Sokan a balatonőszödi beszéd révén értesülhettek arról, hogy a politikusok se mind Aranyszájú Szent Jánosok. Arra persze ügyelnek, hogy nyilvánosan ne trágárkodjanak, de egymást közt, zárt ajtók mögött éppoly mosdatlan szájúak, mint a közemberek. A politika és a vallás sokszor ugyanazokat a szenvedélyeket hívja elő. Márpedig egymás káromlása, civilizált, sőt emberi mivoltának elvitatása a hitvitázó irodalomban is bevett dolognak számított, és az Isten háza szószékéről is záporoztak a válogatott szidalmak a vallási tévelygőkre. Nincs mit csodálkozni azon, hogy az ellenfelek a sokkal profánabb politikai küzdelmekben is előszeretettel gyalázták egymást az ókortól fogva.

Id. Andrássy Gyula

mek.niif.hu

A XIX. századi követállító korteskedések során vaskos rigmusok gyakorta születtek, nem számított különlegességnek, hogy a testi szükségletekre vagy a szexuális aktusra vonatkozó utalások explicit módon megjelenjenek a kampányokban. Az azonban mégiscsak figyelemre érdemes, ha két arisztokrata, politikai ellenlábasok a férfiklotyók bökverseinek színvonalán gyalázzák egymás pártjait. Érdekessé teszi a korszak, a (teljes joggal) áhítattal emlegetett reformkor vége, és a két „vitázó” személye is. Egyikük az ifjú (nem az ifjabb) Andrássy Gyula, a főrendi reformellenzék tagja, akiből később távollétében akasztott ember, majd Magyarország miniszterelnöke és a Monarchia külügyminisztere lesz, illetve Dessewffy Emil, aki akkoriban az udvarhű Konzervatív Párt szellemi vezére volt.

Hermann Róbert történész a Rubicon legfrissebb számában közli a két trágár klapanciát. Bár némileg finnyáskodik, mondván „mindig lehet lejjebb”, és különösen Dessewffy válaszverse kapcsán egyenesen az „alpáriság mocsarát” emlegeti, de azért rálel az igazi történészi feladatra, ami nem más, mint meghatározni, mikor keletkeztek az „elmesúrlódás” e dokumentumai. Hermann érezhetően nagy kedvvel végzi munkáját. Eszerint a versek valamikor 1848 elején születhettek, még a forradalom előtt, de már akkor, amikor a konzervatívok mellett a liberális ellenzéknek is volt politikai programja.

A nyilvános közéleti vitát akkoriban a cenzúra erősen korlátozta, így egymás bírálatáról nyomtatott formában csak kerülő utakon (pl. külföldön publikálva) vagy rébuszokba rejtve lehetett szó. Ez lenne hát a magyarázata e trágár bökversek megszületésének?

Dessewffy Emil

mek.niif.hu

Egyrészről biztosan, de azt sem árt felidézni, hogy a vaskos fogalmazást az idő tájt még nem tartották annyira szalonképtelennek, mint a későbbiekben. Különösen nem egymást jól ismerők között. A trágárság az iskolai és a népi kultúra része volt, Csokonai vagy Petőfi is (igaz, ők az arisztokratákhoz képest vagabund népfik voltak) szívesen éltek e stíluselemmel. Előbbi már-már pornografikus verseket is írt. Utóbbi Arany Jánosnak szóló leveleiben a házasságára készülőben „viszkető tökeiről” számol be új barátjának, vagy éppen felidézi, hogyan teremti le a párbajt visszautasító Vahot Imrét („No baszom az apád istenit, amilyen alávaló gazember, éppen olyan gyáva is vagy!”). De szintén ő az, aki egy politikai természetű kérdésben, miszerint az áprilisi törvények után, vajon a magyarok is fizessék-e a birodalom adósságát, nemes egyszerűséggel azt üzeni a fenyegetőző „németnek”, hogy „Aszondja, hogy jaj minekünk / Háborút küld a magyarra, /Országunkat elfoglalja. // Foglalod a kurvanyádat, / De nem ám a mi hazánkat!...”

Az is igaz, hogy a biedermeier hatására ezek a vaskosságok a nyilvánosságból egyre inkább intimitás világába szorulnak. De Fábri Anna kiváló könyvéből is kiderül (Hétköznapi élet Széchenyi István korában), hogy a kor emberének „erőteljes vonzalma” volt „a testi szükségletek hatalmának humoros megjelenítése és értelmezése iránt”. A pornográfia iránti kereslet pedig soha nem látott módon megnövekedett. A ma elsősorban színműíróként ismert Kisfaludy Károly például Bécsben egy ideig abból élt, hogy – a kor igényeinek megfelelően – a biedermeier kliséket kifordító pornografikus képecskéket festett, amelyeken a genitáliák és a különféle meghökkentő aktusok leplezetlenül ábrázoltattak. Az efféle csecsebecsék az arisztokrácia férfi tagjai között is igen népszerűek voltak, és szívesen ajándékoztak efféléket egymásnak a dévaj kedvű kékvérek.

Nem ütött el a korszellemtől tehát a két, Gorove István képviselőnek köszönhetően fennmaradt bökvers sem. Andrássy megbicsaklott parabolája szerint a nemzet egy kikapós asszony, akit előbb egy olasz (a konzervatívok) akart magáévá tenni, de aztán mégis a hazatoppanó férj (a liberális ellenzék) hág meg. Mire Dessewffy „azzal vág vissza”, hogy „nem irigylem seggbaszó dicsőségtek […], Hagyján, mi leszünk faszotok leszarói”.

A Nyájas Olvasó most nyilván csalódott, mert szerette volna elolvasni nemzeti nagyjaink trágár bökverseit a maguk csonkítatlan formájában. Megértjük, ám a műveket mégse közöljük. Nem prüdériából, hanem mert vétenénk a sajtóetika ellen, ha a friss Rubicon-szám e csemegéjét aljas módon kimazsoláznánk. Tessék a lapot megvenni vagy elmenni egy könyvtárba! Lehet még a rendőrség és a szélsőjobb történetéről szóló cikkeket is olvasni, s e históriák tán még pornografikusabbak, mint a reformkori politikusok zaftos elménckedései.

(Rubicon, 2010/3)

zádori