Csatáryék gonoszak és durvák voltak – interjú egy kassai túlélővel
A gyár udvarán, a puszta földön aludtak, még az esőtől sem védhették magukat a Csatáry László által irányított téglagyári gyűjtőtábor lakói. Akik megpróbálták valamivel élhetőbbé tenni a tábort, azt a csendőrök megverték – tudtuk meg az egykori fogolytól. A kassai gettót és Auschwitzot is megjárt, ma Izraelben élő Assenheimer Verával beszélgettünk.
„Gonoszak voltak, durvák voltak, verték az embereket. Visszaéltek a hatalmukkal, bárkit megverhettek, aki épp nem tetszett nekik” – jellemezte a kassai zsidó gyűjtőtábort őrző, Csatáry László által irányított csendőröket a gettó egyik túlélője. A hvg.hu-nak nyilatkozó Assenheimer (szül. Kannengiesser) Verát 16 évesen szállították a Kassa melletti téglagyárban kialakított táborba, ahol közel két hónapot töltött embertelen körülmények között, mielőtt családjával együtt Auschwitzba deportálták.
A most Izraelben élő asszonyt Csatáry László volt rendőrparancsnok, a kassai gettó irányítójának folyamatban lévő ügye kapcsán kérdeztük az 1944-ben átéltekről. Csatáryt a náci háborús bűnösök után nyomozó Simon Wiesenthal Központ leplezte le, jelenleg Budapesten tartják házi őrizetben, az ügyészség emberiség elleni bűntett gyanújában nyomoz ellene. Legutóbbi meghallgatásán a volt rendőrtiszt tagadta, hogy gettóparancsnok lett volna, azt mondta, a szemtanúk összekeverhették valakivel, feltehetően egy német tiszttel.
Tomáš Borec, szlovák igazságügy miniszter július végén bejelentette, kérvényezni fogja Csatáry kiadatását Szlovákiának. Szerinte ha bebizonyosodik bűnössége, akár életfogytiglani börtönbüntetésre is számíthat a 97 éves férfi.
Sárga csillaggal vette át a bizonyítványt
„A magyar bevonulás előtt kerültem be a leánygimnáziumba, mi voltunk az utolsó osztály, ahová még numerus clausus nélkül mindenkit felvettek. A deportálás előtti utolsó bizonyítványomat már ’44-ben, sárga csillaggal a ruhámon vettem át. Az osztály nagyjából fele zsidó származású volt, Kassa visszacsatolása után a diákok egyszerre két táborra szakadtak, a keresztények csak suttogva mertek hozzánk szólni” – mondta Assenheimer Vera. Horthy 1938-as kassai bevonulása egyben az első zsidótörvény bevezetését is magával vonta, amely a Kannengiesser-családot is érzékenyen érintette: Vera édesapját, Bénit származása miatt kizárták az ügyvédi kamarából, ahol szintén „zárt számot” vezettek be, korlátozva a zsidó származásúak arányát.
Assenheimer Vera úgy emlékszik, a Felvidék visszacsatolása után szinte egyik napról a másikra fordultak ellenük korábbi barátaik. „Már a német megszállás előtt előfordultak atrocitások, volt, hogy kávéházban nem szolgáltak ki minket, máskor meg egy uszodából zavartak ki, ahová bérletünk volt. Bár ekkor még nem kellett a sárga csillagot kitűzni, Kassa elég kis város volt ahhoz, hogy szinte mindenki tudja mindenkiről, milyen származású.”
„Nem volt hová menni”
A német megszállás után a helyi csendőrség szisztematikusan kezdte összegyűjteni a város zsidóságát. „A csendőrök utcánként gyűjtötték össze a zsidókat, mindennap hangosbeszélővel járták az utcákat és bejelentették, másnap melyik utcákba mennek majd. Addigra kellett az ott élő zsidóknak felkészülniük a deportálásra. A rádióban fölösleges lett volna bemondani, mert akkorra a zsidóknak már nem lehetett rádiójuk sem” – idézi fel a történteket Assenheimer. Bár az egynapos „haladék” néhány embernek időt adott a menekülésre, csak nagyon kevesen tudtak elrejtőzni. „Nem volt hová menni, Németországba vagy Szlovákiába hiába mentünk volna. Néhányan eljutottak Budapestre, ahol a nyilas hatalomátvételig bujkálhattak. Apámnak egy ismerőse felajánlotta, hogy elbújtatja, de egyedül őt tudta volna elrejteni, ezért ő inkább velünk maradt, nem akarta otthagyni a családját.”
Áprilisban végül Kannengiesserék utcájára is sor került. Az akkor Szatmáry György nevét viselő, a kassai dómhoz és a zsinagógához is közel fekvő belvárosi utcában szinte minden épületben lakott legalább egy zsidó család. „Gyalog vezettek a téglagyárhoz a csendőrök. Az emberek között szekerek mentek, amikre a magunkkal hozott ingóságainkat tehettük, de csak egy kisebb csomagot vihettünk magunkkal. Fogalmunk sem volt, hová visznek, az őröktől hiába kérdeztük, hozzánk sem szóltak. A tömegben páran úgy tudták, dolgozni visznek minket” – emlékszik vissza a túlélő.
A zsidók gettóba szállítása a teljes nyilvánosság előtt zajlott, még olyanok is voltak, akik kárörömmel nézték végig, ahogy elhagyják otthonaikat. „Az utca szélén sokan bámészkodtak, amikor kihajtottak minket. Többen mutogattak, kiabáltak, üzenve, hogy örülnek annak, ami velünk történik. Örültek, mert tudták, hogy nemsokára rátehetik a kezüket a kiürített lakásokra, bútorokra.”
Tilos volt hajlékot építeni
Kannengiesser Verát családjával együtt a téglagyárban felállított gyűjtőtáborba vitték. Más sorstársaikkal ellentétben nem vitték tovább őket a külvárosi gettóba, hanem két hónap fogság után közvetlenül a téglagyárból vitték tovább őket Auschwitzba. A bezárt gyár udvarán kijelölt táborban több ezer embert tartottak összezsúfolva, ahol a legelemibb életfeltételek is hiányoztak. „A puszta földön, szalmán vagy a magunkkal hozott kofferen aludtunk egymás hegyén-hátán. Az épületetekbe nem engedtek be minket, a téglagyár udvarán kellett meghúznunk magunkat. Itt sok fal nélküli, négy oszlopból és egy tetőből álló, négyszög alakú építmény volt, amik alá a téglákat tették, hogy védjék őket az esőtől. Négyszögeknek neveztük őket, ezek alá húzódtunk be mi is az eső ellen. Persze ez nem sokat használt. Páran megpróbáltak téglákból falakat emelni az oszlopok közé, de az őrök ezt sem engedték.”
„Nem sok emlékem van a téglagyárból, nem is igazán tudom, hogyan vészeltük át ezt az időszakot. A mindennapokból csak arra emlékszem, hogy állandóan fáztunk, éheztünk, vizesek voltunk, hiszen gyakran esett az eső és a falak nélküli tető nem sokat ért a víz ellen. Igazi pokol volt számomra ez a két hónap. Elkényeztetett, egyke lány voltam és hirtelen szakadt rám minden nehézség” – mondta a túlélő.
„Semmi sem volt a táborban”
A téglagyár két, egy utca jobb és bal oldalán elhelyezkedő elkerített táborrészből ált, amelyek között nem volt átjárás, de a körülmények mindkét területen ugyanolyanok voltak. „Amikor odaértünk, a téglagyárban nem volt semmi, csak az üres terület. Abból kellett túlélnünk, amit magunkkal tudtunk hozni otthonról.” A rabok egy kútból hozhattak vizet a tisztálkodáshoz, de maguknak kellett latrinákat kiásniuk. A főzés viszont tilos volt. „Valahonnan kaptunk élelmet, ami gyakran ehetetlen volt. Néhányan ezért tüzet raktak és főzni próbáltak, de a csendőrök ezért megverték őket. Egyszer egy ószeres cigányasszony, aki anyámtól is vett régi holmikat, bejuttatott a táborba kenyeret. Más segítséget nem kaptunk kívülről. Később megtudtuk, hogy a cigányasszonyt is deportálták.”
Assenheimer Vera szerint a tábort őrző királyi csendőrök előszeretettel éltek vissza a hatalmukkal, rendszeres volt a verés és a foglyok megalázása. „Durvák voltak, különböző indokokkal bárkit megverhettek. Élvezték, hogy kiszolgáltatott helyzetben élő embereket terrorizálhatnak.” A 16 éves lányt szülei igyekeztek megkímélni a legrosszabb atrocitásoktól. „Apám megpróbált, ahogy lehetett, megóvni. Sosem beszélt róla, miért történik velünk mindez, és próbált a nehézségek ellenére is optimista maradni. Nem igazán fogtam fel, mi történik, tizenhat éves voltam, akkoriban egy ilyen idős lány még gyereknek számított.”
Fosztogatás kényszermunkásokkal
„A téglagyárban, ahol már nem folyt munka, sokáig semmit nem csináltunk” – emlékezett vissza. „Később, hogy lekössenek minket, a tábor egyik végéből a másikba kellett téglákat pakolnunk.” Máskor a csendőrök összeszedtek néhány fiút és a lefoglalt zsidó lakásokhoz vitték őket, hogy segítsenek átszállítani az ottmaradt ingóságokat – a csendőrök és a deportálások más haszonélvezőinek lakására.
Az Auschwitzba tartó vonatról láttak először SS-katonát
A téglagyár kiürítésére május végén került sor. A nagy gettó lakóival ellentétben a rabokat közvetlenül a gyárba érkező vonatra hajtották. „Egyszerre kiabálni kezdtek a csendőrök, hogy mindenki menjen a vasúthoz és szálljon be a vagonokba. Nem mondták, hova megyünk, ha kérdeztük, annyit mondtak, dolgozni visznek minket. A vonatra semmit nem vihettünk magukkal. Apám a ruhájában elrejtett némi pénzt, gondolta, később segíthet. Amikor a csendőrök megtalálták nála, nagyon durván megverték.” A vonat ezután a kassai főállomásra ment, ahol órákig vesztegelt. Assenheimer szerint ekkor már nem raktak fel újabb embereket, minden vagon tele volt, 80-90 embert zsúfoltak be a szűk marhaszállító kocsikba. „A vagonokon volt egy kis ablak, a pályaudvaron már a közelébe tudtam jutni és ki tudtam nézni. Ekkor láttam először SS-katonát, addig mindenhol csak magyar csendőrök kísértek” – mondta.
| "Nem életszerű" Csatáry védekezése |
| Csatáry László július 31-i kihallgatásán tagadta, hogy ő követtet el kegyetlenségeket a kassai gettóban. Védőügyvédje szerint elképzelhető, hogy Csatáry nem is volt a gettó parancsnoka, és a szemtanúk egy másik személlyel keverték össze. Erre utal szerinte az, hogy tanúvallomások szerint a gettóparancsnok fekete egyenruhát viselt, mivel akkoriban a magyar rendőrök nem hordtak ilyen színű uniformist, a szemtanúk pedig egy fekete ruhás SS-katonát nézhettek Csatárynak. Ennek ellentmond, hogy a tanúk, köztük a hvg.hu által megkeresett Assenheimer Vera egyöntetűen állítják, hogy a gettóban nem szolgáltak német katonák, csak magyar csendőrök, rendőrök. A Rendőrmúzeum egy név nélkül nyilatkozó muzeológusa kérdésünkre azt mondta: a magyar rendőrtisztek a korban teljesen fekete egyenruhát valóban nem viseltek, sötétszürke és feketéhez közelítő, sötétkék színű zubbonyokat, valamint fekete nadrágot azonban használtak. A szakértő szerint nem életszerű, hogy az SS jellegzetes egyenruháját magyar rendőruniformisnak nézze valaki, kivéve, ha „nagyon nincs képben”. Augusztus 1-jén az Index.hu birtokába került dokumentum szintén arra utal, hogy valóban Csatáry irányította a gettót. Az archív hirdetmény elrendeli a Kassa területén élő "zsidófajú egyének" elkülönítését és közreadja a gettónak kijelölt utcák listáját, a hirdetmény kiadójaként pedig „Dr. Csatáry László rendőrfogalmazó, Gettó-parancsnokot” jelöli meg. |
Kassáról Auschwitzba körülbelül három napig tartott az út, étel és víz nélkül. „Amikor odaértünk, a németek azonnal két részre osztották a tömeget, nőket az egyik, férfiakat a másik oldalra állították. Olyan gyorsan történt minden, hogy még elbúcsúzni sem maradt idő. Apámat ekkor láttam utoljára.” A családfő tizenöt évvel idősebb volt feleségénél, alulról súrolta azt a korhatárt, ami felett már munkaképtelennek minősítették az embereket, ami Auschwitzban egyet jelentett a halállal. A szelektálás során a munkára alkalmatlanok csoportjába került. „Apám még az első világháborúban katonatisztként orosz fogságba esett, ahol akkor tetvet kapott. A kellemetlen emlék miatt a téglagyári táborban leborotválta a fejét, amitől még idősebbnek nézett ki.”
Vera édesanyjával, Grünwald Ellával együtt két hónapig volt Auschwitzban. „Akik már régebben itt voltak, a krematóriumokra mutattak és azt mondták, oda kerülnek azok, akiket már nem látunk. Nem hittünk nekik, azt hittük, megbolondultak. Amikor aztán 2-3 napig egyhuzamban nem jöttek újabb transzportok, azt láttuk, hogy a kémények sem füstölnek tovább. Ekkor tudtuk, hogy igazat mondtak.”
„A kommunisták ugyanolyanok voltak”
Anya és lánya közel két hónapot töltöttek a táborban, de munkára már nem osztották be őket. A front közeledtével egy németországi szövőgyárba, majd a Szudéta-vidékre szállították őket. Összesen hat különböző kényszermunkatáborban jártak, végül 1945 májusában, Ausztriában szabadították fel őket a bevonuló amerikai csapatok, akik a foglyokat átadták az oroszoknak. Assenheimer Vera nem felszabadulásként emlékezett a szovjet megszállásra: „Haza szerettünk volna jutni Kassára, de nem engedték, ehelyett Bécsújhelyen, egy menekülttáborban kellett laknunk. Egy nap az oroszok felszámolták a tábort, és gyalog küldtek mindenkit Pozsony felé.” Innen hosszú kerülő úton sikerült csak visszajutniuk szülővárosukba, mivel a háború alatt az összes Duna-hidat lerombolták. Grünwald Ella élete végéig Kassán maradt, lánya viszont 1949-ben, a kommunista hatalomátvételt követően emigrált Izraelbe. „Ha jó döntést hoztam az életemben, az az volt, hogy ’49-ben kimentem” – fogalmazott. „A kommunisták pont olyanok voltak, mint a németek.”
Csatáry László ügyéről azt mondta: Izraelben is beszédtéma, a még élő kassai túlélők közül sokan örülnek, hogy a nyilvánosság elé kerülnek a 68 éve elkövetett kegyetlenkedések. „Mindenképpen pozitív, hogy az emberek ismét beszélnek ezekről az eseményekről, és feltárják a bűnösök felelősségét. De egy 97 éves embert már nem érdemes megbüntetni, az nem teszi jóvá azt, amit elkövetett. És azt sem, hogy az igazságszolgáltatás, köztük a magyar szervek ennyi ideig tétlenek voltak.”
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Csatáry cáfolja, hogy gettóparancsnok lett volna
A Budapesti Nyomozó Ügyészségen ismét kihallgatták kedden a háborús bűntettel gyanúsított Csatáry Lászlót. A 97 éves férfit az ügyészség gépkocsijával szállították a Belgrád rakparti épületbe. Csaknem három órán át tartott a kihallgatása, majd az ügyészség zárt garázsában szállt be ugyanabba az autóba, és azzal vitték haza.
A külügy tudhatott Csatáryról, mégsem háborgatták másfél évtizedig
Gellért Ádám nemzetközi büntetőjogi szakértő szerint tisztázásra vár, milyen felelősség terheli a magyar állam különböző szerveit azért, mert a háborús bűnök elkövetésével vádolt kassai gettóparancsnok, Csatáry László gond nélkül hazatelepült Kanadából, és tizenöt éven át háborítatlanul élt Budapesten – olvasható a keddi Népszabadságban.
Csatáry az SS-t is megdöbbentő módszerekkel irányította a gettót
A német katonákat is meglepő kegyetlenséggel irányította Csatáry László a zsidók deportálását a kassai úgynevezett „első” zónából, amely a magyarországi holokauszt nyitányának tekinthető. A tanúvallomások szerint a rendőrparancsnok korbáccsal verte a foglyokat, a nőket megalázó motozásoknak vetette alá és lövetett a menekülőkre. Kassán járva a gettó és a szinte teljesen elpusztult zsidó közösség nyomait kerestük.
Nol: elégtételt érez Csatáry merénylőjének lánya
„Nem vagyok bosszúálló, de elégtételt éreztem” – ezt mondta az egyik szlovák napilapnak a háborús bűnökkel gyanúsított Csatáry László néhai merénylőjének lánya. A 71 éves Likér Márta édesapja, Zsurovsky Zoltán 1944-ben rálőtt Csatáryra, mert zsidó édesanyját a halálba küldte. Nem találta el, és később őt is marhavagonba tuszkolták.
