Kedvére szavazhat!

Gondolatkísérletünkben kilenc egykori, kissé módosított, három egy hónap múlva feltett, illetve tizenkét, az Országos Választási Bizottság által jóváhagyott, így potenciális népszavazási kérdésre is szavazhat a következő oldalakon. Figyelem, ez csak játék!

A hazai országos népszavazások történetéből kevés általános tanulságot lehet levonni. Az viszont világosan látszik, hogy a valóban a „mezei polgároktól” eredő, spontán kezdeményezésekből eddig még nem lett népszavazás, még ha tőlük is indultak, eddig csak azok számíthattak sikerre, amit a politika valamelyik szereplője felkarolt vagy meglovagolt. A szavazásra bocsátott témák többnyire a pártoktól indultak. Ilyen értelemben a nép közvetlen hatalomgyakorlása – amelyet az alkotmány és a népszavazási törvény is rögzít – írott malaszt maradt. Éppen ezért maguknak a referendumok többségének nem is a feltett kérdés eldöntésében volt kulcsszerepe, sokkal inkább az egymással fenekedő politikai erők vetélkedésében használták őket aduként. Kivételt csak az úgynevezett „kincstári” szavazások jelentettek, amelyek egy már eldöntött állapotot szentesítettek, ezekre viszont a választók nem voltak igazán kíváncsiak. Az egyébként is elmondható az országos szavazásokról, hogy a vártnál többnyire kevésbé mozgatták meg az embereket.

A népszavazásról és a népi kezdeményezésről szóló törvényt még az utolsó kommunista parlament fogadta el 1989. június elsején. Bár már az izmosodó ellenzéki pártok is véleményezték, az Igazságügyi Minisztérium jegyezte törvénytervezet alapján elfogadott jogszabály „népi demokratikus” jellege megmaradt. Valódi képviseleti demokráciában és jogállamban éppolyan elképzelhetetlen rendelkezéseket tartalmazott, mint az akkori választási törvény, amely lehetővé tette a megválasztott képviselők nép általi visszahívását. A jogalkotók ugyanis abból indultak ki, hogy ezeket a lehetőségeket a nép úgysem veszi majd igénybe. Az első népszavazási törvény éppen ezért állapította meg annyira alacsonyan a kezdeményezés küszöbét. Eszerint már ötven parlamenti képviselő és ötvenezer állampolgár kikényszeríthette a referendumot. Igaz, az ügydöntő népszavazásnál százezerben húzták meg határt, viszont akkor már kötelező volt kiírni a referendumot, míg a véleménynyilvánítónál ehhez a parlament kétharmados jóváhagyásához volt szükség. A törvényt még 1989-ben kétszer is módosították, de a kezdeményezés szabályai érdemben nem változtak.

Ezt használta ki az SZDSZ, amely szövetségeseivel, a Fidesszel, a kisgazdákkal és a szociáldemokratákkal együtt 1989. szeptember 24-én négy kérdésben is referendumot kezdeményezett. 1. Kivonuljon-e az MSZMP a munkahelyekről? 2. El kell-e számoltatni az MSZMP-t a vagyonáról? 3. Feloszlassák-e a Munkásőrséget? 4. A szabad választások után vagy azt megelőzően legyen megválasztva a köztársasági elnök? Az állampárt erre nem számított, különösen, hogy a politikai egyeztető tárgyalások (Nemzeti Kerekasztal) első szakasza lezárásaként az MDF és szövetségesei szeptember 18-án aláírták azt a hatalommal kötött megállapodást, amely szabályozta az átmenetet, de egyebek mellett nem foglalkozott a pártvagyon helyzetével. Az MDF akkoriban bizonytalan volt, egyik szárnya a szabad választások után az állampárttal való koalícióra készült, és végül a párt vezetői úgy döntöttek, hogy bojkottra kérik híveiket.

Az SZDSZ három hét alatt összegyűjtötte a 67 ezer kezdeményező aláírást. Az MSZMP – október 7-től MSZP –, vagyis a hatalom több módon próbálta gáncsolni a kezdeményezést, a november 26-ra kiírt szavazás előtt megszüntették például a munkásőrséget, felcserélték a feltett kérdések sorrendjét, sikertelenül újabb kérésekkel próbálták felhígítani az eredetieket (például, hogy mely napok legyenek nemzeti ünnepek). A szavazás érvényességéhez a szavazópolgárok a választópolgárok legalább felének érvényes szavazata kellett, és akkor volt eredményes, ha a szabályosan voksolók legalább fele azonos választ adott.

A voksolás valódi tétje a szavazás napjára már arra egyszerűsödött, hogy Pozsgay Imre, a legnépszerűbb állampárti vezető legyen-e az elsőként választott köztársasági elnök, és az ország elnöki köztársaság legyen-e vagy pedig parlamentáris demokrácia. Az ellenzék ugyanis jó okkal attól tartott, hogy a közvélemény előtt ismeretlen politikusainak nem lenne esélyük Pozsgay legyőzésére, akit az egyre befolyásosabb MDF is kész lett volna támogatni, és akinek a parlamenti választások előtti győzelme nagyban befolyásolta volna a frissen kialakuló hatalmi viszonyokat. Nem beszélve arról, hogy az új alkotmány még az államfő parlamenti megválasztását írta elő.

Ebből persze a kor átlagembere keveset értett meg, azt viszont felfogta, hogy a komcsikat most jól fenéken billentheti. Önmagában már az 58 százalékos részvétel is óriási eredmény volt – jellemző, hogy az azt követő népszavazásokon azóta sem mozdultak meg ennyien –, ám ráadásul – ha csak hajszállal is – mind a négy kérdésben győztek az igenek. A három „egyszerű” témánál persze 95 százalékos volt az igenek aránya. De az elnökválasztás módjánál is összejött az 50,07 százalék. Pedig majd 243 ezer szavazatot nyilvánítottak érvénytelennek, de így is maradt 6404 voks az igenek javára. A referendum eredményeként a Fidesz és az SZDSZ országosan ismert párt lett, Pozsgayból nem lett elnök, és az MDF is átértékelte politikáját, vagyis az átmenet jóval kevesebb, az egykori állampártnak tett engedménnyel és kompromisszummal zajlott.

A dicsőséges kezdet után szomorújátékká sikeredett a második, az 1990. július 29-én megtartott országos referendum. „Kívánja-e ön, hogy a köztársasági elnököt közvetlenül válasszák meg?” – szólt az elnök megválasztásának módja miatt elkeseredettek, az MSZP és Király Zoltán képviselő támogatta kérdés. Történt, hogy még a „régi” parlament 1990. március elsején Király Zoltán és Raffay Ernő – akkoriban MDF-esek – javaslatára módosította az alkotmányt, miszerint az államfőt a parlament helyett a nép közvetlenül válassza meg. Ezt a demokratikusan választott „új” Országgyűlés az MDF és az SZDSZ megállapodása értelmében visszavonta, és az elnök megválasztása újból a parlament hatásköre lett. Az országos népszavazásra alig egymillióan mentek el, a 14 százalékos részvétel tökéletes kudarcnak bizonyult a hatalomból kiszorult szocialistáknak.

A következő népszavazásra hat évet kell várni. S a kezdeményező itt nem valamelyik párt vagy a nép, hanem a kormánytöbbség. Bár semmi nem írta elő, de Horn Gyula kormányfő fejébe vette, hogy népszavazás „szentesítse” az ország NATO-csatlakozását. Ezt ugyan 1994-es választási programjában is vállalta, de a végső lökést a Munkáspárt „spontán kezdeményezése” jelenthette. „Egyetért-e azzal, hogy a Magyar Köztársaság a NATO-hoz csatlakozva biztosítsa az ország védettségét?” – szólt a faramuci kérdés. S ha korábban nem módosítják az alkotmányt, akkor az 1990-eshez hasonlóan kudarcba fulladt volna ez a szavazás is, ugyanis a választóknak csak a 49,24 százaléka jelent meg az urnáknál. Csakhogy 1997. október 31-étől már akkor is eredményes a szavazás, ha az összes választópolgár egynegyede a kérdésre azonos választ ad. Márpedig az érvényesen szavazók 85,33, míg az összes regisztrált választó 41,5 százaléka igent mondott a NATO-csatlakozásra.

A parlamenti pártok mindegyike által támogatott integráció láthatóan nem hozta lázba a választókat. Nem így az azt ellenző MIÉP-et. Beadványban támadta meg a választás eredményét, mivel amikor kiírták a referendumot, még nem az új eredményességi szabály volt hatályban, és a párt nagyon is megfontolandó álláspontja szerint azokat az eredményesség megállapításánál még nem lehetett volna figyelembe venni. Az Alkotmánybíróság egy hónap gondolkodási idő után formai okokra hivatkozva utasította el a panaszt, s ezzel megóvta az országot egy nemzetközi blamától, illetve egy újabb, hosszadalmas és költséges – egyébiránt teljesen felesleges – népszavazási eljárástól.

A mostani három témái

Február 15-én lesz egy éve, hogy vizitdíjat és kórházai napidíjat kell fizetni. Bevezetésüket a kormánypártok a hálapénz, valamint a felesleges orvos-beteg találkozá-sok visszaszorításában játszott szerepükkel indokolták. Később a közel 20 milliárdos éves bevételről regélt a kormányzati kommunikáció. A vizitdíj alapösszege 300 forint, de ha nem a saját orvosunkhoz megyünk vagy éppen házhoz hívjuk, akkor 600 Ft. Járóbeteg-szakrendelésen beutalóval 300-at fizetünk, anélkül azonban ezret. A 18 évnél fiatalabbak ingyenesen járhatnak orvoshoz, a hátrányos helyzetűek, illetve nyugdíjasok szintén fizetnek, de kompenzációt kapnak. Nem fizetnek azok a fiatal felnőttek, akik elmúltak 18 évesek, de nappali alap- és középfokú oktatási intézményben tanulnak, és az ellátást az iskola-egészségügy keretében veszik igénybe, a hajléktalanok,  a tartós orvosi kezelés alatt állók. Mentesülhetnek azok is, akik legalább harminc alkalommal adtak vért. Húsz alkalom után a további vizitdíjak összege visszaigényelhető. A rendszerváltást követően először a pártok egyetértésével fogadták el a felsőoktatási tandíjat. De csak a Bokros-csomag léptette életbe a 2000 forintos havi díjat, és a tandíjmentességben, illetve tandíjkedvezményben részesíthető hallgatók arányát húsz százalékban állapították meg. A kormányra kerülő, korábbi nézetén fordító Fidesz eltörölte. 2008-tól azonban minden felsőoktatási intézmény fejlesztési hozzájárulás (fer) címén szedi. Alapképzés esetén ez 105 ezer forint, mesterképzésnél 150 ezer. Ezektől az összegektől az intézmények 50 százalékban eltérhetnek. A rendszer már 2007. szeptember elsejétől él, fizetniük azonban csak az első tanulmányi évüket befejezett diákoknak kell(ene) szeptember elsejétől. A legjobban teljesítők 15 százaléka mentességet kap és ösztöndíjban is részesülhet – a jelenlegi állás szerint.

– Bár százezerről kétszázezerre emelték a küszöböt, nem hiszem, hogy ezzel túlzottan nehezítettek volna a választók dolgát. De nem is kell, hiszen az aláírásgyűjtés célja éppen az, hogy a társadalmilag valóban támogatott ügyekben indulhasson népszavazás, de ne kelljen túl sok aláírás hozzá – magyarázza a változások irányát Tóth Zoltán választási szakértő, az Országos Választási Iroda egykori vezetője. A számokra ő sem talál különösebb magyarázatot. – A politikában az alkupozíciók döntik el, hogy miből mennyi legyen – vélekedik Tóth.

Szerinte a magyar népszavazási törvény unikum. Másutt nagyobb a tiltott tárgyak aránya. Nyugaton az sem gyakorlat, hogy a törvény kötelezze a parlamentet a népszavazás eredményének figyelembevételére, másutt a képviselőkre van bízva, hogy egy kérdést napirendre vesznek-e vagy sem. Vannak olyan helyek, ahol nincs kizárva, hogy a költségvetési ügyben népszavazást tartsanak, sőt a helyi adó emelésének éppen az a feltétele hogy azt lakosság közvetlenül megerősítse. – Ez a hazai politikai kultúrában elképzelhetetlen, hiszen sem a politika nem akarja, hogy a lakosság költségvetési ügyben szavazhasson, sem a polgárok nem szavaznának meg egy adóemelést. Chicagóban például egy privát múzeum állami kézbe vételéhez szükséges adóemeléshez kérték a helyiek szavazatait, és ők rábólintottak, Missouriban pedig egy autópálya építéséhez szavazták meg a különadókat. Más politikai kultúra és személyi garnitúra – összegez a választási szakértő.

A NATO-szavazás után újabb hat év kellett a következő országos referendumig, de addig sem maradtunk népszavazási botrány nélkül. 1995-ben például a kisgazdáknak sikerült az elnökválasztás módjával kapcsolatos vitákat felmelegíteni, egyúttal növelni Torgyán József pártjának népszerűségét. Tóth Tamás sárszentmihályi polgármester pedig – akinek a fiát rablógyilkosok ölték meg – 1997-ben kezdeményezte az AB által 1990-ben eltörölt halálbüntetés visszaállítását. Bár a népszavazási törvény eleve kizárta, hogy nemzetközi szerződésből eredő kötelezettségvállalás megváltoztatásáról referendumot tartsanak – Magyarország az Európa Tanács tagjaként kötelezte el magát a halálbüntetés megszüntetése mellett –, mégis sikerült 125 ezer aláírást összegyűjteni, de formai hiányosságok miatt 1998 januárjában még a kérdés vizsgálatáig sem jutottak el.

Máig húzódik a külföldiek földvásárlásának megtiltásáról szóló népszavazási kezdeményezések tengerikígyója. Még a Fidesz karolta fel a METÉSZ kezdeményezését, s a NATO-népszavazás eredményessége miatt aggódó Horn-kormány is általános meglepetésre magáévá tette az ötletet. Ha egy akciót képtelen vagy megakadályozni, állj az élére – gondolhatta a kormányfő. Igaz, Horn saját kérdésekkel – mindjárt kettővel is, persze kellően semlegesekkel – állt elő, és igyekezett az ellenzéki akciót megelőzni. Az ellenzéki pártok képviselői két részletben 330 ezer aláírást tartalmazó íveket adtak át a parlament elnökének. Közben az MDF, majd az állampolgári jogok biztosa is az AB-hez fordult, és a testület ezúttal hét nap alatt meghozta döntését. Eszerint a nép által kezdeményezett népszavazás elsőbbséget élvez a kormány által kiírthoz képest. Mivel azonban Göncz Árpád köztársasági elnök a taláros testület döntése előtt négy nappal már aláírta azt az országgyűlési határozatot, amely a földügyben a kormány kérdéseivel rendeli el népszavazás megtartását november 16-án, Horn Gyula miniszterelnök ekkor már azzal a kérdéssel fordult az AB-hoz, vajon ezek után lehet-e csak a NATO-ról népszavazást tartani. A bíróság azonban érdemben nem tárgyalt a miniszterelnök kérdéséről, mire az Országgyűlés a kormány kezdeményezésére egykérdéses NATO-referendumra redukálta a novemberi szavazást. 1998 márciusában a parlament már azzal lőtte ki a földről való szavazást, hogy nemzetközi szerződéseket érintene. Az 1998 tavaszán kormányra kerülő jobboldalnak már nem volt fontos a föld forgalmának korlátozása, ám az ellenzékbe szorult Fidesz, ha baj van, előszeretettel szedi elő azóta is. Így volt 2002-ben az elveszített parlamenti választások után, majd 2006. október 23-iki beszédében Orbán Viktor pártelnök is beemelte a párt népszavazási témái közé. A kérdés jelenleg az AB előtt van, a döntést idén januárról későbbre halasztották.

Az uniós csatlakozásról szóló 2003-as népszavazás kevés izgalmat hozott, és csak a választók 45,62 százaléka jelent meg. A kormánypártok erre azt a magyarázatot találták, hogy a Fidesz „uniószkeptikus” hozzáállása magyarázza a távolmaradást. Az ellenzék viszont a kormányt kárhoztatta, míg a megfigyelők elsősorban a szavazás tétnélküliségével indokolták az érdektelenséget. A szavazás ezzel együtt eredményes volt, a választók 84 százaléka mondott igent. Bár ez a referendum sem volt ügydöntő, csak véleménynyilvánító, kisebb meglepetést keltett, hogy Simicskó István, a Fidesz képviselője nemmel voksolt a csatlakozási szerződésre, mondván a nemmel szavazó 16 százalékot is kell képviselni valakinek a parlamentben.

– Bár 1989 óta nem sikerült elérni a referendumokon az ötvenszázalékos részvételi arányt, a 40–48 százalék sem nevezhető alacsonynak, hiszen ennyi a politikailag aktívak természetes köre – véli Tóth Zoltán választási szakértő. Aki szerint a részvétel a pártok által előterjesztett viták hevességétől is függ.

A 2004. december 5-iki ún. „kettős népszavazás” előtti kampány nem szűkölködött a konfliktusokban, és kellőképpen felborzolta a kedélyeket ahhoz, hogy azt lehetett várni, eredményes lesz a szavazás a határon túli magyarok állampolgárságáról, illetve az egészségügyi privatizáció tilalmáról. Ehhez képest a mindkét kérdésben eredménytelen szavazás azt bizonyította, hogy a politika által gerjesztett izgalom sem elég a sikerhez. A 37,49 százalékos részvétel alacsony volt, igaz, a privatizációellenes szavazáson kevés hiányzott, mert az összes választó 23,89 százaléka mondott igent. (Az állampolgárság ügyében 18,9-es volt az arány.)

A március 9-re kiírt hármas népszavazás története 2006. október 23-ra nyúlik vissza, ekkor jelentette be Orbán pártelnök, hogy a Fidesz és a KDNP hét kérdésben is népszavazást kezdeményez. A hosszú utat bejárt kérdéscsomag végül háromra szűkült (lásd keretes írásunkat). De az Országos Választási Iroda honlapjának tanúsága szerint az OVB négy hónapon belül legalább 13 olyan kérdést is jóváhagyott, amelyekhez ma is lehetne támogató aláírást gyűjteni. Ebből ötöt a kormányzó MSZP kezdeményezett, hármat az ellenzéki Fidesz. Az Alkotmánybíróság egyik 1997-es határozata alapján a népszavazást a hatalomgyakorlás kivételes formája, ehhez képest a kezdeményezések dömpingje azzal fenyeget, hogy a népszavazás eredeti tartalma, a nép közvetlen hatalomgyakorlása végleg megsemmisül az ellenzék és a kormány meddő csatározásában.
A MÁRCIUS 9-IKI NÉPSZAVAZÁSI KÉRDÉSEK





AZ OVB-TŐL ZÖLDUTAT KAPÓ KÉRDÉSEK