Úgy tűnik, az állam egyelőre vesztésre áll az egyenlőtlen hadakozásban, amelyet azért indított, hogy a szegény és/vagy cigány gyerekeket ne elkülönülten, hanem más tanulókkal együtt oktassák. Nem párbajról van itt szó, mert az önkormányzatoknak számos erős szövetségese akad: az oktatási intézmények, „a pedagógustársadalom”, a helyi társadalom, a szülők, illetve a közhangulattól rettegő pártok állnak az oldalán. És az állam sem grállovag, mert csak későn és vonakodva ismerte fel, hogy – mint azt a sokat emlegetett PISA-felmérések is bizonyítják – az OECD-országok közül leginkább hazánkban dönt a család kulturális tőkéje a diák iskolai teljesítményéről. És az sem válik a központi irányítás dicsőségére, hogy csak bizonytalankodva, a politikai széljárásra sandítva látott hozzá az oktatási szegregáció enyhítéséhez. Pedig – mint a közoktatás megújításáról szóló Zöld könyv is megállapítja – a szegregáció felszámolása a közoktatás kulcsfeladata, vagyis alapvetően meghatározza, milyen országban élünk.

A 2006-os PISA-jelentés már egyenesen a magyar társadalom „kasztosodásáról” beszél, amelyiknek első lépcsője az iskolaválasztás, ami nemzedékekre konzerválja a meglévő státusviszonyokat, mivel igazságtalanul és teljesítményellenes módon útját állja a mobilitásnak. A modern társadalomtól idegen, hogy valaki születési jog alapján boldoguljon vagy éppen sínylődjön az óvodától élete végéig, és esélye se legyen arra, hogy egyéni teljesítménye fair módon megméressen. „Szép öcsém, be nagy kár,/ Hogy apád paraszt volt s te is az maradtál.” Tudta ezt már Arany János is.

Hiába a nemes cél, nincs könnyű dolga az államnak, mert az oktatási integrációt a hazai közvélemény, az önkormányzatok, de még a pedagógusok többsége is döntően „a cigányok ügyének” (cigánykérdésnek) tekinti, s mint ilyet – ugyan változó hőfokkal, de – elutasítja. Egy frissen publikált kutatás azonban bizonyítja, miként sok más előítélettel és hamistudással terhelt társadalmi kérdésben, itt is nagyot téved a társadalom. A szegregáltan tanított szegény (halmozottan hátrányos helyzetű, azaz HHH-s vagy 3H-s) gyerekek többsége ugyanis nem cigány; és az iskolai sikertelenséget sem magyarázza egyedül az etnikai származás, annak más, a család társadalmi-gazdasági helyzetével összefüggő okai sokkal fontosabbak.

Andl Helga, Kóródi Miklós, Szűcs Norbert és Vég Zoltán Ákos arra vállalkozott, hogy 2007 decembere és 2008 márciusa között megvizsgálja a megújuló állam szabályozási erőfeszítéseinek helyi hatását. Eredményeiket az Esély legfrissebb számában publikálták.

Anélkül hogy elmélyednék a közoktatási törvény részletszabályainak ismertetésében, amelyek – talán éppen ennek a kutatásnak köszönhetően – azóta is változnak, röviden szólunk arról, milyen regulák léptek érvénybe, amelyek megnehezíteni hivatottak az oktatási szegregációt. 2007-től előírják például, hogy az olyan településeken, ahol több iskola működik, úgy kell a körzeteket kialakítani, hogy a 3H-s gyerekek egyes intézményekben ne legyenek kirívó többségben, arányosan szóródjanak. A beiskolázási körzetből jelentkezők közül mindenkit fel kell venni. A 3H-s gyerekeket pedig előnyben kell részesíteni a felvételi eljárás során a „normál tanulókkal” szemben.

© Müller Judit

A probléma már ott kezdődik, hogy ki is számít 3H-s gyereknek. A törvény eredetileg a szülők önbevallására épített, ami körzethatárokkal zsonglőrködő önkormányzatoknak nagyban megkönnyítette az előírás kijátszását. Elég volt ugyanis minél kevesebb 3H-s gyereket regisztrálni ahhoz, hogy a beiskolázási körzethatárok megfeleljenek az előírásoknak. A kutatók számos olyan településre bukkantak, ahol maguk az iskolák sokkal több szegény gyereket tartottak számon, mint amennyit a jegyző regisztrált. Az egyik megyeszékhelyen például 2007-ben mindössze öt bejegyzett 3H-s nebuló volt, miközben egy teljesen és egy félig szegregált iskolájuk volt.

Az is igaz, hogy a közoktatási törvény pontatlanságai miatt még a jóindulatú helyi hatóságok előtt sem volt teljesen egyértelmű, a hátrányos helyzetű (2H-s) gyerekeken belüli részhalmaznak számítanak-e a halmozottan hátrányos helyzetűek (3H-sok), vagy különálló kategóriát jelentenek. A kutatók úgy tartják, hogy a bejegyzetteknél jóval több veszélyeztetett tanuló lehet.

A körzethatárok igazságosabb kialakítása nem hozta meg a várt áttörést. Leginkább azért nem, mert a gyermeklétszám csökkenése miatt az intézményeknek mostanában csak nagyon kevés jelentkezőt kellett elutasítani helyhiány miatt. Ezzel együtt a gyerekekre „vadászó” iskolák gyakran szelektálnak, igaz, leginkább intézményen belül. Sok helyen erre valók a szakos osztályok vagy a nívócsoportok. Az igazgatók azzal védekeztek a kutatóknak, hogyha nem lennének „cigányosztályaik” a többi szülő elvinné a gyerekeit. És ez, bizony, jó megfigyelés.

Gyakoriak voltak a látszatintézkedések. Mondjuk, az önkormányzat átsorolta a cigánytelep egy-egy utcáját a nem cigány iskolához, ám erről nem értesítette a szülőket, így azok továbbra is a „cigányiskolába” íratták be a gyerekeiket.

Rafinált elterelő megoldás volt még az is, hogy a település papíron összevonta, egyetlen vezetés alá helyezte iskoláit, így az addigi intézményekben – mint „feladat-ellátási helyeken” – zavartalanul működhetett tovább a szegregáció. Újabb típusa az ügyeskedésnek, amikor a kötelező felvételt biztosító körzetek határain olyan körzetsávokat alakítanak ki, amelyeknél két intézmény is felveheti a kicsiket. De ki lehetett kerülni a törvényt azzal is, hogy cigány/roma nemzetiségi iskolának keresztelték át a városszéli szegregált „cigányiskolát”.

De nem csak az önkormányzatok, az iskolák, hanem a szülők is rendszeresen kijátsszák az új szabályokat. Papíron gyakorta íratják át lakhelyüket a számukra megfelelő körzetekbe. A mostani szabályozás a „lakossági ellenállást” nem tudja ellensúlyozni. Demokráciában valószínűleg nincs olyan, ami adminisztratív módon útját tudná állni ennek. A pedagógiai szolgáltatás javítása és kiegyenlítése, a közgondolkodás megváltoztatása javíthatna valamit – de ezekre még biztosan várni kell.

A kutatói kvartett szerint a beiskolázási rendszer átszabásával jelentősen elő lehet ugyan segíteni a helyi oktatási rendszer deszegregációját, ám ha az iskolafenntartó önkormányzat vagy az iskolavezetés az elkülönítés pártján áll, a beiratkozás manipulálásával éppenséggel legalizálhatják a szegregációt. Így történik ez most számos helyen.

Úgy tűnik, a körzeten kívülről jelentkező gyerekek kiválasztásra frissen bevezetett sorsolás minden előzetes és utólagos berzenkedés dacára teljesíti a hozzá fűzött reményeket. Amennyiben a körzethatárokat korrekten húzzák meg és a 3H-s gyerekeket a valóságnak megfelelően regisztrálják, úgy a túljelentkezők közti döntésnél a sorsolás jó megoldásnak bizonyul – még akkor is, ha a metódus minden eleme nincs központilag előírva.

„30-nál több évet töltöttem el a pályán, és ez borzasztó kellemetlen helyzet volt a számomra. Nem tudnék okosabbat, amit jobban elfogadnának. Nem volt egyébként reklamáció, teljesen egyértelmű volt, hogy ki került be, ki nem. A gyerek annyira még nem fogja fel, jellemzően nem ők sírtak, hanem a szülők. 8 vagy 9 gyerek került így be” – idézte fel a sorsolást az egyik iskolaigazgató.

A legtöbb településen a szegény gyerekek előnyben részesítéséről szó sincs a beiskolázásnál. Az önkormányzati függetlenség ebben az esetben a jogszabályoktól való teljes függetlenedésben ölt testet.

Külön problémát jelent, ha, mondjuk, egy cigánytelep lakóinak többsége a „cigányiskolába” kívánja íratni gyerekét, mert őket oda, éppen mert 3H-sok, kötelezően fel kell venni. A gyakorlatban így fordul hátrányukra az „előnyben részesítés” jogalkotói szándéka. A kutatók szerint jó lenne maximálni a 3H-s még felvehető tanulók arányát.

A tanulmány – noha rámutat a jogalkotói pontatlanságokra, következetlenségekre – elismeri az állam erőfeszítéseit a deszegregációs szabályozás területén. De kicsendül belőle, hogy a rendkívüli szabadsággal rendelkező helyi hatósági irányítás hatékonyan fel tud lépni az állami akarattal szemben, sőt képes arra, hogy a központi regulákat a saját szegregációs gyakorlata szolgálatába állítsa. Ez a kutatás is, mint oly sok más, élesen felveti annak a dilemmáját, vajon jól döntöttünk-e a rendszerváltás idején, amikor az iskolaügyet a helyhatóságokra bíztuk, és az állami kontroll egyedül a keretszabályok révén érvényesül. Vagy – mint láthatjuk – nem igazán érvényesül.

(Esély, 2009/3)

Zádori Zsolt