Minden, a Fidesszel és Orbán Viktorral szemben álló politikai erőt összefogásra szólított fel Bajnai Gordon október 23-án a Milla tüntetésén. A volt kormányfő széles körű választási együttműködést vizionált a szükséges „rezsimváltás” érdekében. Ha az Együtt 2014 valóban potens politikai mozgalommá válna, az nem lenne példa nélküli Európában. A résztvevőknek azonban nem árt néhány tanulságot figyelembe venniük.

Meciar bukott, Fico nyert

Szlovákiában az 1998-as választásokra alakult ki olyan helyzet, hogy az addig kormányzó Vladimir Meciárból nagyjából mindenkinek elege lett: a nacionalista, populista, Moszkva kegyeit kereső kormányfő politikája következtében a gazdaság stagnált, a szlovákok látványosan kezdtek lecsúszni a csehekhez képest, a NATO és uniós tagság elnyerésére esély sem mutatkozott. Meciar pária állammá tette országát a Nyugat szemében. Ebben a helyzetben kezdődött párbeszéd az ellenzéki erők között, még 1997 elején. A később megalakult Szlovák Demokratikus Koalíciónak végül öt tagja lett, köztük például a szociáldemokrata párt, de a konzervatív Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH) is. Utóbbi alelnöke volt Mikulás Dzurinda, akiről akkor még senki nem sejtette, hogy végül két cikluson át lesz kormányfő, és az ország rendszerváltás utáni történelmének egyik legsikeresebb miniszterelnöke.

Az SDK tipikus választási párt volt, Meciar ugyanis – akár újabb párhuzam lehet a magyarországi helyzettel – változtatott a választási szabályokon, így pártszövetségeknek az egyébként alkalmazott ötszázalékos küszöb helyett 7-10 százaléknyi szavazatot kellett elérniük a parlamentbe jutáshoz. (Attól függően, hogy két vagy több tagból állnak-e.) Ám hiába végzett Meciar pártja még így is az első helyen a 98-as választáson, nem akadt senki, aki koalícióra lépett volna vele. Az önmagában is sokszínű SDK így is a Demokratikus Baloldallal (SDL), valamint a jobboldali Magyar Koalíció Pártjával alakított kormányt. Hogy legyen még egy csavar a történetben: az SDL soraiban fiatal képviselőként ott ült az a Robert Fico, aki később kormányfőként Meciarral kötött szövetséget.

Prodi 12 pártot egyesített: hamar fel is bomlott az Olajfa

AP / Beatrice Larco

A kormánykoalíciónak kétségtelen érdeme volt, hogy Szlovákiát visszahelyezte az európai politika térképére, így az ország 1999-ben a NATO, 2004-ben az Európai Unió tagja lett. A gazdasági, társadalmi reformok terén viszont szinte semmi nem történt a széttartó elképzelések miatt. Ehhez az kellett, hogy Dzurinda - immár a Szlovák Kereszténydemokrata Unió vezetőjeként - az MKP-val és a KDH-val tisztán jobboldali koalíciót alapítson. A 98-as összefogás persze nem múlt el veszteségek nélkül: a Demokratikus Baloldal teljesen eltűnt a politikai térképről, és a baloldali erőket végül Fico SMER (Irány) nevű mozgalma egyesítette.

Fico 2006-ban nyert is, és nemcsak Meciart, hanem a hatalom érdekében a vállalhatatlan, rendszeres botrányaival ismertté vált Ján Slotát is bevette a koalícióba maga mellé. A nacionalista pártoknak tett engedmények nyomán Szlovákia ismét botrányaival került az európai politika napirendjére (ehhez képest az európai szocdemek nem zárták ki maguk közül a SMER-t), igaz, a gazdasági kormányzás terén maradt a ráció, így a külföldi tőke továbbra is szívesen érkezett az országba, a „Tátrai Tigris” pedig folyamatosan az európai átlagot messze meghaladó növekedést produkált.

A 2010-es választásokat hiába nyerte meg Fico, az SDKU, a frissen alakult szlovák-magyar Híd-Most, a KDH és a liberális Szabad Emberek Pártja (SaS) koalíciót kötött, és kormányt alakított. A formáció azonban már az elejétől kezdve rosszul működött – nem függetlenül attól, hogy Radicová kormányfőt éppen Dzurinda fúrta, ráadásul saját pártján belül. Nem beszélve arról, hogy az SaS-t kihagyták a koalíciós alkudozások érdemi részéből, így ők eleve rossz szájízzel csatlakoztak. Radicová végzetét végül is a görög csőd nyomán meghirdetett uniós euró mentőcsomag jelentette, a kormányfő előre közölte, hogy az erről szóló parlamenti döntést bizalmi szavazásnak értékeli, ott pedig nem is kapott többséget, így lemondott. A sors iróniája, hogy a ravasz Robert Fico utólag mégis igent mondott a csomagra.

Mi lett volna, ha...

Szerbiában sem bizonyult igazán kormányzóképesnek az 2000-ben Slobodan Milosevic hatalmának megdöntésére létrejött ellenzéki „olajfa-koalíció”. A 18 pártot tömörítő Szerbiai Demokratikus Ellenzék (DOS) a 2000. szeptember 24-ei elnökválasztásra állt össze. A szerveződés vezéregyénisége az akkori legerősebb ellenzéki erőt, a Demokrata Pártot vezető Zoran Djindjic volt, elnöknek viszont a nacionalista Vojislav Kostunicát jelölték közösen. A választáson Kostunica több szavazatot kapott Milosevicnél, utóbbi mégsem ismerte el a vereségét. Ehhez az kellett, hogy október 5-én több százezer ember vonuljon fel az utcán. Miután Milosevic félreállt, létrejött egy átmeneti kormány, s decemberben már parlamenti választásokat tartottak.

Utóbbit a DOS nyerte meg, így 2001 elején megalakulhatott a Djindjic-kormány. Jóllehet Szerbiában ekkor megindult a demokratizálódás, a Djindjic-kabinet működése során már szembetűnőek voltak a széles koalícióban részt vevő pártok közötti különbségek, amelyek rányomták a bélyegüket az egész kormányzásra. Csak egy példa: Kostunica magát „egészséges nacionalistának” nevezte, míg Djindjic az egész világ felé nyitott volna, ráadásul a Demokrata Párton belül is voltak különféle áramlatok. 2003. március 12-e tragikus fordulópont volt: egy merénylő megölte Zoran Djindjicet. Ma már a DOS nincs sehol, a jelenlegi kormányban mindössze egy olyan formáció van, amely e nagykoalícióban még benne volt, de az is más néven, az elnök Tomislav Nikolic pedig korábban Milosevic fegyvertársa volt – igaz, még kellő időben váltott „eurokonform nacionalizmusra”.

A klasszikus Olajfa

Az ilyen formációk klasszikusa persze az Olaszországban 1996-ban, Silvio Berlusconi ellen összeeszkábált L’Ulivo, vagyis Olajfa koalíció volt. Romano Prodi az előzőleg tönkrevert olasz mérsékelt baloldal pártjait egyesítette, de kormányt ennek ellenére is csak a Kommunista Újjáalakítás Pártjával (PRC) tudtak alakítani. Prodi bukását is az okozta, hogy két évvel később a PRC felmondta a koalíciót. A 2001-es választásokon Prodi ismét Olajfával próbálkozott, de nem tudták legyőzni Berlusconit.

Mint az Origo összeállításából kiderül, 2006-ban már 12 tagúvá burjánzott az Olajfa, mely így is csak hajszállal nyert Berlusconiék ellen. A formáció azonban hamar válságjeleket mutatott: éles belső viták jellemezték például a nyugdíjreform, vagy az egyneműek házassága kérdésében. Kilenc hónappal a kormányalakítás után három miniszter is bojkottálta az afganisztáni szerepvállalásról szóló szavazást, Prodi lemondott, de a köztársasági elnök ismét őt bízta meg kormányalakítással. 2008-ban aztán jött a vég: egy kereszténydemokrata párt felmondta a koalíciót, a hiányzó három szenátoruk nélkül pedig már nem volt meg a szenátusi többsége Prodinak, így jöttek az új választások, ahol Berlusconi visszamasírozott a hatalomba.