„Ha rendes nyugdíjat kapnánk, nem lenne szükség a 30 ezer forintra” – miért dolgozik több mint százezer nyugdíjas Magyarországon?
Tavaly már 125 ezer fölé nőtt a nyugdíj mellett dolgozók száma.
Akár Zágráb és Budapest viszonyát is kiélezheti a pár ezer fős magyarországi bunyevácság mozgalma, amely néhány éve a horvátságtól független, 14. nemzeti kisebbségként próbálja elismertetni magát. A tétet jelzi, hogy egyes becslések szerint Horvátország minden ötödik lakosa bunyevác származású. Sokcsevics Dénes, a Pécsi Tudományegyetem Szlavisztikai Intézetének igazgatója – aki apai ágon szintén bunyevác – is a zágrábi állásponttal ért egyet, amely szerint a népcsoport csak a tájnyelvet beszélő horvát etnikumok egyike.
Már a rendszerváltás előtti Jugoszláviában is így tartották számon ezt a mai Bosznia és Horvátország határterületeiről északra vándorolt, katolikus vallású, a szerbhez közelálló, úgynevezett sto dialektust beszélő, a sokácokkal közeli rokonságban álló kisebbséget. Az Országos Választási Bizottsághoz fordult, nevükkel is erőszakos asszimilációt sugalló Bunyevác Túlélők Egyesületének a HVG által megkeresett vezetője, Muity Mihály szerint viszont népének önálló léte evidencia. Az ő álláspontját erősíti, hogy a Révai nagy lexikona a bunyevácokat (1912-ben) teljesen önálló délszláv „népfajnak” tekintette. Sokcsevics ezzel szemben milosevicsi ötletnek tartja az önálló bunyevácságot, s egyszerűen a nagyszerb hatalmi politika taktikázásának tudja be, hogy a Vajdaságban 2002-ben önálló kisebbségi státust adott nekik.
Akárhogyan is, hasonló etnopolitizálásra a régió történelme bőségesen nyújt példákat. Az első világháború utáni párizsi béketárgyalásokon a magyar küldöttséget vezető Apponyi Albert például vendekként igyekezett önálló – és a magyarokhoz hű – népcsoportként feltüntetni a többségükben végül Szlovéniához került Mura-vidéki (prekmurjei) szlávokat, miközben az osztrák delegáció a vend nyelvben kimutatható német hatásokról értekezett. „Jellemző az is – hoz mai példát Juhász József, az ELTE Kelet-Európa története tanszékének docense –, hogy az újonnan önállóvá vált Koszovóban a szerbektől független kisebbségként tartják számon a hozzájuk megszólalásig, sőt azon túl is hasonló gorániakat, míg Montenegróban az iszlámhívő délszlávoknak egyik fele a bosnyák, másik fele az úgynevezett muzulmán nemzetiség része.”
A nyelv olyan dialektus, amelyiknek hadserege van. Ezzel a mondással szokták kifejezni a történészek azt a jelenséget, hogy a nyelvjárások tengerében – az államhatárokhoz hasonlóan – azt is a nacionalizmusok csatája, illetve a nagyhatalmi politika dönti el, hogy mi válik önálló nyelvvé. A mai régiós térképekkel összevetve érdekes, hogy a szlavisztika atyjaként tisztelt, Balassagyarmaton született cseh filológus, Josef Dobrovsky 1822-ben tíz önálló szláv nyelvet azonosított: a csehet, a szlovákot, a horvátot, a szlovént, a szerb/illírt, az oroszt, a lengyelt, a felső, illetve az alsó szorbot, valamint az óegyházi szlavónt.
Dobrovsky szemében a mára államnyelvvé vált bolgár, ukrán vagy litván még csak egy-egy dialektus volt a sok között, míg a német nyelvterületen ma is kisebbségként számon tartott szorbok a cseh tudós szerint két önálló nyelvet is beszéltek. A 20. század során hamvába holt a csehszlovák, illetve a szerbhorvát nyelv megalkotásának programja, utóbbi romjain ma is új nyelvek sarjadnak, mint a bosnyák vagy a montenegrin (HVG, 2008. március 7.).
De a megállapodott linguák nyelvjárásainak azonosítása sem problémamentes. A szlovák nyelvészek és történészek körében közhelyszámba megy, hogy nyelvük három – nyugati, közép-szlovákiai és keleti – dialektusra osztható, s ezek közül a középső az irodalmi nyelv alapja. Csakhogy ez a felosztás is meglehetősen önkényes. A dialektusok másképp is elrendezhetők, számuk szinte a végtelenségig növelhető – állítja Alexander Maxwell új-zélandi történész Miért van a szlovák nyelvnek három dialektusa? című, 2006-ban publikált tanulmányában.
Az egyebek mellett a budapesti Közép-európai Egyetemen is megfordult kutató szerint a hármas tagolás a szlovák nyelvújítás atyjának, a 19. század első felében élt filozófus-költő L'udovít Stúrnak köszönhető, aki ezzel tudta megokolni, miért nem lenne helyes a standardizált szlovák – saját kifejezésével: hungaro- vagy pannonszláv – nyelvet az Anton Bernolák által kidolgozott, rivális nyelvtanra és szókincsre alapozni. Ráadásul az evangélikus Stúr sikerrel hivatkozott katolikus ellenfelével szemben arra, hogy a nyugati határ menti szlovákok csehre hajazó nyelve nemigen szolgálhat a centralizálás alapjául. A szlovák nyelvészek egyébként máig igyekeznek úgynevezett izoglossz vonalakkal elkülöníteni a különféle nyelvhasználati eltéréseket (lásd térképünket a 41. oldalon). Ha azonban valamennyi elképzelhető ilyen vonalat behúznák – mutatott rá Maxwell –, Szlovákia térképe úgy nézne ki, mint egy tál spagetti.
Mindez magyarázhatja, miért olyan nehéz megítélni, hogy önálló nemzetiséget alkotnak-e az etnikai csoportok. Természetesen felvetődik, hogy egy demokratikus államban – ahol minden állampolgár maga dönthet az identitásáról – miért nem lehet automatikusan nemzetiségnek tekinteni egy magát annak tartó, kellően népes közösséget. A magyarországi bunyevácok már 2006-ban összegyűjtötték az ezer aláírást, ami az új nemzetiség bejegyzéséhez vezető jogszabály-módosítás előfeltétele. Csakhogy erre, a nemzetiséggé minősítéssel járó (anyagi) támogatás reményében, mások is képesek: a szakértők az effajta kísérletek közt emlegetik például a Magyarországon felbukkant hun, a Csehországban megjelent sziléz vagy a romániai macedón nemzetiséget.
A kérdésről ezért a politikusok általában a tudományos akadémiák állásfoglalását kérik, miképp az 2006-ban a bunyevácügyben is történt – megalapozva az akkori szinte százszázalékosan elutasító parlamenti döntést. A HVG azonban a régiós jogszabályok és gyakorlat átvizsgálása során úgy találta, sem a szomszédos országok idevágó paragrafusai, sem a magyar törvényben megfogalmazott kritériumok (egy évszázados honosság, saját nyelv, kultúra, hagyományok, összetartozás-tudat) nem adnak elegendő támpontot ahhoz, hogy e kérdésekre ne politikai válaszok szülessenek.
„Magyarországon etnikai és nemzetiségi kisebbségről beszélünk, nem pedig történeti és regionális kisebbségekről, amilyenek a bunyevácok lehetnének” – vet fel szakmai szempontot Szarka László, a hazai kisebbségkutatás egyik doyenje, akinek 2006-ban az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatójaként nyelvészekkel és jogászokkal együtt a bunyevác-döntésben is szava volt.
„Ahogyan a rendszerváltás előtt illett elfogadni a jugoszláv államot megalapozó közös délszláv identitást, 1993-ban az önállóvá vált három szomszédos államnak megfelelően külön szlovén, horvát, illetve szerb nemzeti kisebbséget ismertünk el” – említ egyéb megfontolásokat. Hasonló logikával vált nemzeti kisebbséggé Magyarországon a hagyományosan akként számon tartott ruszinok mellett az ukrán is. A HVG-nek többen megerősítették: a fő szempont az volt, hogy viszonossági alapon garantálható legyen a felbomló Szovjetunió romjain frissiben megalakult Ukrajnában élő magyarok nemzetiségi jogainak biztosítása.
Némileg esetleges a nemzetiségek meghatározása a magyar jogrendben, de a régióban másutt sem igen lehet jobbat találni – hangsúlyozza Dobos Balázs, az MTA Kisebbségkutató Intézetében dolgozó történész-politológus, aki egy, az Országgyűlés Külügyi Hivatala számára a közelmúltban írt szakértői tanulmányában a román, a szlovák és az ukrán jogi helyzetet vizsgálta meg. A nemzeti kisebbség fogalmának egyedül Ukrajnában van jogi definíciója, de az is meglehetősen tág – nem állít fel például létszámkorlátot –, így aztán a hivatalos nyilatkozatok száznál is több kisebbséget emlegetnek.
Ennek ellenére a Magyarországon, Szlovákián és Románián kívül Szerbiában és Horvátországban is elfogadott kisebbségként szereplő ruszinok nem tartoznak közéjük, bár van nemzetiségi alapú társadalmi szervezetük, sőt himnuszuk és árnyékkormányuk is. „Az első világháborút lezáró békeszerződés a ruszinok számára garantálta Kárpátalja autonómiáját, csakhogy ezt nem Ukrajna, hanem Csehszlovákia részeként kapták meg” – magyarázza Tóth Mihály, az Ukrán Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Intézetének főmunkatársa, aki ilyen minőségében tavaly a kijevi igazságügyminisztérium számára készített szakvéleményt. Ebben leírta: az állam nem foglalhat állást abban a kérdésben, hogy létezik-e önálló ruszin nemzetiség. Ez inkább a 2011-es népszámlálás egyik tétje lehet. A ruszinokat mindenesetre Kijev éppúgy saját regionális alnemzetiségének tartja, mint ahogyan Zágráb a sokácokat és a bunyevácokat.
SCHWEITZER ANDRÁS
