hiszen én sem akartam magam. Gyerekgyilkosnak nem jár gyerek. Soha senkinek nem mertem elmondani. Saját magam ítéletében éltem.

Annyira szerettem volna anya lenni. Téged kézbe fogni, ölelni. Nem aludni, csorgó tejjel ébredni, hagyni, ahogy belőlem táplálkozol, érezni az illatod, hallani a szuszogásod.  Hármasban lenni. Baracklekvárt főzni. „Egyszer minden fontosabb lesz majd, mint te meg én…”

Aztán mégis lett valaki. Benne mertem megbízni. Nem kellett volna. Összeköltöztünk. Mindent elhittem, akkor is, ha tudtam, hogy az egész hazugság. Megfogantál. Kilenc hét boldogság. Mindig megéreztem, amikor megfogantatok, babácskák. A legjobb érzés várandósnak lenni. Legalábbis az elején. Csak azt ismerem.

Február 14. volt. Én negyvenkettő. Nem volt otthon, mikor kezdődött. Sokszor nem volt otthon az utóbbi időben. Hirtelen jött a görcs és a vérzés. Felhívtam. Rohant. Kórház. A monitoron megmutatott téged nekünk az orvos. Hallottuk a szívdobogásodat. Minden rendben lesz, mondta, menjenek haza nyugodtan. Két óra múlva már újra a kórházban voltunk. Éreztem a vizsgálóágyon, hogy ömlik a vér. Mintha kifolytam volna magamból. Éjfélre elmentél. Az „apád” nézte, míg kihoz a karjában a műtősfiú. Megsimogatott, megvárta, míg elalszom, és elment a szeretőjéhez. Később azt mondta, hogy olyan voltam, mint egy kismadár, olyan apró.

Meddőségi centrum, Budapest. Pár hónap múlva egyedül mégis elmentem.  Ha már időpontunk volt, nem hagytam veszni. Úgy csinálok, mintha még együtt lennénk, hogy szóba álljanak velem. Csak éppen az apajelölt nem ér rá itt lenni.  A hüvelyultrahangot lengeti egy volt szülész kollégám. Mire várt eddig? Jön a plátói kérdés. Vagy nem ismer meg, vagy úgy csinál. Érzéketlenül közli, hogy már nem lehet gyerekem. Fél évvel a vetélésem után.

Akkor ennyi volt. Nincs több esély. El kell fogadni. Így kellett lenni. Ez a karmám. Biztos én nem akartam igazán. Miért mindig olyan férfiakba botlottam, akik nem akartak gyereket? Miért nem voltam jó? Miért? Néha még veszek tesztet, de tudom, hogy az egész baromság.

*

Meredeken felfelé emelkedik az út a szívklinika felé. Nehéz a légvétel hegymenetben. Hiába, már negyvenöt éves vagyok. Egy anya gépen van, altatják. Melle feszül a tejtől. Megszólítom, mielőtt hozzáérek. Segíteni jöttem. A fülébe súgom, hogy várja a babája otthon. A szemét összeráncolja. Tudom, hogy rendben lesz minden.

Tanács Eszter, a Nők gyermek nélkül című kötet szerzője új könyvében 16 gyermektelen és gyermekmentes férfivel készített interjút. Emellett andrológus, szociológus, pszichológus, bioetikus szakértők is megosztják tapasztalataikat a férfi termékenységgel, a férfiak társadalmi szerepeivel, a veszteségfeldolgozással és a gyermektelenség választásával kapcsolatban. A Férfiak gyermek nélkül című könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.