„Ez a harc lesz a végső – vagy ha nem, hát tévedtünk!” – csúfolódott egy anekdota szerint az Internacionálé refrénjével Karinthy Frigyes 1919 kora nyarán. Nem egy írótársa számára azonban hamarosan újfajta aktualitást nyertek e sorok. A tanácskormány 90 évvel ezelőtti, augusztus 1-jei bukása után két héttel ugyanis az újraéledő, tekintélyes Kisfaludy Társaság úgy döntött, hogy bizottságot állít fel tagjai – köztük Molnár Ferenc, Gárdonyi Géza és Móricz Zsigmond – kommün alatti tevékenységének kivizsgálására.

Móricz leányfalui házánál már augusztus 19-én csendőrök jelentek meg. A negyvenéves írót, mint a kommün írói direktóriumának tagját, szuronyok közt egy helyi csűrbe, majd Szentendrére kísérték vizsgálati fogságba. Ott aztán hamar kiderült, hogy direktóriumi tevékenysége egyetlen – az írók javadalmazásával kapcsolatos, leszavazott – felszólalásban merült ki, és az egyhetes őrizetet vádemelés nélkül megszüntették. Móricz kálváriája azonban csak eztán kezdődött.

HVG

Az ellene folyó boszorkányüldözés abszurditására jellemző, hogy Révész Mihály, a Népszava főszerkesztő-helyettese szeptember 2-án „igazoló levelet” közölt, miszerint Móricz soha egyetlen sort sem publikált a lap hasábjain. A közélettől már májusban visszavonult író publicisztikája egyébként sem szolgált elegendő bizonyítékkal. Ezért a Kisfaludy Társaság 1919. decemberi keltezésű jegyzőkönyvének legsúlyosabb vádpontja az, hogy az író „anyagi érdekből kapcsolatba lépett a proletárdiktatúra szerveivel”, vagyis hogy jelentősebb összeggel támogatta őt a tanácskormány. Móricz védekezését, miszerint a felemlegetett 57 ezer koronát három regénye, a Sárarany, A fáklya és A galamb papné jogdíjaként kapta, a vizsgálóbizottság nem fogadta el, mondván: a regények eladásával a „műveit felajánlotta a kommunistáknak”. Mivel azonban e könyveket a kommün nem jelentette meg, a kifizetett pénzt „előlegnek kell tekinteni”, amivel „Móricznak nem irodalmi működését, hanem egyéb szolgálatait vagy legalább világnézetét akarta jutalmazni”. Súlyosbító körülményként értékeltetett, hogy az összeget az író a tanácskormány bukása utáni napon vette föl. Akárcsak az, hogy szeptember 1-jén visszafizette, amivel „akaratlanul is elismerte, hogy jogtalan úton jutott a pénzhez”.

Móricz vesszőfutása korántsem ért véget az illusztris társaságból való december 10-ei, ellenszavazat nélküli kizárással. Színdarabjai évekre lekerültek a Nemzeti Színház műsoráról, és újra meg újra magyarázkodni kényszerült – derül ki Cséve Anna irodalomtörténész Naplójegyzetek, 1919 című, Móricz-feljegyzésekhez írt előszavából. „Nem a kommunista vád ellen tiltakozom, mert ha az volnék, és szívvel és meggyőződéssel volnék az, akkor vállalnám. (...) Hanem az ellen tiltakozom, hogy alacsony vádat ragasztanak a nevemre” – fakadt ki például a naplójában 1931. április 12-én – a Barbárok című novelláskötet megjelenésének napján –, amikor hírét vette, hogy Zemplén vármegye közgyűlése határozatban bélyegezte hazaárulónak.

A jeles írótársaság számon kérő akciója csupán nyitánya volt egy általánosabb rendcsinálásnak. A politikai megtorlást levezénylő Friedrich-kormány szeptember elejétől módszeres vizsgálatnak vetette alá a kommün sajtóját, jegyzékeket állítva össze, melyek alapján hónapokig folytak a leszámolások. Letartóztatták például a „vörös lapokban” publikáló Kassák Lajost. Mások – köztük Márai Sándor – emigráltak a meghurcoltatások elől. Bartók Bélát és Kodály Zoltánt hosszabb időre eltávolították a tanári pályáról, Füst Milánhoz hasonlóan pedig számos tollforgatót idő előtt nyugdíjaztak, vagy megvonták a nyugdíját, mint a szegedi Juhász Gyulától.

A felelősségre vonás mellett döntött az egykor fiatal írókat-költőket tömörítő Petőfi Társaság is. Az 1919. szeptember 1-jén felálló – s a Kisfaludyéval két tagban is azonos – igazolóbizottság Babits Mihály, Krúdy Gyula és mások tevékenysége mellett az ott szintén tag Móriczot is vizsgálatba vonta. Ügyét azonban hamar elintézték, nemes egyszerűséggel átemelve a Kisfaludy Társaság által meghozott verdiktet. Így az öt hónapos, kihallgatásokkal tarkított ördögűzés legfőbb célpontja Babits, és személyén keresztül a Nyugat lett – mutatott rá Téglás János irodalomtörténész a Babits és a Petőfi Társaság című 1997-es dokumentumgyűjteményében.

A vádak döntő többsége Babits forradalom alatti írásainak és előadásainak nemzetellenes eszméire vonatkozott. A „hazaszeretet, a nemzeti érzés oly babona, mely a nemzeteket gyilkosságra bujtogatja” – írta például majd egy hónappal a kommün előtt egy ifjúsági hetilap, az Új Világ első számában közölt cikkében. Az igazi hazát kulturális és morális intézménynek tekintő értekezés azonban a fogalmat nem politikai értelemben használta, mutatott rá Sipos Lajos irodalomtörténész már 1976-ban. „Nemzet: a kultúra” – ismételte meg korábbi, nyilvánosan képviselt tételét Babits is a Magyar költő kilencszáztizenkilencben című vallomásában. A tépelődő hangú írást a Tanácsköztársaság utolsó hónapjában betiltott Nyugat 1919. novemberi számában tette közzé.

Vallomása azonban csak újabb bizonyítéknak minősült a vizsgálatban. Ahol fejére olvasták több egyetemi előadásának kitételeit is, például, hogy a költő bölcsészkari Ady-kurzusán egy ízben „leelvtársozta” hallgatóit. Legfőbb bűnéül azonban azt rótták föl Babitsnak, hogy szerepet vállalt az írói direktóriumban, és a „szolgálataiért kapott” egyetemi tanári állását a kommün alatt végig megtartotta. Valójában még 1919. január 25-én, a polgári köztársaság idején nevezték ki Babitsot, de ő az autonómiáját védő egyetemi tanács és a felügyelő minisztérium között dúló adminisztrációs harc miatt csak áprilisban, tehát már a kommün alatt foglalhatta el a katedrát. A költő ugyanis nem csak a tanácskormány idején vállalt közéleti szerepet. Már az 1918-as őszirózsás forradalmat követő lelkesült hetekben-hónapokban is több mint tucatnyi újonnan alakult szervezetbe, egyletbe és társaságba hívták tagnak és kérték fel, hogy tartson előadást vagy felolvasást. Részt vett a Károlyi-kormány tanügyi reformjának kidolgozásában, és nem utolsósorban ekkoriban vette át Osvát Ernőtől a Nyugat szerkesztését.

Ráadásul a kommunista hatalomátvétel után – mutatott rá Sipos – az egyetemmel, a Nyugattal és az írói szakszervezettel kapcsolatos elfoglaltságai Babitsot fokozatosan eltávolították a közszereplésektől. A sajtócenzúra, majd a június 24-ei monitorlázadást követő megtorlások kegyetlensége pedig végleg elmélyítették a kommunizmusért soha nem lelkesedő költő szkepszisét – mondta a HVG-nek Buda Attila irodalomtörténész. „Komolyan foglalkozom azzal a gondolattal, hogy lemondok az egyetemi tanárságról, s elhagyom a Tanácsköztársaság területét” – panaszkodott júliusban egy Ady özvegyének, Boncza Bertának írt levelében –, hozzátéve: „már igazán lehetetlennek kezdem érezni, hogy tovább is szótalan maradjak”.

A tanácskormány bukása után mégis szinte azonnal elkezdődtek Babits hányattatásai: detektívek jártak a lakásán, rendőri felügyelet alá helyezték, és hónapokon keresztül zaklatták. Az ekkoriban Dante Isteni színjátékának Purgatóriumát fordító költőt a Petőfi Társaság – Móriczcal egyetemben – 1920. február 21-én zárta ki. Két hónappal később a Kultuszminisztérium fegyelmi bizottsága a nyugdíját is elvette.

Rendőri megfigyelését és a kommün alatti tevékenységével kapcsolatos nyomozást csak két évvel később – szerkesztőtársa, Fenyő Miksa közbenjárására –, 1922. július 10-én szüntették meg. A személyével kapcsolatos gyanakvás viszont a bethleni konszolidáció éveiben sem szűnt meg. Dacára annak, hogy többször is hivatalos volt a miniszterelnök teadélutánjára, csaknem tíz évnek kellett eltelnie például ahhoz, hogy a szülővárosa is megbocsásson Babitsnak, és írásai megjelenhessenek a szekszárdi sajtóban.

SERF ANDRÁS