Bevándorlók Magyarországon

Aligha kell attól félni, hogy a kínai vagy vietnami áradat elborítja Magyarországot, netán a bevándorlók kedvéért épített mecsetek müezzinjei verik fel az alföldi falvak csendjét. Alapvetően azért nem, mert az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetének felmérése szerint meglepően kevés nem uniós tagállamban született személy tartózkodik Magyarországon. 2008-ban az úgynevezett harmadik államból (nem uniós országból) származó, legálisan itt élő – bevándorlási, tartózkodási, letelepedési engedéllyel rendelkező – migránsok összlétszáma 48 607 fő volt, közülük a legtöbben, 26 646-an valamelyik nem uniós európai országból, 17 444-en Ázsiából, 1524-en Afrikából, 2722-en Amerikából érkeztek.

A legtágabb értelemben vett bevándorlónépesség persze ennél lényegesen nagyobb. Románia 2007-es uniós csatlakozása óta a legnagyobb, szinte kizárólag magyar anyanyelvű csoport már nem tartozik a harmadik országbeli migránsok közé, a délszláv háború elől átmenekültek pedig már jellemzően hazatértek. A több részvizsgálatot felhasználó tanulmány ezért elsősorban a két legnépesebb távol-keleti etnikumra, valamint a törökökre, a származási országtól függetlenül egy csoportként kezelt arabokra, illetve külön az ukránokra és a kárpátaljai magyarokra fókuszált, azt vizsgálva, miként integrálódtak a magyar társadalomba.

A legfontosabb az a megállapítás, amit a kutatást összehangoló Kováts András már tavaly nyáron (HVG, 2009. augusztus 15.) megelőlegezett interjújában, hogy a bevándorlás Magyarország mint befogadó számára kifejezetten előnyös. A most vizsgált 48 ezer fős bevándorlói csoport tagjainak például magasabb az átlagos iskolai végzettsége és a munkaerő-piaci aktivitása, mint az itt születetteknek, a szociális ellátórendszert – részint mert jóval fiatalabbak, mint a magyar átlag – viszont alig veszik igénybe. Kétségtelen ugyanakkor, hogy több helyen a megkérdezett hivatalnokok inkább hátrányokról beszéltek, például a kínai üzletek áruinak rossz minőségét említették, és azt, hogy tönkretették a magyar kisvállalkozásokat, összességében viszont pozitív a szaldó.

Közel sem lehet azonban egységes csoportként kezelni a bevándorlókat. Még a magyarok többsége számára külsőre alig megkülönböztethető vietnamiakat és kínaiakat, vagy arabokat és törököket sem. Jól jelzi ezt a kutatásnak a migrációs stratégiákra irányuló része. Három fő típust különböztettek meg a szándékok és a társadalmi integráció szintje szerint. Az asszimilációs stratégia lényege, hogy a bevándorló legalább közepesen jól ért magyarul, ha újra döntene, ismét elhagyná szülőhelyét, és újból Magyarországra jönne, gyerekeit magyar iskolába járatja, szeretne magyar állampolgárságot szerezni. A transznacionálisok anyagi okokból hagyták el hazájukat, ismét útra kelnének, de nem akarnak Magyarországon maradni, továbbutaznak, ha másutt jobb egzisztenciális lehetőségeket találnak. Nem akarnak magyarul megtanulni, gyermekeiket lehetőleg nemzetközi iskolába íratják. A szegregációs csoport az itt ragadt, magukat sikertelennek érzők köre, ők alig tudnak magyarul, saját diaszpórájuk tagjaiban sokkal inkább bíznak, mint a befogadó társadalomban, úgy érzik, nem kellett volna elindulniuk otthonról.

Nem meglepő, hogy a kárpátaljaiak közt a legmagasabb, 64 százalékos az asszimilációs beállítottság, hisz ők joggal érezhetik úgy, hogy az anyaországba kerültek. Figyelemre méltó azonban, hogy köztük is 28 százaléknyi a transznacionális, bármikor továbbutazni kész, 8 százalék pedig kifejezetten elégedetlen, frusztrált és bizalmatlan a magyarországi intézmények iránt. Magas az asszimilációs szándék az arabok és vietnamiak körében (44, illetve 42 százalék), míg a legalacsonyabb a törökök és kínaiak (14 és 10 százalék) közt. Ezzel összefüggésben a szegregáció pedig náluk a legerősebb, a törököknél 65, a kínaiaknál 59 százalékos, ami magyarázatot ad arra a jelenségre is, hogy az itt élő kínai közösség létszáma a kilencvenes évek közepinek a negyedére csökkent. Még nagyobb különbségek tapasztalhatók az iskolaválasztásnál. Tíz vietnami gyerek közül kilencet magyar iskolába akarnak íratni, míg a kínaiaknál csak minden másodikat, az ukránoknál minden harmadikat. Részletesebb vizsgálatot érdemelne az a megállapítás, hogy hátrányos megkülönböztetést az arabok és különösen a törökök kevésbé tapasztaltak, mint a kárpátaljai magyarok.

Az egy főre jutó jövedelem minden migráns csoportban magasabb, mint a magyar családokban – ha a bevándorolt családfő legalább érettségizett. Magasabb a számítógéppel, internetkapcsolattal való ellátottságuk is. A legjobb helyzetben a döntően saját vállalkozásokat működtető kínaiakat és törököket találták a kutatók, viszonylag legrosszabbul pedig a kárpátaljaiak álltak, akik az ukránokkal együtt jellemzően alkalmazottként dolgoztak. Az, hogy a kétkeresős kínai családok milyen árat fizetnek a jólétért, közvetve az iskolák vizsgálatánál derült ki. Több megkérdezett pedagógus is említette, hogy a kínai gyerekek általában jól tanulnak, inspirálják a magyar vagy más nemzetiségű társaikat is, de szüleiket alig lehet látni, a 12 órás vagy még hosszabb munka után nem szívesen mozdulnak ki otthonról. A kisebb gyerekeket a tehetősek sokszor magyar „pótnagymamákra” bízzák, a család legfeljebb hétvégenként van együtt.

Függetlenül attól, hogy a magyarokat mennyire tartják barátságosnak, a kutatás szerint a bevándorlók, ha tehetik, nem alkalmaznak magyar munkaerőt, mert találnak – például maguk között – olcsóbb és kevésbé macerás alkalmazottat.

FAHIDI GERGELY