© Stiller Ákos

A rutinos politikusok közül Pokorni Zoltán érkezett először, akit a néhányszáz fős terem közönsége sovány, de szimpátiát jelző tapssal köszöntött. A Fidesz alelnöke kedélyesen járkált föl-alá, a pódiumról lesétált, és még egy újságíróval is beszélgetésbe elegyedett, amíg megérkezett – negyedórás késéssel – vitapartnere, Magyar Bálint. A programnak két moderátora volt. Győrffy Zoltán, az egyetem szóvivője, és Horváth Ágnes (neve kisebb derültséget keltett), a rendezvényt szervező Edupress képviseletében. Menetrendjük, miszerint 10-10 perc bemutatkozás, moderátori kérdések 2-2 perces válaszokkal és félóra a hallgatói kérdésekre – jó elgondolásnak tűnt. A probléma csak az, hogy nem sikerült megvalósítani.

Pokorni elsőként a kormány be nem tartott ígéreteiről beszélt (nem lesz tandíj, adócsökkentés lesz, nem lesz kórházi napidíj), majd pedig összefoglalta a már több fórumon is felsorolt érveket: az OECD-átlag alatt van a magyar diplomások száma (25 százalék helyett 17), pedig a diploma bérelőnyt biztosít és a munkanélküliséggel szemben is nagyobb biztonságot jelent. Kitért a felsőoktatásba jelentkezők számának tavalyi csökkenésére: 2006-ban 133 ezren adtak postára felvételi lapot, míg 2007-ben 108 ezren. „Drámai csökkenés” - mondta. Egyben nehezményezte, hogy az idei adatokat még nem közölte az oktatási miniszter, „március 9-ig nem is fogja” - prognosztizált Pokorni. A tandíj eltörléséért kampányoló politikus azt is hozzátette: vasárnap nem absztrakt módon kell a tandíjról szavazni, annak lehetséges előnyeivel és hátrányaival, hanem azt kell mérlegelni, hogy a jelenlegi magyar gazdasági és társadalmi viszonyok között milyen hatása lehet. „A kár már be is következett, a várt pozitív hatások pedig bizonytalanok és alaptalanok” - foglalta össze tandíjról szóló ars poeticáját.

© Stiller Ákos

„Mindig is tandíjpárti voltam”- így hangzott Magyar Bálint első mondata, s ezután már meg is kezdődött a múltidézés: a Fidesz eltörölte ugyan 1998-ban a 2000 forintos tandíjat, de három évig nem emelte az ösztöndíjakat, így szedve vissza az elengedett pénzt. A diplomások előnyeit a liberális politikus is sorra vette, csak ellenkező előjellel, mint ellenzéke. Ezekre hivatkozva érvel amellett: joggal várja a társadalom, hogy az előnyökért a diák is áldozzon. „Nem csak az a társadalmi érdek, hogy minél több diplomás legyen, de az is, hogy minél jobb eredménnyel végezzenek a diákok, ez a rendszer ösztönöz is.” A Gyurcsány-kormány államtitkára cáfolta, hogy a tandíj bejelentése miatt jelentkeztek kevesebben jelentkeztek főiskolára, egyetemre 2007-ben. „Ennyi erővel azt is mondhatjuk, hogy a magyar anyák nem szülnek majd, mert aggódnak, hogy nem tudják, miből taníttatják majd gyermekeiket. A csökkenő demográfiai adatokkal pedig igazolhatjuk ezt az illogikus állítást.”

Ezt követően a vendégek riposztoztak egymás szavaira, és a reagálásokat újabb reagálások követték. A moderátorok pedig itt vesztették el először a fonalat. Pedig amikor szóhoz jutottak, igyekeztek hozzátenni a vitához. Felvetették például, hogy a tandíjt ellentételezendő szerencsés lenne valamilyen adókedvezményt érvényesíteni. Azt is felvetették, hogy mivel a diákok költségeiket 40-60 százalékban munkából befolyó jövedelemből fedezik, talán indokolt lenne, ha ez az összeg nem lenne járulékköteles. Magyar Bálint pártja adópolitikáját emlegette, miszerint a kedvezmények körét szűkíteni kell, de elismerte, hogy lehetne erről értelmes párbeszédet folytatni. Pokorni Zoltán szerint pedig nem azért kellene dolgozniuk a diákoknak, hogy a 400-800 eurós tandíjat fedezzék, hanem hogy egyéb költségeikre is jusson.

© Stiller Ákos

A jelenlegi rendszerben a főiskolán, egyetemen tanulók közel fele költségtérítéses. Az állami támogatású helyekre felvett hallgatók pedig tandíjat fizetnek majd. Kivéve a hátrányos helyzetűeket (a családban az egy főre jutó jövedelem nem haladja meg a 28 500 forintot), és azt a 15 százalékot, akik a legjobbak között van. A beszedett tandíj felét ösztöndíjakra kell fordítani, másik felét pedig beruházásra. Magyar Bálint szerint ebben a rendszerben a tandíjat fizetők fele nullszaldóra jön ki a visszaosztott ösztöndíjak miatt, s nagyobb és igazságosabb az átjárás fizetős és nem fizetős helyek között. Az SZDSZ politikusa a 10 ezer forintos diákhitel-emelést is sokszor emlegette, mint értelmes, logikus, dicséretes kormányzati intézkedést. Pokorni szkeptikusabb a diákhitellel kapcsolatban, még úgy is, hogy saját gyermekének tekinti. Aggodalmának adott hangot, miszerint reálbércsökkenős időkben diákhitel kölcsönösszegét emelni nem jó jel. Adósságcsapda - sommázott.

„Pont száz évvel ezelőtt, 1908-ban folyt vita az elemi iskoláztatásról, és akkor sokan azt kérdezték: miért fizessem én a koszos lábú paraszt taníttatását. Miért? Mert mindannyiunk érdeke ez” - vont párhuzamot Pokorni a kötelező népoktatás és a felsőoktatás tandíjmentessége között. Aztán pedig egy idézettel rukkolt elő, amelyet 2006-ban nyilatkozott Magyar Bálint: „nem lehet mindenki első a tanulmányi eredményekben, de ettől még nem lenne szabad kizárni a továbbtanulásból. Márpedig ha szegény, akkor ez történne”. A tandíjról mondtad, az utólagos képzési hozzájárulás mellett érvelve - triumfált Pokorni.

A beszélgetés körülbelül eddig a pontig volt érdekes a közönségnek. Ezt követően a PPP-beruházások és kollégiumi férőhelyek számháborúja olyan irányba vitte el a vitát, ami már csak a két politikus számára volt fontos. A közönség zsezsegni kezdett, Magyar Bálint pedig egyre sértettebben követelte a reagálás lehetőségét, amikor fideszes riválisa olyat mondott, amivel nem értett egyet. Bár félórát szántak a hallgatói kérdésekre, csak egyetlen felvetésre volt idő, amely azt firtatta, elképzelhető-e, hogy a kormány a tandíj miatt pénzt von ki a felsőoktatásból. Ezt egyik ex-miniszter sem tartotta életszerűnek. Aztán mintha elfeledkeztek volna arról, azért vannak ott, hogy a velük szemben ülő diákokat érdeklő dolgokról beszéljenek, az ő kérdéseikre válaszoljanak. Kicsöngetés.