„Ma még nem ittam egy kortyot sem. Elhúzzam a nótádat?”

Halk hegedűszó szűrődik ki a Vörösmarty teret a Duna-korzóval összekötő csöndes kis utcák egyikből. Valaki a Székely himnuszt játsza. Az utcán egy lélek sincs, de a harmincas éveiben járó nő, oldalán babakocsival, amelyben kétévesforma gyerek alszik, rendületlenül muzsikál. Kitartása rövidesen jutalmat nyer, néhány külföldi jelenik meg, és egyikük ropogós bankót nyom a nő kezébe, aki szünetet tartva éppen hangszertartó tokjából szedegeti ki az aprót.

Utcazenészek Nyugat- Európában © sxc.hu

„Főképp azok az emberek zenélnek az utcán, akik valamilyen okból a társadalom perifériájára szorultak, nincs munkájuk, mégis meg kell élniük” – mondja a neve elhallgatását kérő fiatalasszony. Mindössze pár hónapja annak, hogy tanári állását elveszítve arra kényszerült, hogy az utcán hegedüljön. Nehezen lehet megszokni a hömpölygő tömeget, az emberek szánakozó pillantásait, ezért ő inkább csöndes, eldugott, ám turisztikai szempontból ideális célpontokat választ: a Várban, a Vörösmarty tér környékén, a Dunakorzón sok külföldi megfordul, jobb napokon néhány óra alatt megkeres annyit, amennyit az aluljáróban zenélők sokszor egy egész nap alatt sem. Ez létfontosságú számára, mert a gyerekkel nem álldogálhat naphosszat az utcán. „A hideg idő beálltával kénytelen leszek más kereseti lehetőség után nézni, hogy mihez kezdek, még nem tudom. Tanítani szeretnék, több helyre is jelentkeztem, ám eddig mindenhonnan elutasítottak. Addig marad a zenélés.”

Szervezett zene

Az utcazenének a 19. században komoly hagyományai voltak Európában. A szocializmus alatt minden megváltozott: csak hivatásos vagy félhivatásos zenészek muzsikálhattak az utcán. A vasfüggöny lehullása után Nyugat-Európát elözönlötték a kelet-európai zenészek. Ma már utcazene fesztiválokat szerveznek - például Veszprémben vagy a Balaton-parton -, hogy a népszerű hazai énekeseken kívül azok is bemutatkozhassanak, akikkel a közönség nap mint nap találkozik - a köztereken.

Az utcazenészek bevétele napi pár száz forinttól akár tízezer forintig terjedhet, attól függően, hogy hány járókelő fordul meg ott, ahol muzsikálnak, milyen dallamot csiholnak ki hangszerükből. A profi zenészek tehetségét elismerik a járókelők, míg a laikus zenészek olykor fülsértő próbálkozását nem igazán honorálják. Egy-egy jómódú turista öt-tíz eurót is belepottyanthat a zenész hangszertartó tokjába elismerése jeleként, de az ilyen nagy fogás viszonylag ritka. A legtöbben tíz-húsz, esetleg száz forinttal jutalmazzák az utcai muzsikaszót.

A köztereken felcsendülő zene egyfajta szolgáltatás, amiért senki nem köteles fizetni. Az utcazenészek jelenléte szervesen hozzátartozik a nagyvárosok arculatához, társadalmi és kulturális adottságaihoz, és teret kér magának az érvényesüléshez - olvasható Huszár Ágnes és Radoslav Benus Utcazenészek Budapesten és Pozsonyban 2001-2002-es években című tanulmányában. A szerzők vélekedése szerint az utcazene kitölti a tömegközlekedési eszközökre várakozók idejét, ám a zenészeknek szinte mindig szembesülniük kell tevékenységük negatív hozadékaival, a társadalom ugyanis lenézi, kirekeszti azokat, akik az utcán dolgoznak.

Karcsi bácsi az aluljárók vonós bonvivánja. A cigány férfi – ránézésre inkább a hetvenhez áll közelebb, mint a hatvanhoz – zeneiskolát végzett, hegedűn játszik. Unokaöccsével három éve szinte az aluljárókban él, Miskolcról vonatoztak a fővárosba, miután mindenüket elvesztették. „Pest maradt az egyetlen lehetőségünk. Hajléktalanok vagyunk, napközben zenélünk,  éjjel valahol megalszunk. Most éppen egy rongyokból összetákolt putriban, olyan körülmények között, hogy csak na” – magyarázza Karcsi bácsi negyvenes unokaöccse, aki cimbalmon játszik. Mint kiderült, hangszerét kénytelen volt eladni, így most amolyan menedzseri munkát végez: beszélget a járókelőkkel, italt vesz az öregnek. A hegedűtartó tokban, ami kinyitva hever előttük a földön, csak pár forint árválkodik. Aznap délelőtt a Blaha Lujza téren nem sok adakozó ember fordult meg, igaz, Karcsi bácsi sem muzsikált. „Ma még nem ittam egy kortyot sem” – kesereg az öreg. "Elhúzzam a nótádat, virágszálam?" – kérdezi. A hegedű máris a vállára kerül, ő meg kópésan vigyorogva rázendít egy jól ismert lakodalmas nótára.

Muzsikus cigányok az aluljáróban. Tokkal-vonóval. © hvg.hu

A pár perces - kicsit hamis, ám szívből jövő - produkcióért kapott pénz pillanatok alatt féldekás vodka formájában csorog le a torkán. Nem tagadja, a mindennapi itókáért zenél, gyűjtögetnie nem érdemes. Szociális segélyt is kap, húszezer forintot havonta.

Pénzkereseti szempontból a Ferenciek tere jobb hely, arra sok külföldi jár – magyarázza Karcsi bácsi unokaöccse, hozzátéve, hogy ott bizony euró is csurran-cseppen. „Nincs egy fillérünk sem. De nézzen ránk, nem mondhatja, hogy rosszul vagyunk felöltözve, pedig egyetlen váltás ruhánk van” – mondja Karcsi bácsi. A megjelenésre az aluljáróban is ügyelni kell: öltöny, nyakkendő rendben van, a jobb napokat látott cipő viszont megérett már a kidobásra. Most nincs pénz másikra, az engedélyt sem tudjuk kiváltani, ami a zenéléshez kell. Állítólag kell valami papír, hogy itt muzsikálhatunk, én nem tudom – vonja meg a vállát az öreg. Akik ugyanis elzavarják őket, általában a papírra szoktak hivatkozni.

„Egy zenésznek nem kell engedély, ha többen vannak, akkor közterület foglalási engedélyt kell kérniük a Fővárosi Önkormányzattól" – tájékoztat az önkormányzat. Tévhit, hogy csak engedéllyel zenélhet bárki a köztereken, aluljárókban. Ha tevékenységével nem zavar senkit – nem követ el csendháborítást, nem zavarja az arra járókat, illetve a környéken élőket – megteheti. Engedélyre csak akkor van szükség, ha nem egy szál hangszerrel, hanem erősítővel, hangfalakkal felszerelkezve áll ki a muzsikus az utcára.

Rendészeti források szerint időről-időre ugyanazok az utcazenészek bukkannak föl a városban: emlegetnek egy harmonikás férfit, aki egy fiatal, gitáros lánnyal muzsikál. Népszerű az az indián zenekar is, amelyik a város több pontján, így az Örs vezér téren és a Nyugati téren is fellép. A poharakon zenélő fiatal férfit sokan hallhatták már a belvárosban, a Dunakorzó vonzáskörzetében, ahogy az a huszonéves fuvolás fiú sem ismeretlen a tömegközlekedést használók körében, aki elsősorban a metróaluljárókban bukkan föl. Zeneművészeti Főiskolát végzett, és elmondása szerint azért játszik aluljárókban, hogy valaki felfigyeljen rá; eddig ugyanis egyetlen szimfonikus zenekarban sem kapott állást. Emellett ez a terep szerinte ideális arra, hogy leküzdje a lámpalázat és gyakoroljon.

Falon az igazság? Egy rockzenész emlékére © hvg.hu

A felemelkedésben, a jobb jövőben sok utcazenész reménykedik, ám kevesen törnek ki. A keserű tapasztalatok ellenére - a zenészeknek nap mint nap szembesülniük kell az emberek közömbösségével, türelmetlenségével, lenézésével. Azért a kiemelkedésre is van példa: az a gitárduó például, amelyik évekkel ezelőtt még a kőbánya-kispesti aluljáróban szórakoztatta a járókelőket, időközben befutott, önálló lemezük is megjelent. A Váci utcai aluljáróban évekig egyedül gitározó férfinak azonban minden bizonnyal nem adatott meg a siker. Pislákoló mécses és egy falfelirat („Én nem turista látványosság vagyok, hanem rock zenész - Fire 1974-2007”) emlékeztet arra, hogy azon a helyen egyszer egy jobb sorsra érdemes rockzenész pengetett.

Míg öt éve még a Kálvin téri aluljáró, az Astoria, a Ferenciek tere, illetve a Keleti pályaudvar számított az utcazenészek fellegvárának, addig mára az Örs vezér tér, a Blaha Lujza tér, illetve a turisták által látogatott városrészek, a Deák tér környéke, a Vörösmarty tér, a Duna-korzó, illetve a Budai Vár vonzza az utcai muzsikusokat.

Az Örs vezér téri aluljáró soha nem üres, már messziről hallatszik a tangóharmonika-szó. Egy nyolcvan év körüli bácsi uralja a terepet terjedelmes hangszerével. Ez az egyik legforgalmasabb föld alatti csomópont, szépen záporozik az apró a harmonika tokjába. A bácsi soha nem tanult zenélni, autodidakta módon sajátította el amit tud, repertoárjában olyan örökzöld melódiák szerepelnek, mint a Keresztapa főcímdala, vagy Cserháti Zsuzsától az Édes kisfiam. A repertoár tudatos választás eredménye. „Nem szeretem a lakodalmas zenét, bár manapság ezzel lehet jól keresni. Ha hívnak egy-egy lagziba, azért elmegyek” - indokolja a hagyományosabb hangzást az idős harmonikás. „Tizennégy éves koromban kezdtem zenélni, édesapám hegedült, de én a harmonikát választottam, mert könnyebben meg tudtam szólaltatni.” Ezután a férfi gyorsan belejött a muzsikálásba, a hatvanas-hetvenes években, amikor gyárban dolgozott, négy társával alakított bandát. „Nemcsak a vállalati rendezvényeken szerepeltünk, egy idő után már máshova; esküvőkre, társas összejövetelekre is hívtak minket” - meséli nem kis büszkeséggel. A közös zenélésnek akkoriban nagy hagyománya volt, munka után is szívesen múlatták együtt az időt. „Amíg jó idő van, hetente kétszer kijövök ide - az Örsre - és zenélek – meséli az idős úr, majd sajnálkozva hozzáteszi, hogy egyre gyakrabban kell pihenőt tartania, mert az ujjai már nem pörögnek úgy, mint régen; a szebb időkben.

Rivalizálás

Az utcazenészek nemcsak a járókelők hangulatváltozásainak, gyakran hátrányos megítélésének, vagy ellenséges viselkedésének vannak kitéve, hanem a szélsőséges megnyilvánulásoknak is. A külföldi, esetleg roma muzsikusok gyakran esnek idegengyűlölet áldozatául. Kilenc évvel ezelőtt az Astoria aluljáróban egy ismeretlen maszkos férfi lábon lőtt egy bolíviai és két ecuadori zenészt, majd elmenekült. A három sérült férfit megoperálták, majd kihallgatták. Mindegyikük úgy vélte, hogy a támadás hátterében igegyengyűlület állt. A nyomozók azt sem zárták ki, hogy az aluljáróban „dolgozó” zenészek, árusok, koldusok közötti konkurenciaharc vagy egy leszámolás következménye volt a lövöldözés.