szerző:
hvg.hu
Tetszett a cikk?

A pártállam erősen ambicionálta az ünnepek vallási tartalmának eltüntetését. S bár nem aratott teljes sikert, arra mindez mindenképpen jó volt, hogy a magyar társadalom elvallástalanodása erőteljesebb lett, mint Nyugaton.

A kollektív és családi ünnepek, az ünnepi kalendárium, az emberi élet nagy fordulói feletti befolyás megszerzésért folyamatos harc dúlt az egyházak és a pártállam között a népi demokrácia négy évtizedében. A lelkekért folyó elkeseredett küzdelem jellemzői és szakaszait mutatja be Fejérdy András a Vigília januári számában.

Eszerint míg a pártállam történetének első egyházpolitikai szakaszára a nyílt konfrontáció volt a jellemző, és az új (totális) hatalom elsősorban az egyház szervezetét kívánta megroppantani, intézményeit eltüntetni vagy függő helyzetbe kényszeríteni, befolyását a lehető legkisebbre zsugorítani; addig az 1958 után az ellenőrzés burkoltabbá válik, az új modell a vallások, az egyházak rapid felszámolása helyett a vallásosság felszámolását, az ateizmus terjesztését tűzi ki célul.

A történeti egyházak azonban eleinte nem nézték tétlenül az új elit hadmozdulatait. Kommunista akció–klerikális reakció – valahogy így. 1947. augusztus 20-án például félmillió ember vett részt a Szent Jobb körmeneten. A demonstratív egyházi körmentek, búcsúk, zarándoklatok résztvevőinek létszámát a hatalom minden eszközzel, ukázzal és fondorlattal megpróbálta csökkenteni. Csepelen 1952-ben például körmenet idejére iskolai ünnepélyt szerveztek, így mindössze 30 gyerek vehetett részt az úrnapi eseményen szemben a korábbi húsvéti hétszázzal.

A nyilvános és szimbolikus tereket is el kívánta foglalni az új hatalom, ezért a korábbi az egyházi ünnepekre támaszkodó állami kalendáriumot teljesen átírták, igyekeztek az eseményeknek profán tartalmat adni. Így lett a karácsonyból fenyőfaünnep, szentistvánból meg az új kenyér ünnepe.

A forradalom után a pártvezetők előtt is világos volt, hogy az egyházak közéleti súlyukat ugyan elveszítették, de magánéleti befolyásuk megmaradt. A személyes életfordulókhoz kötődő alkalmakkor, keresztelőhöz, esküvőhöz, temetéshez még mindig inkább papot hívtak, mint tanácsi tisztviselőt. Apró Antal is így kesergett az MSZMP PB 1958. dec. 16-iki, az ateizmus terjesztéséről szóló ülésén: „Elvtársak! Ez falun nagyon nehéz dolog lesz.” Merthogy az előterjesztésben az szerepelt, hogy az egyházi szolgáltatásokat igénybe vevőket meg a templomba járó párttagoknak fegyelmit kellene adni.

A pártállam szertartás-alternatívái, a névadó, a házasságkötés, a búcsúztatás csak nehezen honosodtak meg, s leginkább csak az esküvő szocialista formája („társadalmi szertartás”) vált általánossá, s talán az is csak azért, mert megvolt korábban az előképe, micsoda malőr, éppen a „polgári esküvő” formájában. Ma már komikusnak tűnik az igyekezet, amivel a párt azt akarta elérni, hogy az esküvőt hivatalosan házasságkötésnek nevezzék, vagy hogy a nyomdákat utasították arra, hogy ne esküvői, hanem házasságkötési meghívókat nyomtassanak. Egy valamiben tartós sikert értek el: az esküvő alkalmára rendszeresített helyiségeket ma is házasságkötő termeknek nevezzük.

Az egyházak érzékelve az agresszív konkurenciát, könnyítésekkel igyekeztek magukhoz kötni az elcsatangolt lelkeket. A liturgikus reform, az anyanyelven való misézés vonzóbbá (érthetőbbé) tette a szertartásokat, sőt a katolikusok és a reformátusok a stólapénztől is eltekintettek, ha kereszteléshez, esketéshez vagy temetéshez hívták papjaikat. 1973-ban még az újszülöttek háromnegyedét megkeresztelték és a temetéseknek a négyötödén is volt pap. (Igaz, akkor már valamivel több „polgári” esküvőt tartottak, mint egyházit.)

Ámde a rítusok egy része hiába maradt egyházi kézben, ha közben a templombejárás és a vallásosság a hetvenes években rohamosan csökkent. „Az [pártállami] egyházpolitika erőfeszítései kétségtelenül fontos szerepet játszottak ugyanis abban, hogy Magyarországon a hetvenes évek közepére a nyugat-európai társadalmakénál sokkal inkább előrehaladt az elvallástalanodás” – véli Fejérdy.

Csakhogy lehetett itt más ok is, és itt nem is csak a Kádár-rendszer gulyásszocializmusának talmi sikereire gondolhatunk. Mert hát Lengyelországban, Csehszlovákiában vagy az NDK-ban se volt kevésbé ügybuzgó az ateista propaganda és a pártállami egyházpolitika, mint nálunk. Ám ezekben az országokban az egyházak valódi – bizonyos értelemben politikai – alternatívái maradtak a kommunista hatalomnak, míg nálunk 1956 után egyre kevésbé, így beletörődötten elfogadták a pártállam által rájuk kirótt szerepet. Ami, bizony, nem válik dicséretükre.

(Vigília, 2010/1)

zádori

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!