Brenner György: Pártvagyon

Szilveszter a „kötelező jókedv” ideje, ekkor még a fagyos létezett szocializmus is felengedett. Persze a „kötelező” a rendszer lényege volt, így nem kellett különösebben megerőszakolnia magát. A teljes téli ünnepkör a rezsimnek elsősorban belkereskedelmi probléma volt, és hát inni, enni az elvtársak is tudtak. Ki lehetett engedni a gőzt, amikor még öt-hat ember közös utcai álldigálása is rendészeti problémát jelentett, az emberek spontánul az utcákra özönölhettek, és a hatvanas évek Pestjén a Nagykörút és Rákóczi út megtelt duhaj tülkölők és spicces mulatozók százezreivel, amihez még a hatalom is jó képet vágott. A nyolcvanas években már az otthoni és a szórakozóhelyi mulatozás dívott, de voltak olyan városok, például Szeged vagy Eger, ahol az éjféli főtéri ricsajozás szokásban maradt.

Ilyenkor a pártállam által kézben tartott média viccesre vette a figurát, szilveszteri műsort készített a tévé és a rádió is, amelyről azt volt érdemes tudni, hogy rosszabb, mint a tavalyi, de jobb, mint a jövő évi. Gina Lollobrigida Vitrayval és Antal Imrével sasszézott a tévében, miközben Hofi mulattatott a Rádióban. Voltak lapok, amelyek egész melléklettel tisztelegtek az évforduló előtt, voltak, amelyek csak egy oldallal, s voltak olyanok is, amelyek csak szimpla jókívánságokkal kedveskedtek olvasóiknak.

1989 szilvesztere egészen kivételes ünnep volt. Az évszázad évének utolsó napjára minden más lett, mint egy évvel korábban volt. Átalakult, lényegében megszűnt az állampárt; ellenzéki képviselők ültek a parlamentben; az új, demokratikus pártok diktálták az átalakulás tempóját; a „négyigenes” népszavazás nyomán megszűnt a Munkásőrség, befellegzett a munkahelyi pártszerveknek, megjelentek a szabad szakszervezetek; felpörgött a „spontán privatizáció”, tömegesen jelentkeztek a külföldi befektetők; kiderült az addig eltitkolt államadósság mértéke; rehabilitálták ’56-ot, meghalt Kádár és a népköztársaság, kikiáltották a köztársaságot, amelynek már volt demokratikus alkotmánya, de még nem volt elnöke; az első szabad választásokra készültünk. Minden napra jutott valamilyen csoda, valami néhány héttel, nappal korábban még eléképzelhetetlennek hitt változás. A sajtó  futott az eseményekkel, hol tempót tartva, hol lemaradva, de egyre szabadabban. Utólag visszatekintve minden szükségszerűen következett egymásból, pedig dehogy, sok-sok alternatíva közül „választódott” ki az a bizonyos „logikus”.

Az írott sajtó igazi újdonsága a „szamizdat”, az illegális sajtótermékek (például a Beszélő, a Demokrata, a Hírmondó) megszűnése, illetve a valódi szabad sajtótermékek megjelenése volt, ekkor adták ki a Magyar Narancs (akkoriban a Fidesz lapja, felelős kiadó: Kövér László), a Beszélő, a Hitel, a Kis Újság vagy éppen a Világ első számait. Romjaiban ugyan, de még egy ideig továbbélt a központi sajtóirányítás, a megyei lapok és a Népszabadság még a párt (MSZMP, év végétől már MSZP) kezében voltak, és működtek az állami lapkiadó-vállalatok. A gmk-s világot idézte a 168 Óra és a Hócipő megjelenése, az, hogy állami cégnél, a Rádiónál dolgozók fusiban készítik el saját lapjaikat. A Magyar Nemzet – névleg még a Hazafias Népfront orgánuma – fénykorát élte, hasított a Reform, amelyet azért az elvtársak egy része tartott kezében. Kijött a magyar Play Boy és megszámlálhatatlan sok erotikus, szex- és pornólap. Kiderült, hogy van újságpapír és újságíró az országban.

A szilveszteri „nagy mulattatás” hagyományát a gyorsan pörgő események majdnem elfeledtették 1989-ben. A karácsonyra időzített román forradalom átírta a két ünnep közötti újságok címlapját, de akadt olyan heti vagy havi lap is, amelyik a korai nyomdai leadás miatt már nem reagálhat a változásra, ezért még akkor is Nicolae Ceauşescu rút rendszerén vicceltek az év utolsó számaiban, amikor már rég el is hantolták a Conducatort.

Nézzük, mivel szolgált akkoriban a hazai sajtó a vidámságra vágyó olvasóinak! A Pártélet 1986 decemberében közölte például Mandur László felszólalását a KISZ XI. kongresszusáról, Látos István a „tartalmas pártélet” jellemzőiről írt, Karvalits Ferenc Németh Károly, Berecz János Kádár János könyvéről értekezett (ezt nevezik szó szerint affirmatív kritikának vagy póriasan seggnyalásnak). Ez rendjében is lenne. De mi volt 1989 utolsó számában? Bizonyosan a hosszú nyomdai átfutás tette, de a lapban alig látni változást, pedig a kiadónak, az MSZMP-nek már csak elenyésző része maradt meg, a keményvonalasakon kívül mindenki átzsilipelt az MSZP-be. A népszavazás nyomán megszűnt a párt hadserege, a Munkásőrség is, de a Pártéletben mégis beszélgetést közöltek három parlamenti képviselővel; a téma: miért indokolt „e több mint három évtizede létező önkéntes fegyveres testület fenntartása”. Kiss Péter bicskei sebészorvos szerint a „csövező”, munkakerülő fiatalok nevelésében is több szerepet kaphatnának a munkásőrök, mint korábban. „A cserkészmozgalom is újra zászlót bont. A pluralizmus szószólói éppen a munkásőrség jogosultságát teszik kérdésessé?” – háborog a szürke uniformisú doktor úr. S az, hogy azért történt egy s más az országban, csak a cikket jegyző Vadász Ferenc megjegyzéséből hüvelyezhető ki, ő ugyanis az amerikai Nemzeti Gárdához hasonlította Munkásőrséget.

A Népszabadság nem készített szilveszteri mellékletet, volt baja bőven. Példányszáma hétről hétre csökkent, az egykori „gazda párt” is átalakult, főszerkesztőjének, Eötvös Pálnak is megszűnt a KB-tagsága. A Világgazdaság se cifrázta túl a dolgot, a húszéves lap utolsó oldalán mondott BUÉK-ot olvasóinak, és slussz. A kéthetente megjelenő Magyar Narancs 1989-es utolsó száma december 19-én jött ki, így szó sem esett a szilveszterről. A kisgazdák lapja, a Kis Újság viszont utolsó oldalán humorral kedveskedett olvasóinak, kevés említésre méltó momentummal. A Kanyó András főszerkesztette Magyarországban is inkább a román forradalom a téma, és a könnyedebb hangvételnek csak azzal tettek engedményt, hogy írást közöltek egy Kürt utcában beindítására váró kuplerájról.

Három újság azért kitett magáért. Mindegyikük hetilap volt. Az évtizedekig monopolhelyzetű, de ’89-re már versenyhelyzetbe kerülő vicclapban, a Ludas Matyiban a sláger természetesen a politika. Walter Béla egyáltalán nem humoros írása például a Népszabadság-vezércikkek hangulatát idézte fel: „az idén meglódult ez a kis ország, és most nyargal Európa felé. S ezt teszi barátaink többsége is. Hitem szerint mégsem velük versenyzünk igazán, valódi ellenfelünk a ketyegő óra csupán. Egyedül csak ő könyörtelen. Hogy végül is mi az igazi tét? Talán éppen az elkövetkező karácsonyunk” – ráncolja homlokát szerzőnk.

„Ha eltűnik a Lenin-szobor, akkor változik a rendszer; amennyiben pedig a kormány azt mondja, hogy a magyar adósságállomány cirka húszmilliárd dollár, akkor a nép mérget vehet arra, hogy az valóban annyi, vagy még ennél több, csak nem akarnak még jobban idegesíteni bennünket” – írta jegyzetében Föld S. Péter annak kapcsán, hogy Békesi László pénzügyminiszter hivatalosan először ismertette a nyilvánossággal a korábban államtitokként kezelt külső államadósság mértékét. Brenner György feledhetetlen karikatúrafigurái pedig azon sápítoznak egy párnázott ajtó előtt, hogy „Krisztusom, ki mondja meg a Berecznek, hogy forradalom volt…” ’89 a nagy színvallások és pálfordulások éve volt. Az egyik Brenner-anyafigura így szól gyerekeihez a vasárnapi asztalnál: „Apátok már 30 éve készül elárulni nektek, hogy ő tulajdonképpen egy percig se volt valódi kommunista…” Az év vége címlapos eseménye volt, hogy megszűnt a hús hatósági ára, és szabadárassá vált. Gőz József írása a lakosság szorongását tükrözi: „De mi lesz ennek a vége? (…) A belső piac majd pang, a húsosok meg exportálnak. És fél év múlva, amikor majd elfogynak a féldisznók, nem lesz sem pénz, sem sertés. Csak disznó nagy árak.” Hát, áruhiány nem lett, az árak pedig még jó ideig híztak rendesen, de a húskínálat alaposan megváltozott, szerencsére előnyére. Mára idejét múlt az a bon mot is, hogy „remek dolog a telefonos ébresztőszolgálat. Kár, hogy nincs telefonom.” Ma senkit nem a szolgálat ébreszt, viszont mindenkinek van telefonja.

A lapban Peterdi Pál foglalta össze a viharos év történéseit. A Gorenje-vásárlással indult, amikor a magyarok tömegei kihasználva az első március 15-iki munkaszünetet csapatostul indultak szlovén (akkor még jugoszláv) hűtőládát vásárolni Ausztriába. Helyet kaptak még kivonulásukat megkezdő szovjet katonák, akik minden mozgathatót pénzzé tettek. Meg persze a leomló berlini fal, és a lapzártakor még uralkodó Conducator is. De a friss élményt az első valódi költségvetési vita és szavazás jelentette szerzőnknek is: „A kormány izgalmas alternatívát állított a parlament elé. Ha megszavazzák: tartós nyomor vár az országra. Ha nem: csőd. Vagyis döntenünk kellett, mi jobb; egy borzalmas vég vagy egy végtelen borzalom. (…) mit kívánjunk 1990-re? (…) Bort! Búzát! Békesit!”

Majtáth (Mikes) László a változó politikai konstellációhoz igazodó többpárti társasjátékot készített. A 27. mezőhöz például ez az ukáz dukált: „Ön patronál ezer menekült romániai birkát. Hatot előre hatolhat.” Akkoriban megszokottá váltak a zöldhatáron Romániából menekülők, egyik legismertebb közülük egy román bacsó, aki több ezer birkával, szekerekkel, családjával és szamaraival lépte át illegálisan a határt. „Ön Recsken volt. Jutalmul négyet előre lép. – Ön ÁVH-s volt, ötöt visszakozik” – szólt az utasítás a 46. és 47. mezőhöz.

Az év nagy talánya volt az egykori állampárti elit jövője, illetve a pártvagyon sorsa. Vicces, hogy két karikaturistának, Brennernek és Barát Józsefnek is ugyanaz jutott erről eszébe (lásd ezeket jelen és az előző oldalon), a szerkesztő meg nem vette észre.

A szabad szellemű Világ valamivel komolyabb összefoglalását adta az évnek. Képes összeállításában ismert embereket faggatott arról, számukra mi volt az év nagy eseménye, ki volt az év embere. Balla Éva gyermekorvos, aki még 1985-ben került a parlamentbe, és később az SZDSZ-be igazolt, de már 1990-ben nem indult a választáson, Darvas Ivánt és Sinkovits Imrét jelölt az év színészének. Érdekesség, hogy Garas Dezső színész viszont Ballát tartotta az év képviselőjének, mondván neki „hősként is van mersze félni”. Vígszínházi művészekből egyébként is túlkínálat volt a lapszámban. Hegedűs D. Géza például nyilvánosan számolt le múltjával, és a teátrumbeli tízéves párttitkárkodását egy népszavazási kampányfilmben való részvétellel kívánta letudni. Kern András szerint meg az volt az év őrültje, aki nem vette meg a lemezét.

Volt, aki nem volt humoránál. Csurka István szerint az év legbecsületesebb embere „ott feküdt a hatodik [jelöletlen] koporsóban sokadmagával” Nagy Imréék újratemetésen. Duschek Lajosnénak, a nőtanács egykori elnökének az év lapja, a Nők Lapja volt. Makovecz Imre pedig a „mélyről sugárzó fényben” látta cselekedni Horn Gyulát, Szűrös Mátyást és Pozsgay Imrét. A legkeserűbb a megszólalók közül Nagy Sándor, a SZOT elnöke volt. „Aligha hiszem, hogy sokan lennénk, akik az elmúlt évre örömmel gondolnak vissza” – sóhajtozott. Pedig voltunk néhányan. A legvidámabb nyilatkozó Nagy Feró, a „nemzet csótánya”, illetve Vajda Mihály filozófus volt. Előbbi az „évszázad évének” nevezte ’89-et. „Állandóan azt hiszem, hogy egyszer vissza fogják vonni. (…) Attól félek, hogy egyszer úgy fogunk számolni: 88, 90. És nem lesz ez az év.” Vajda is boldogan hitetlenkedett: „1989 Kelet-Közép-Európában a csodák éve. Mi a csoda? Ha valami olyan történik, amiről még bekövetkezte után is tudjuk, hogy nem következhetett be.”

A frissen indult 168 Óra a szintén csecsemő Hócipőnek szervezte ki, „autszorszolta” a humort, és a lap felét felét vicces írások tették ki. Még a korszakban otthonosan mozgónak is fel kell azonban kötnie a gatyáját, ha 18 év múltán fogni akarja a poénokat. Volt, ahol még így sem sikerült. Nem igazán értettük és így nevetni sem tudtunk Bölcs István írásán, Farkasházy Tivadar Mester Ákos-paródiáján vagy az egyébként fényes tehetségű Boncz Géza ál-olvasói levelein, amelynek csak trágársága érdemel szót. A legviccesebb a ma olvasójának talán Selmeczi Tibor írása, amely egy álhírt jár körül, miszerint a kivonuló oroszok visszaadják az 1944–45-ben elzabrált karórákat, és amelyben a jövőjéért aggódó Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes többször is megszólal: 1. „Óráról órára óhatatlanul feltör bennem a kérdés: nem tudtok-e valami jó állást?” 2. „A vonaton is tudnék dolgozni, akár mint büfés vagy kalauz. Vagy vezérigazgató. Mozdonyvezetőként nem. Mert utálok a kormánynál ülni.” 3. „Esetleg a Csehák is jönne. Csak a Németh nem, mert ő azt mondta, ha ott is hagyja összes minisztere, ha nem kap bizalmat a parlamentben, ha megbukik, és eljön a világ vége, a kormány akkor sem fog lemondani.”

Aztán jöttek az 1990-es választások, és Németh Miklós kormányfőnek mégis mennie kellett, utóbb egész Londonig. Később pedig Medgyessy is megszerette a kormányzást. De ez már egy másik történet.

Zádori Zsolt