Csodákra képes a tégla, de nem mindegy, hogy néz ki

Bármilyen falak között is éljünk, elvárás az, hogy kiszűrje a külvilág zajait és hőingadozását. Az elmúlt időszakban ez utóbbi kapott nagyobb hangsúlyt, ám egy hatékonyabb hőszigetelés nem csak a környezeti ártalmak csökkentéséhez járul hozzá azzal, hogy kevesebbet fordítunk fűtésre, de a költségeink csökkentéséhez is. A fal megfelelő hőszigetelése nem mellékes, hiszen az épületek hőveszteségének egyharmada a falakon keresztül áramlik.

A hőszigetelést biztosító anyagok mellett a hőáramlást maga az építőanyag tulajdonságai is meghatározzák. A családi házaknál a legelterjedtebb falazóanyagnak számító kiégetett tégláknál sincs ez másképp, a gépesítés mellett ez határozta meg az építőanyag fejlődését.

Az innovációt a tégla egy „rossz” tulajdonsága határozta meg: kötőanyagok nélkül nehéz volt dolgozni vele. Márpedig a hő kiszökése történhet az úgynevezett hőhidakon keresztül, ezek jellemzően olyan helyeken alakulnak ki, ahol eltérő, így eltérő hővezető tulajdonsággal rendelkező anyagok találkoznak a falban, ilyenkor a hő a jobb hővezetőn keresztül „próbál” kiszökni. A téglafal esetében ilyen, rosszabb hőtartó anyag a habarcs, akár vastagsága, akár egyenetlensége, akár hézagossága is problémát okozhat, a nem megfelelő habarcsozás ráadásul a hangszigetelést is rontja. Adódik tehát a megoldás: minél kisebb felületet foglaljon el a habarcs. Ehhez természetesen jó tulajdonságokkal rendelkező habarcsanyagra is szükség van, hiszen a terítés hibái miatt romolhat az épületszerkezet szilárdsága is. Léteznek azonban már ragasztóhabos fugák is, amelyek nagyobb szilárdságuk mellett még kevesebb helyet foglalnak a téglasorok között.

A másik megoldás természetesen a minél nagyobb méretű tégla – itt azonban egy másik problémát kell kezelni. A hagyományos, tömör tégla méretét nem lehetett a végtelenségig növelni, hiszen az óriási tömeget is jelentene, ráadásul feleslegesen: tény ugyan, hogy a tömörség kiválóbb hőtartást eredményez, ez azonban egyáltalán nem garancia a jobb hőszigetelésre. A megoldás az üreges tégla, amelyről azt gondolnánk, a modern idők terméke, ám valójában már a 19. században is ismert volt ez a technológia. Ehhez egy húsdarálószerű eszköz, a csigaprés fejlesztése kellett, ezen át vezetik a még nedves alapanyagot, az üreges massza szalagját aztán gépsor vágja méretre, ezt követi a szárítás, majd a kiégetés. Az alapanyag a modern kerámiatégláknál is agyag és víz, ám ehhez többféle anyagot tesznek, amelyek a kemencében elégnek, így növelik a késztermék porózusságát.

A trükk tehát a tégla, pontosabban ma már vázkerámia néven emlegetett építőelem alakjában és belső üregei formájában van. A bordák közötti üregek akár a falazóelem térfogatának kétharmadát is kitehetik, ezen belül számít a bordázat alakja is. A kisebb-nagyobb, az elem oldalaira párhuzamos bordázat helyett ma már léteznek más kialakítású belső részek is, itt a hőnek hosszabb utat kell megtennie, ami javítja a hőszigetelő képességet. Nem is kis mértékben: egy K- vagy X-alakú elrendezéssel például másfélszer hosszabb az út, így ennyivel jobb a hőszigetelő képesség is. Léteznek ugyanakkor thermotéglák is, itt az üregeket kőzetgyapottal töltik ki, ez belső hőszigetelőként szolgál.

Nem csak a belső üregek, de a váz külső héjának szerkezete is fontos. A kerámiák felülete általában érdes, emellett formai megoldásokkal igyekeznek a habarcson túl is erősíteni a téglák kapcsolódását. Korábban alkalmaztak habarcstáskás vázakat, itt a rögzítés elsősorban függőlegesen történt, de léteznek a padlólapok illesztéséhez hasonló, úgynevezett nútféderes vázak is – a cél mindkét esetben a habarcsanyag minimalizálása.