Minden diktátor a nép fia. Én sem születtem pedigrével, nem babusgattak selyemágyon. Egyszerű, Fejér megyei gyerek vagyok, valószínűleg szaporított egyed. Ismeritek a fajtát, nem? Megszülettem. Nem azért, mert apukám és anyukám a nagy szerelemben felelősen úgy döntöttek, családot alapítanak, hanem mert értetlen kétlábúak almot akartak, hogy eladhassanak minket pár ezer forintért, hogy imádott kutyusuk megismerhesse az anyaság örömeit, különben megbolondul, meg ilyen hüjjjeségek. Kétlábúak, kutyáéknál ez másképp van, csak szólok!

Kis sufniban meg disznóólban jöttünk a világra, mert egyes kétlábúak úgy gondolták, jó biznisz a kutyakölykök árusítása. Ugyan kinek ne érné meg ötezeré egy fajtatiszta vizsla? Oltást nem kaptunk, gyakran csipet sem, és sokszor a féreghajtás is elmaradt, hiszen ezek összköltsége már tökre nem tenné gazdaságossá a kutyakereskedelmet.

Sokan nem is élték túl a kölyökkort. Én túléltem, ami alap. Stramm voltam, szikár és gyönyörűséges, szüksége volt rám a világnak. Bevallom, már anyámra sem emlékszem. Apámra meg szerintem az anyám se emlékezett másnap… Bizonyára mindketten hihetetlenül szépek és okosak voltak, ha ilyen zsenit tudtak összehozni, mint én.

Gondolom, voltak tesóim is − remélem, nem lett belőlük pörkölt −, aztán jött egy család, amelyik kutyát akart, és persze engem választott. Kicsi voltam, és aranyos. Alap. Láttatok már kölyökkutyát? Nincs nála cukibb. Nyüszögtem és rágtam, meg aludtam. Ma már felbecsülhetetlen értékkel bírna egy fotó, ami azt a cukormázas édességet ábrázolja, amit úgy nevezünk: ÉN.

Hogy mi lett az első családommal? Tipikus történet. Megnőttem, és már tudtam, hogy egy diktátor vagyok, aki nagy dolgokra hivatott. Ők meg csak bámultak, hová lett a cuki kölyökkutya, és ki ez a nagy mamlasz, aki ugrál meg ás, ugat és rombol. Talán nem mérték fel, hogy egy vizslával mennyit kell foglalkozni. Nem volt rám idejük, így kicsaptak a kertbe.

Unatkoztam. Túl okos voltam ahhoz, hogy ücsörögjek és ugassam a járókelőket. Ez amúgy sem való egyetlen kutyának se! És mihez kezd egy túl okos vizsla, ha unatkozik? Hát lefoglalja magát. Kiássa a féltve öntözgetett bukszust, lebontja a kerítést, hogy átjusson a szomszéd hosszú combúhoz, és végül egyszerűen csak meglép. Így tettem én is.

Minden diktátornak meg kell ismernie népe legsúlyosabb problémáit, legmélyebb rétegeit is. Hajléktalan lettem, egy utcagyerek, egy kóbor. Vagabund! Borogattam a kukákat, padok alatt töltöttem az éjszakát, verekedtem bandatagokkal, ahogy illik. Aztán, mint derült égből galambkaka, nem elcsapott egy autó? Tökre egyértelműen nem az én hibám volt, hiszen egy vezér ott és úgy használja az úttestet, ahogy kedve szottyan. Ugatom is mindig, hogy körültekintően kell vezetni, fél szemmel az út szélén, hátha épp egy ’zupersztár, esetleg egy macska akar átkelni.

Szerencsére – a világ szerencséjére főleg – kórházba kerültem. Ó, akkor még egészen más volt az egészségügy helyzete, mint most a deményista diktatúra virágzása idején. Például még csak nem is hallottak az intravénás töpörtyű csodás gyógyhatásáról, mindenféle vegyszerekkel tömték szerencsétlen betegeket, meg injekcióval döfködték a testüket, ezt ma már elképzelni is horror.

A régi családomat többé nem láttam, de volt egy másik gazdi, aki, miután megműtöttek, hazavitt, és folyamatosan aggódott értem. Most azt gondoljátok, hogy ekkor a dolgok már jóra fordultak, de aki figyelt történelemórán, tudja, hogy az új gazdim egyszer csak elköltözött külföldre. Engem pedig otthagyott a többiekre, akik nem szerettek annyira, ugyanúgy nyűg voltam, mint az első családnál.

A szokásos történet szerint megint kicsaptak a kertbe, így újra megszöktem. Ismét az utcán kóboroltam, megint sittre kerültem, rácsok mögé. Akkor már a lábam is borzalmasan fájt. Feladtam. Nem is akartam többé új gazdit. Elegem volt.

Na de mint tudjuk, egy diktátorhoz nem méltó a búbánat. Már akkor, a fájdalmon és a nélkülözésen felülemelkedve azon agyaltam, hogyan jutok ki a szabad világba, és hogyan igázom le a kétlábúakat. Ehhez azonban szükségem volt egy balekra, aki hazavisz. Nem egy gazdira, aki parancsolgat, meg azt hiszi, ő a felsőbbrendű, pedig feleannyi lába van, mint nekem, hanem egy szolgára. Aki lesi minden rezdülésem, és etet. Megállás nélkül etet. A rácsok mögött ugyanis nemcsak a magány volt nehéz, hanem a folyamatos éhség is. Fogoly voltam. Hadifogoly.

A fogság minden diktatúra alapja, hiszen csak az tud egy népet rabigán − akarom vakkantani jólétben − tartani, aki maga is megtapasztalta a bezártságot. A gyepmesteri telepeken nem volt egyszerű az élet egy magamfajta ebnek. Valójában semmilyen kutyának nem való a rácsok mögött tengődni, mindenkinek jár a szabadság meg a gazdi. Én mondjuk tökre nem akartam gazdit szerezni.

Életem addigi folyásából nyilvánvalóvá vált, hogy úgysem találhatok olyan kétlábút, aki méltó lenne nagyszerűségemhez, aki mellett könnyedén le tudnám igázni a világot, és elfoglalhatnám az engem megillető helyet a világegyetem trónján. Nem is ugrabugráltam a kennelben, mikor arra járt valaki, nem produkáltam magam, nem nyüszögtem, nem pacsiztam, megőriztem a méltóságomat.

Már akkor lelkesen és vezéri mivoltomat szem előtt tartva magyaráztam rabtársaimnak is, hogy nem ez a szánalmas pitizés a módja annak, hogy megfelelő kétlábú kiszolgálószemélyzetet találjanak, de persze akkor még nem hallgattak rám. A gyepin töltött idő sajnos egyenes arányban növekszik annak esélyével, hogy a kutya agyatlan idióta lesz, aki minden hüjjjének örök hűséget fogad. Olyan ez, mint a szingliség. Bizonyos kor után már mindegy, ki kérdezi, a kétségbeesést szerelemnek érzékeljük, és bárkinek igent mondunk. Persze én nem. Én okos vagyok. Alap.

Hosszú ideig kuksoltam a cellámban, terveztem a jövőmet, fogalmaztam a deményista tanokat. Romantikus idealizmussal szerveztem a földalatti mozgalmat, ami majd világuralomra juttat, és megváltoztatja a történelem menetét. Ki gondolta akkor, hogy később ellenem fognak a föld alatt szerveződni? Milyen csodás, hogy cserélődnek a szerepek a politikában! Egyszer szabadságharcos, másszor diktátor.

Nagyszerűségem már akkoriban is megmutatkozott, a kivert ebek körém gyűltek, úgy hallgatták szónoklatomat, mint valamiféle kinyilatkoztatást. Én már akkor is minden alkalmat megragadtam, hogy utat mutassak nekik, felnyissam szemüket, megóvjam őket attól, hogy rosszul válasszanak kétlábút maguknak. Abban az időben a gazdik ugyanis majdnem 1500 éve szolgálták már a kutyákat. Ez mondjuk nem látszott rajtuk, többségük egyszerűen tök béna volt.

Sajnos a folyton fejlődő kutyafajták szolgálatára még mindig csak egy gazdifaj létezik, de az egyedek közt nagy a különbség, ezért került be a deményista törvénykönyvbe a gazdiszelekció szabályzata, mert nem mindegy, melyiket visszük haza. Mielőtt kiválasztjátok a nektek megfelelő gazdit, mindig tájékozódjatok körültekintően az adott egyedről, nehogy aztán nagy meglepetés érjen, és szegény gazdit új kutyához kelljen adni! Az mindenkinek kellemetlen, neki nagy lelki törés, nektek pedig felesleges macera. Ebben a korban születtek meg első kiáltványaim is:

Ha te egy fiatal, fitt, sportos kutyának tartod magad, ne válassz tévé előtt tespedő, lusta gazdit, mert igaz a mondás: „Minden kutya olyan, mint a gazdája!” Ha már idősebb vagy, és szereted a nyugalmat, ne keress gazdát temérdek izgő-mozgó kisgyerekkel, és hasonlók. Akarsz-e vadászni, gombászni, agilityzni? Legyen-e másik kutya társnak? Legyen-e saját macskád? Egy gazdi, vagy rögtön kettő? Városba vágysz, vagy saját kertet akarsz? A kínálat végtelen. Természetesen menet közben is lehet a gazdit alakítani, vagy rákényszeríteni másik kutyára, macskára, de kényelmesebb beleülni a tutiba. A kétlábú faj csak úgy ellenőrzés nélkül szaporodik, ezért a leghumánusabb, ha menhelyről fogadsz örökbe valakit. Természetesen a legelején sosem lehet tudni, hogy az adott egyed milyen berögzült szokásokkal, hibákkal és érzelmi intelligenciával érkezik, ezért az első napokban nagyon fontos, hogy megfelelő kapcsolatot alakíts ki az új gazdival. Sajnos ők nevetséges módon hajlamosak harcolni a falkavezéri szerepért, ezért muszáj következetesnek lenned, és meghúznod a határokat!

Elméletben én már akkoriban is tudtam, milyen lesz az, aki megfelel hosszú távú terveimhez, jönni azonban tökre nem jött. Így hát vártam. Vártam egy olyan kétlábút, aki nem túl okos ahhoz, hogy uralkodni akarjon felettem, aki nem túl szívtelen ahhoz, hogy ne részesítsen az engem megillető ellátásban, aki egyáltalán haza akar vinni. Valaki, akárki…

Jöttek-mentek mellettem az ebek, láttam a frissen bekerülők elkeseredettségét, félelmét, láttam a kétlábúak előtti meghunyászkodást, láttam őket otthonra találni. Még nézni is rossz volt, ahogy kuksoltam a kutyaólban, bánatosan lógattam az orromat, és kezdtem feladni a reményt, hogy létezik kétlábú, aki engem akar. De végül eljött a nap, amikor minden megváltozott.

A fenti cikk a Demény – Nektek ugatok című könyv részlete, amelyet itt rendelhet meg kedvezménnyel.

Aki szeretne személyesen is találkozni Deménnyel, és meghallgatni a szülinapi beszélgetést az írnokával, Magos Judittal, jöjjön el április 30-án rendhagyó, szülinapi könyvbemutatónkra. További részletek itt.