A gyerek nem hagyja azonnal abba a játékot, és nem húz pizsamát, amikor arra kérjük, mert a jelenlegi élvezetre koncentrál. Tíz perccel későbbre sem gondol, amikor majd berontunk a szobájába, és tajtékzunk, mert semmi nem történt.
A forró agy a jelenre fókuszál! Mi pedig azt szeretnénk, ha a gyerek most azonnal a jövőbeli következményekre gondolna. Úgy tudunk segíteni neki, ha a jövőbeli eseményekre úgy gondol, mintha most történnének.
A felnőtteknek ez remekül megy. Ha a társunk arra kér, hogy segítsünk neki valamiben, még ha nincs is kedvünk hozzá, egy kis hang a fejünkben azt súgja: „nem lenne szép dolog tudomást se venni a kérésről”, és amúgy sem akarunk konfliktust.
Ilyenkor a prefrontális kéreg dolgozik – a hűvös agyunk segít, hogy végiggondoljuk a lehetséges következményeket. Ha például semmi kedvünk betenni egy mosást, hanem szívesebben néznénk egy részt a sorozatunkból, eszünkbe jut, milyen kellemetlen lesz a másnap, ha senkinek sem lesz tiszta fehérneműje.
Ám a gyerekek még nem tudnak ilyen komplex módon gondolkodni jövőbeli dolgokról. Segítenünk kell nekik abban, hogy a következmények láthatóbbak legyenek a jelenben. Több érzelmet kell kapcsolnunk a következményekhez.
Jó eszköz lehet erre a szerepjáték, amely előhozhatja az erős negatív érzelmeket egy rossz döntéssel kapcsolatban, mintegy rávezetve a gyereket arra, amit nem szeretne. Egyfajta „érzelmi előképet” ad, amely aktiválja a forró agyat.
De hogyan működhet mindez a gyakorlatban?
Adott egy lány, nevezzük Isabelának, aki nem akarta abbahagyni a játékot, amikor az anyukája hívta. Anya vagy apa leül vele beszélgetni erről a problémáról, és elmondják, mit szeretnének tenni annak érdekében, hogy javuljon a helyzet. Kitalálnak egy ha-akkor tervet, aztán ezt mondják:
– Képzeljük el, mi történik, ha nem hagyod abba a játékot.
Isabela nyilván ezt feleli:
– Anya és apa nagyon mérgesek lesznek.
– Így van – mondja anya –, akkor játsszuk el a jelenetet!
Anya arra kéri Isabelát, tegyen úgy, mintha játszana. A nevén szólítja, de a kislány tovább játszik. Ekkor anya eljátssza, hogy beront a szobába, és szigorúan közli Isabelával, hogy nagyon mérges, és ennek súlyos következményei lesznek:
– Kislányom, felháborító, ha nem veszel tudomást arról, hogy hívlak! Most ülj le a gondolkodószékre!
Egy másik példa lehet, amelyet idősebb gyermekünkkel jeleníthetünk meg: a szobájában kellene leckét írnia, de ő inkább a telefonján játszik. Eljátszhatjuk, hogy belépünk a szobába, és ott találjuk játék közben. Mérgesen közöljük vele:
– Azt mondtad, leckét írsz, ehelyett a telefonodon játszol. Ezért később nem mehetsz át a barátodhoz, mert be kell fejezned a házi feladatot.
A lényeg, hogy a gyereknek eszébe jusson, mennyire rossz lehet, és milyen következményekkel járhat, ha nem hallgat ránk. Hogy ez az érzés egyáltalán nem jó, és hogy nem szeret büntetést kapni. A szerepjáték valóságosabbá és azonnalivá teszi a következményeket.
Fontos, hogy a szerepjátékot a ha-akkor terv gyakorlása kövesse
HVG Könyvek
Árasszuk el a gyereket dicséretekkel, ha eléri a kívánt eredményt. „Csodálatos! Azonnal jöttél, amikor hívtalak!” „Bravó! Nagyon ügyes vagy, hogy befejezted a leckét, mielőtt játszani kezdtél!”
Ha gonosz dolognak tartjuk eljátszani előtte, hogy dühösek vagyunk, ne feledjük, ő is tisztában van vele, hogy csak úgy teszünk. A szerepjáték ugyanakkor olyan érzelmeket válthat ki belőle, amelyek segítenek neki, hogy a jövőben jobban kontrollálja a viselkedését. Jobb, ha csak „elképzelt” büntetést kap a velünk való tanulás közben, mintha valódit kapna akkor, amikor mindenki zaklatott.
A ha-akkor terv gyakorlása, amelyet dicséret követ, mindenképpen jól végződik. Ráadásul a kontraszt (nem jó érzés, ha nem csinálom azt, amit kellene; jó érzés, ha megcsinálom) megerősíti benne a tudatot, hogy a saját döntésének különféle következményei lehetnek.
Segít neki, hogy erőfeszítésével kontrollálja a következményeket. Az élethez szükséges alapkészséget tanítunk ezzel neki. Megtanulja, hogy a döntései által ő a felelős az élete alakulásáért. Mi nem hozhatjuk meg ezeket a döntéseket helyette – bármennyire is szeretnénk –, de elkezdhetjük a helyes döntések irányába terelni.
A fenti cikk a Dekódold a gyermeked! című könyv szerkesztett részlete.
Hogyan találhatjuk meg a gyermekünk temperamentumjegyeihez illő nevelési stratégiákat? Megteremthető-e a béke a különböző vérmérsékletű testvérek között? Hogyan tanulhatja meg gyermekünk kezelni a dühkitöréseket kiváltó érzéseit? Könyvében Danielle Dick humángenetikus és pszichológus azt mutatja be, hogy a gyerekek és szüleik veleszületett adottságait alapul véve több sikert érhetünk el. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.
