Válás EU-módra: könnyebb, egyszerűbb

Feleségét és gyerekeit hátrahagyva Finnországban vállalt munkát egy húsz éve házas lengyel férfi. Egy év elteltével úgy döntött, elválik, és mivel a finn házasságjog sokkal gyorsabb és liberálisabb eljárást tesz lehetővé, mint a lengyel, a skandináv ország bíróságához nyújtotta be bontókeresetét. Ott, a minimálisan előírt hat hónapos gondolkodási idő után – a Lengyelországban maradt feleség ellenkezésére fittyet hányva – ki is mondták a válást. Egy másik, két évtizede Münchenben letelepedett olasz házaspár közös megegyezéssel készült elválni. Ám hiába szerették volna, hogy ez német bíróságon történjen, ilyenkor Németországban és Olaszországban is az a szabály, hogy a felek állampolgársága szerinti ország házassági bontójogát kell alkalmazni. Márpedig az olasz jog szerint a válás feltétele annak bizonyítása, hogy a házastársak közötti életközösség legalább három évvel korábban megszűnt, amiről az ő esetükben szó sem volt.

Pórul járt egy Írországban élő, válni szándékozó finn–svéd házaspár is. Kiderült, hogy bár hazájukban hamar túleshetnének a procedúrán, szokásos tartózkodási helyük Dublin, ezért csak ír bírósághoz fordulhatnak, amely viszont kizárólag a helyi családjog alapján hozhat ítéletet. Azaz négy év különélés után bonthatja fel a frigyüket. Az egyetlen kiskapu az lett volna, ha valamelyikük legalább hat hónapra visszaköltözik a hazájába, majd ott nyújtja be a bontókeresetet. Akkor ugyanis már a finn vagy a svéd bíróság joghatósága alá került volna az ügy, de így egyikük elveszítette volna jól fizető írországi állását.

Horváth Szabolcs

Ilyesféle kacifántos történetekkel illusztrálta az Európai Bizottság (EB), miért kell új uniós rendelettel harmonizálni az eltérő tagállami házasságjogok gyakori ütközésének, szakszóval kollíziójának a feloldását. Becslések szerint az EU 27 tagállamában a 122 millió házasságból 16 millió minősíthető nemzetközinek, ahol eltér a párok állampolgársága, vagy különböző tagállamokban külön élnek, vagy nem abban az országban élnek együtt, amelyiknek az állampolgárai. Ha ők el akarnak válni, valóságos jogi dzsungelben találják magukat. „Van egy magyar ügyfelem hongkongi házastárssal és egy közös, német állampolgárságú gyerekkel. A német kollégámmal törhetjük a fejünket, hogy hol és milyen jog alapján indítsuk el a válópert” – jellemezte a HVG-nek egy saját praxisából vett friss példával a helyzetet Illés Blanka budapesti ügyvéd, aki szerint épp ideje volt, hogy az EU rendet tegyen ezen a területen.

Az EU-ban évente 140 ezer nemzetközi házasság bomlik fel – több mint a fele Németországban, Franciaországban és Nagy-Britanniában –, jókora gondot okozva bíráknak és ügyvédeknek egyaránt. Az uniós tagállamok bíróságainak 27-féle jogrendszer között kell eligazodniuk. Egy 2005-ben hatályba lépett rendelet segítségével „azt már nagyjából be tudjuk lőni, hogy hol nyújtsuk be a keresetet” – fogalmazott Illés. Továbbra sincsenek azonban egységes rendezőelvek annak meghatározására, hogy egyes konkrét házassági bontóperes ügyekben melyik tagállam családjogi törvényét kell alkalmazni. Így a jogi hercehurcák – Viviane Reding jogérvényesülésért felelős EU-biztos szavaival – az amúgy is nehéz válást gyakran „érzelmi és pénzügyi katasztrófává” változtatják.

Az EB eredetileg 2006 nyarán terjesztette elő a jogszabálytervezetét, amely fő újdonságként megengedi, hogy a házastársak bizonyos korlátok között maguk határozzák meg, melyik állam családjogának megfelelően kívánják a válást lebonyolítani. Ez elsősorban a közös megegyezéses válásokra lesz jótékony hatással. Ha a felek nem jutnak dűlőre, a rendelet mankót ad az alkalmazandó jogrendszer kijelöléséhez, fő szabályként véve alapul, hogy mely országban volt az utolsó közös lakhelyük. Ez jelentősen csökkenti a taktikázás lehetőségét. Jelenleg ugyanis a legutóbbi brüsszeli rendelettel visszaélhet az a házastárs, aki győzi anyagiakkal, hogy abban az országban kezdeményezze a válást, ahol számára előnyösebb feltételekre és elbírálásra számíthat. E taktikázás miatt viszont a másik házastárs érdekei aránytalan mértékben sérülnek.

A tagállamok két évig eredménytelenül huzakodtak, ami nem csoda, hiszen nehéz közös nevezőt találni például a házasság felbontásának intézményét nem is ismerő konzervatív máltai, a szigorú ír vagy a liberális skandináv szabályozásra. Végül az EU 494 milliós lakosságának 46 százalékát képviselő tíz tagállam – köztük Magyarország – összefogott, és az EU történetében most debütáló, úgynevezett megerősített együttműködés formájában vezeti be az új szabályozást, ha a tagállamokat tömörítő tanács és az Európai Parlament is áldását adja rá. Ez komoly könnyebbség lenne az érintett tíz állam polgárai számára. Ezért támogatta Magyarország is, ahol egyébként 2007-ben félezer nemzetközi házasságot bontottak fel, ami az összes válás 2 százaléka. A HVG kérdésére az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium sajtóosztályán hangsúlyozták, hogy a rendelet nem írja felül az egyes tagállamok nemzeti családjogát, azaz semmiképp sem csorbítja a nemzeti szuverenitást.

A tíz együttműködő országban a rendelet hatálybalépése után az EB előrejelzése szerint a keresetet befogadó bíróság általában a saját nemzeti jogát alkalmazza majd. De előfordulhat, hogy valamelyik nemzeti bíróság másik tagállam törvénye alapján ítélkezik egy bontóperben. Sőt mivel a rendelet az EU-n kívüli harmadik országok állampolgáraira is kiterjed, rendkívül bonyolult helyzetek is adódhatnak. Éppen erre hivatkozva zárkózott el például az együttműködéstől Svédország. Az ottani jogi szakértők szerint, ha Stockholm csatlakozna a rendelethez, előfordulhatna, hogy egy korábban Iránban letelepedett, iráni férjétől elválni szándékozó svéd állampolgár ügyében a svéd bíróságnak az iráni jog alapján kellene döntést hoznia.

VIDA LÁSZLÓ