"Nincs rá okom, hogy testőrökkel járjak" – portré Csipak Péterről

Horváth Szabolcs

A Csipak Acquisitions tulajdonosa, egyben elnök-vezérigazgatója Zuglóban nőtt fel, s bár családja apai és anyai ágon is igazi fodrászdinasztia, „nem éreztem otthon magam a festékszagú fodrászüzletben a hajcsavarós nőkkel”. A Gundel Károly Vendéglátóipari Szakközépiskolában tanult. A nyári gyakorlatokon – például a Fórum Szállóban - a kötelező időn túl is mindig ráhúzott néhány hetet. „Jó munkaerő voltam, és azzal becsülték meg a munkámat, hogy bevettek az »osztásba«.” Az érettségi után felvették a Budapesti Gazdasági Főiskola vendéglátó szakára, „ha jól emlékszem, egyszer sem mentem be”, a tanulmányok helyett inkább az üzletet választotta. Barátjával játéktermet nyitott a Bosnyák téren. Három évvel később egy másik társával megnyitotta a Vörösmarty Cafét a Tőzsdepalota előtt, majd nyolc üzlettel gyarapodott vendéglátó-ipari cége. 2002-ben megvált tőle, a két évvel korábban már egyedül alapított ingatlanfejlesztő vállalkozásában több fantáziát látott. „Olyasmit akartam csinálni, amit előttem senki sem próbált Budapesten, amivel kiteljesedhet a kreativitásom és a szépérzékem, ami a vendéglátóiparban nem tudott.”

A korábban versenyszerűen teniszező üzletember a fiával és egy vezető ingatlanos tanácsadó cégnél magas beosztásban dolgozó – „a szakmájában a legjobb” – menyasszonyával egy budai családi házban él. Rajong az utazásért, valamint a vízen és havon „deszkán” űzhető sportokért.

HVG: Budapest belvárosának arculatát egyre inkább meghatározzák a Csipak-házak. Mennyire tükrözik a cége által felújított vagy épített új épületek, portálok az ön egyéni ízlését?

Csipak Péter: Ingatlanfejlesztéseimet nyilván mélyen meghatározza az én ízlésvilágom és a kreativitásom. De nem magamat akarom mutogatni. Amikor például a Fashion Streetet fejlesztettem, még a nevemet sem nagyon ismerték a médiában.

– Ma viszont már név szerint kap támadásokat, például a Zeppelin-terv miatt, mondván hogy túlságosan kozmopolitává teszi Budapestet a léghajóra emlékeztető épülettel.

– A Zeppelin extravagáns és modern, de a szó jó értelmében. Olyan emblematikus épületet akarok létrehozni, amire nem lehet nem odafigyelni. Budapestnek ilyenekre van szüksége.

– Erről vitatkozzanak a nagyok! Minket most inkább az érdekelne, mi igaz abból a városi legendából, miszerint az ingatlanbiznisz kenőpénzek nélkül nem megy. Nem feltételezzük, hogy az ön sikerének is ez volt a titka. Hanem mi?

– Hadd idézzem a belvárosi főépítészt, aki nemrég – amikor megkérdezték, hogy mi a véleménye a belvárosi ingatlanspekulációról – azt mondta, hogy amikor belenéz egy ingatlanfejlesztő szemébe, látja, hogy az illető azért vesz-e meg egy házat, hogy két hónappal később drágábban eladja és odébbálljon, vagy azért, hogy fejlessze. Na, ez az ember mondta rólam, hogy én az a típus vagyok, aki megveszi, és még akkor is megépíti, ha jobban járna azzal, ha eladná.

– A politikusok is belenéznek olykor a szemébe? A belvárosi önkormányzat legalábbis látványosan támogatta önt, amikor rugalmasságot kért a műemlékesektől.

– Én abban hiszek, hogy ha jól csinálom, amit csinálok, akkor annak pártállástól függetlenül működnie kell. A Fashion Street is akkor indult, amikor még szocialista vezetése volt a kerületnek.

– Az üzleti konkurenciával sem szokott meggyűlni a baja? Akkor sem fogadott fel testőröket, amikor még játéktermet üzemeltetett? Nem félti a testi épségét?

– Nincs rá okom, hogy testőrökkel járjak. Amikor játéktermem volt, az más korszak volt, a rendszerváltás ideje, a Bosnyák tér, és én alig töltöttem be a huszadik évemet. Szerencsére idejében sikerült felhagynom azzal az iparággal. Soha egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy az üzleti életemet a szerencsejáték-iparban töltsem el. Ugródeszka volt, semmi több.

– A sajtó mostanság többször is „megtalálta”. Állítólag úgy építette fel a családi házát, hogy a garázs és a felhajtó egy része átnyúlik a szomszédos Budai Tájvédelmi Körzetbe.

– Jó, hogy említik, mert így ezt is tisztázhatjuk. A dolog úgy áll, hogy a Cirbolya utcai telek vételekor sem az eladó II. kerületi önkormányzat, sem a tájvédelmi körzetet kezelő cég nem jelezte egy árva szóval sem, hogy természetvédelmi területet érintenek az általam vásárolt telkek. Nem véletlen, hogy az illetékes hatóságok semmilyen eljárást nem kezdeményeztek ellenem. Mellesleg, nem furcsa, hogy egy újságíró siklóernyőzés közben több száz méteres magasságból észrevesz néhány méter különbséget, amit előtte húsz évig egyetlen erdőt járó szakember vagy hatóság sem észlelt szabad szemmel, közvetlen közelről?

– Úgy gondolja, hogy szándékosan le akarják járatni, esetleg ellehetetleníteni?

– Nekem, illetve nem csak nekem, úgy tűnik, mintha bizonyos körök konkrét céllal adagoltak és még mindig adagolnának az újságíróknak a személyemet lejárató hamis állításokat. Azoknak, akik ezt teszik, határozott céljaik vannak, de persze én is pontosan tudom, hogy kik ők, és miért teszik.

– Talán jobb is, hogy mi nem tudjuk, kikről beszél. Maradva még a magánszféránál: korán egyedül maradt a fiával, akit anya nélkül nevelt. Hogy tudta összeegyeztetni a háztartásbeli szerepét az üzlettel? Vagy azért mindig akadt pótmama?

– A fiamat ötéves kora óta gyakorlatilag én nevelem. Miután az édesanyja elment, három évig nem volt tartós párkapcsolatom. Igyekeztem hamar rászoktatni az önállóságra, úgy nevelni, hogy ne legyen röghöz kötött. 12 évesen például nyakba akasztós kis kártyát adtam rá, felültettem a repülőre, hogy egy hónapig egy angliai college-ban tanuljon.

– Gondolja, hogy ilyen előzmények után a fia az ön nyomdokaiba lép? Lesz egyszer Csipak-dinasztia az ingatlanbizniszben?

– Egyelőre azt sem tudom, hogy én magam mindig ingatlanfejlesztéssel fogok-e foglalkozni. Azt mondják, hogy az ember szervezete minden értelemben hétévente változik, és ha teheti, hétévente változtasson is az életén. Már három éve lejárt a hét évem, a fiamnak viszont még négy év hátravan az egyetemből. De ha azt látom rajta, hogy szeretne a nyomdokaimba lépni, elképzelhető, hogy az övére építem az én jövőmet, ő meg az enyémre a magáét.

– És bízik abban, hogy nagy formátumú városfejlesztőként emlegetik majd a krónikák?

– Ezt bízzuk az utókorra! Magamat maximalista, idealista álmodozónak tartom, aki minden álmát maximális minőségben akarja megvalósítani. Századokkal ezelőtt is voltak hozzám hasonló álmodozók, akiknek legalább annyi ellenzőjük akadt különböző érdekek vagy csak az egyszerű tudatlanság miatt, mint ma nekem. Álmok nélkül azonban nincs jövőkép, vagy ha igen, akkor csak nagyon szegényes.

DOBSZAY JÁNOS – KELEMEN ZOLTÁN