Botrány a Sportkórházban

Szűkszavú indoklással és salamoni döntéssel zárta le az Országos Sportegészségügyi Intézetben (OSEI) folytatott vizsgálatát az Egészségügyi Minisztérium. E szerint a köznyelvben csak Sportkórházként emlegetett intézményben baj van az egészségügyi dokumentációval, továbbá a főigazgató, Berkes István nem tájékoztatta a munkáltatóját – vagyis a minisztériumot – arról, hogy másutt is dolgozik. Ezért meg kell válnia vezetői székétől, de közalkalmazottként ott maradhat a Sportkórházban. Így mostantól a felmentett főigazgató és tíz beosztottja, akik március közepén fellázadtak ellene, farkasszemet nézhetnek a szokásos napi munkaértekezleteken.

HVG

Ennél sokkal rosszabb helyzetre is fel volt készülve az az orvoscsapat, amely a hazai egészségügyben példátlan módon nem csupán a minisztériumba, az orvosi kamarához, a tisztiorvosi hivatalba, meg a Magyar Olimpiai Bizottság elnökéhez címzett levélben panaszolta el sérelmeit, hanem mindezt a nyilvánosság elé tárta. Ráadásul nem csupán a főigazgató hangnemét, munkamódszerét kifogásolták, hanem azt is, hogy míg számos esetben a betegeknek átadott zárójelentés szerint Berkes volt az operáló, a műtéten készült altatóorvosi jegyzőkönyv szerint a beavatkozást más végezte el. A főigazgató betegei megkerülhették a várólistát, míg másoknak hónapokat kellett várniuk, a műtétekhez szükséges implantátumokat a korlátozott számú, szűkre szabott ingyenes kórházi keretből az ő betegei kapták meg. A többi orvos által operáltaknak – már ha azt akarták, hogy belátható időn belül túlessenek a szükséges beavatkozáson – meg kellett vásárolniuk azokat. Bizonyos műszerek használata a főigazgató hitbizománya volt, azokat elzárta a többiek elől, akik részben saját maguk által vásárolt eszközökkel műtöttek – folytatódik a panaszlista. A hazai egészségügyi intézmények jelentős részében konzerválódott, ám az „alattvalók” részéről nyilvánosan sosem sérelmezett feudális rend része volt a Sportkórházban az is, hogy kollégái járandóságát állítólag évekig a főigazgató vette fel, így az általuk a Semmelweis Egyetemen, felkérésre tartott angol nyelvű szakmai előadások honoráriuma rendre az ő zsebébe vándorolt. Minderre Berkes soha senkinek nem adott magyarázatot, kérdezni pedig nem sokan mertek, tartva a bosszújától.

Miután mégis kiborult a bili, a főigazgató hallgatásba burkolózott, a HVG megkeresését is azzal hárította el, hogy majd a minisztériumi vizsgálat végeztével fejti ki álláspontját. Azóta viszont elérhetetlennek bizonyult, így csak közvetett forrásokból tudható, hogy beosztottjai támadásai mögött politikai szándékokat és privatizációs célokat sejtett. „Civilek között a mai Magyarországon teljesen elképzelhetetlen, hogy tízen ugyanazon a politikai platformon lennének” – utasította vissza a főigazgatói vélekedést a HVG kérdésére a lázongó orvosok egyike. Mivel a kifogásolt etikai és annál is súlyosabb ügyek túlnyomó többsége nem új keletű, megkerülhetetlen a kérdés, vajon miért éppen most lett elegük a beosztottaknak a főigazgató basáskodásából.

Ehhez felesleges összeesküvés-elméleteket gyártani, egész egyszerűen sajátos éhséglázadás tört ki az évek óta rendezetlen helyzetű Sportkórházban. Az egészségügyi ellátórendszer 2007-es átalakításakor felmerült az intézmény megszüntetése, ám a sportlobbi a pekingi olimpia közeledését tolta a kórház elé védőpajzsként. Azt azonban nem tudta megakadályozni, hogy a korábban 50 százalékos kihasználtsággal működő belgyógyászat megszűnjön, az ortopédiai sebészet negyven ágyát 15-re csökkentsék. Ezzel a fellázadt, zömében sebész orvosok operálási lehetősége eleve 30 százalékkal csökkent volna 2006-hoz képest – már ha a főigazgató és két vezetőtársa is tartotta volna magát ehhez a megszorításhoz.

Bár a kórháznak nincsenek adósságai, aligha akad még egy olyan egészségügyi intézmény, amelynél 2008-ban az állami – az Egészségügyi Minisztériumtól és a sport-szakállamtitkárságtól érkezett – támogatás mértéke meghaladná az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól kapott bevételt. Az egészségügyi tárcától az idén egyelőre havi 10 millió forintot kap a Sportkórház, s további évi 50 millió forintba kerül a Fidesz-kormány idején elkezdett, majd további pénzügyi források híján félbe- vagy inkább negyedébe hagyott, mintegy 2 milliárd forintot elnyelt új kórházi szárny állagmegóvó fenntartása.

A kicsi és gazdaságtalanul működő intézmény önállóságának megszüntetésére készült már terv az SZDSZ vezette egészségügyi minisztériumban: akkor a Semmelweis Egyetem ortopédiai klinikájával vonták volna össze a Sportkórházat. Később olyan pletykák keltek szárnyra, hogy az OTP Bank szállna be a privatizálásába, befejezve az üresen álló épülettömböt. A HVG információja szerint az épület egykori kivitelezője is próbálkozott a hasznosítással, ám a gigantikus, kihasználatlan terekkel megtervezett ház ésszerű üzemeltetésére egyetlen épkézláb terv sem akadt. Most úgy hírlik, a teljesen ellehetetlenülő körülmények között működő Országos Vérellátó Szolgálat költözhetne be az épületbe, amelyet a szolgálat jelenlegi székházának értékesítéséből „lakhatóvá” lehetne tenni.

A Sportkórház további sorsát illetően sokan óvakodnak kimondani, hogy a király meztelen. Hiszen sportsebészet működhetne más kórházak ortopédiai, traumatológiai osztályaként is, azt pedig az utóbbi időkben bekövetkezett tragikus sportolói halálokból tudni lehet, hogy az intézmény kardiológiai eszközei nem felelnek meg a kor követelményeinek. Ma már nem szorul bizonyításra, hogy az élsport hivatásos tevékenység, így a versenyzők egészségügyi ellátása – felkészítésük, szűrésük, sérüléseik kezelése, rehabilitálásuk – a munkájukkal kapcsolatos extra ráfordítás, amelyre a sportegyesületeknek külön biztosítást kellene kötniük. Márpedig ha lenne ilyen biztosítás, az egyesület azt is megválaszthatná, melyik szolgáltatóval és milyen színvonalú ellátásra köt szerződést – például oda küldené versenyzőit, ahol a szív teljesítőképességét a legkorszerűbb eszközzel mérik, netán a biztosítás fedezné a soron kívül, sürgősséggel elvégzett, helyreállító ortopédiai műtétek árát vagy azok többletköltségét.

GÁTI JÚLIA