„A Jóisten sem tudott volna engem visszatartani” – mondta András 1989. június 16-ról, Nagy Imre újratemetésének napjáról. A férfi tizenhét évesen hallgatta Nagy Imre 1956. október 23-i beszédét, és csodálattal tekintett a kivégzettek elkötelezettségére. „Egy dolgot nem tudtam soha megbocsátani Kádárnak: az 56-os megtorlásokat. Soha nem ejtettem ki a számon, hogy 'ellenforradalom'. Nem volt kérdés, hogy ki kell mennem aznap” – szögezte le.

Voltak, akik megpróbálták lebeszélni, például a felesége, aki nem is tartott vele. "Amikor kimentem, nem éreztem félelmet, habár fenntartásaim voltak. A Hősök terén tolongtak az emberek, és sejtettük, hogy vannak közöttünk ügynökök. Még nem lehettünk biztosak abban, hogy az enyhülés lefutott meccs-e. De nem csak a hatalom válaszától tartottam, hanem attól is, hogy ennek a borzasztó tömegnek a felháborodása és indulata valami tömegpánikhoz vezethet” – idézte vissza András kétségeit, de az emberek ekkora tömegben is nyugodtak voltak körülötte, pedig a Szépművészeti Múzeumhoz közel, a sűrűjében állt barátaival.

AFP

„Amíg Nagy Imre méltatása zajlott, azt természetesnek találtam, hisz erre mentem ki, azt hittem, ennél több nem fog történni. Amin meglepődtem, az Orbán Viktor beszéde volt. Amikor meghallottam, hogy arról beszél, hogy ruszkik haza, nagyon megdöbbentem. Először hallottam ilyet embertől. Itt ez a Petőfihez hasonlító kölyök, aki felszólítja az oroszokat a távozásra. De azok nem szoktak csak úgy kimenni – számolt be András a döbbenetéről. – A mai agyammal, a nemzetközi helyzet ismeretében már tudom, hogy ez nem volt akkora hőstett. Persze, aki kicsit is észnél volt, látta, hogy már kiszabadult a palackból a szellem. De ott akkor attól tartottam, hogy a jelennek még nincs vége, és még visszafordulhatnak az események. 'Menjünk haza, nem ezért jöttünk ki', mondtam a mellettem álló barátomnak. Nem azért, mert nem értettem vele egyet, csak mert még nem mertem benne hinni. Nem attól féltem, hogy személyesen nekem lesz ebből bajom, én a beszéd nemzetközi következményeitől tartottam még hazafelé menet is.”

„Orbán Viktorról azt gondoltam, Petőfi is ilyen lehetett”

Barátja, Lajos bírta Andrást maradásra, aki szintén első helyen idézte vissza emlékeiből Orbán Viktor beszédét. „Az ott elhangzott beszédek közül Orbán Viktor szavai mentek legmesszebbre, aki a szovjet csapatok kivonását követelte. A többi szónok között akadt olyan, akinek a gondolatmenete és mentalitása kevésbé tetszett” – mondta. „Azért mentünk ki, mert azt gondoltuk, ki kell fejezni tiszteletünket, hiszen mi Nagy Imrét kizárólag áldozatnak tekintettük, aki azzal, hogy a bíróságon nem kért kegyelmet, és úgy tett, mintha valódi bírósági tárgyalásról lenne szó, és nem előre meghozott ítélet közléséről, a legnemesebb mártírok közé emelkedett” – összegzett Lajos, aki azt is hozzátette, hogy 1945-öt és 1948-at ide számítva ez volt a negyedik rendszerváltás, amit megért. De mindegyiktől mást és sokkal többet várt.

Bernadett egy nappal az újratemetést megelőzően érettségizett csak le. „Nagy volt a boldogság, szinte euforikus volt – emlékszik vissza arra a napra. – Középiskolás koromban bekerültem a Fidesz-aktivisták közé, így a saját új ismerőseimet láttam a lovas szobor mellől letekintve. Orbán Viktorról azt gondoltam, Petőfi is ilyen lehetett. Az ragadott leginkább magával, amikor meg kellett fognunk egymás kezét a beszéd alatt. Akkor ott, a Hősök terén nem a politika hajtott, hanem a csordaszellem. Éreztem, hogy valami hatalmas dolog részese vagyok” – mondta Bernadett, aki szerint a rendszerváltás szelét „abszolút lehetett érezni” frissen végzett fiatalként is. Bernadettet annyira magával ragadta a politikai változás, hogy az első munkahelye a Fidesz-frakció volt.

MTI / Tóth István Csaba

Pajcsics József, aki Nagy Imre és mártírtársai sírját megtalálta, a Hősök terén nem vett részt a megemlékezésen, de jelen volt a 301-es parcellánál az újratemetésnél. „Számomra furcsa volt, hogy a Történelmi Igazságtétel Bizottság egy tagja engedett be, mivel csak meghívóval lehetett részt venni a temetésen. Addig a pillanatig szabadon jártam a területen – emlékezett vissza Pajcsics. – A ceremónia itt nem játszott akkora szerepet, mint a Hősök terén, bensőségesebb volt a hozzátartozók miatt. Érződött, hogy évtizedeken át küzdöttek ezért a pillanatért, és hogy elérkezett, az megnyugvást jelentett a jövőre nézve.”

„Amikor belenéztem, már tudtam, hogy megtaláltam”

„Az én szerepem 1988 elején kezdődött, amikor Harangozó Szilveszter belügyminiszter-helyettes hívatott – idézte vissza Pajcsics József. Ő ekkor alezredesként osztályvezető-helyettesi posztot töltött be a BM III/1. osztályán. „Négyszemközt azt mondta nekem, meg kell találni Nagy Imrééket” – emlékezett vissza a tömör kijelentésre. Nem is volt szükség, hogy többet mondjanak neki ennél, mert bevallása szerint „ez már akkor nagyon a levegőben volt”.  „Abszurdnak hangzik, hogy eltelt harminc év, de a mai napig nem értem, hogy lehetett ilyen utasítást kiadni” – emlékezett vissza Pajcsics. Azt kérték tőle, hogy menjen ki a temetőbe egyedül, még a főnökének se szóljon, autót ne vigyen, és „szigorúan bizalmas” megnevezéssel adjon le a tapasztaltakról egy kézzel írott jelentést. „Elmentem a 301-es parcellába, ahol elképesztő állapotokat találtam. A sírok meg sem voltak jelölve, néhol állt egy vaskereszt, volt egy-két nemzetiszín szalag, illetve egy márványdarabra zsírkrétával valaki felírta, hogy „Itt nyugszik Nagy Imre” – számolt be a látottakról.

A terepszemle után az alezredes leírta jelentésében, hogy így nem lehet megállapítani a helyet, szükség van a tanúk felderítésére. „Harangozó formálisan adta ki ezt a feladatot, de nem gondolta, hogy sikeres lesz. A dolgok azonban visszafordíthatatlanul komolyra fordultak. Grósz megígérte az újratemetést az USA-ban, megalakult a Történelmi Igazságtétel Bizottság, a hozzátartozók követelték, hogy leróhassák a kegyeletüket, Párizsban pedig már emlékművet is avattak. Sodródtak az árral” – értelmezte Pajcsics a folyamatot.

Harangozónak így nem volt visszaút. „Pár hét elteltével érkezett a telefon a III-as főcsoportfőnök miniszterhelyettestől, hogy tegyek belátásom szerint. Először meghallgattam azt a kollégát, akinek pár évvel korábban már kiadták ugyanezt a feladatot”. Ő annak idején kihallgatott egy sor olyan tiszthelyettest, akik a sírokat ásták, de ez nem vezetett eredményre, mert pontosan nem emlékeztek a részletekre. „Nem lehetett a tanúkkal sokra menni, tanulmányozni kellett az állambiztonsági irattár anyagát, és egy napra engedélyt kaptam erre. Harminc év után én voltam az első, aki belenézhetett ezekbe az iratokba” – mondta Pajcsics, aki ekkor még nem tudta, hogy milyen anyagot találnak majd, és mi lesz meg a szükséges forrásokból.

A dokumentumok között kutatva egy puha fedelű iratgyűjtő akadt a kezébe, amelyre a  beszédes „Darázsfészek” feliratot írták. „Amikor belenéztem, már tudtam, hogy megtaláltam” – idézte vissza a döntő pillanatot. Ez a mappa tartalmazta Potecz Sándor alosztályvezető, Rajnai Sándornak [ő tartotta a kezében a Nagy Imre pert] címzett, 1961 februári, kézzel írott jelentésének másolatát. Ebben a jelentésben leírták az álnéven eltemetett Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós sírjainak helyszámát, akik testét 1961. február 28-án hantolták ki a Gyűjtőfogház udvaráról, és földelték el a rákoskeresztúri temetőben. A 8-as sírhelyén Gimest és Malétert, a 9-esen Borbíró Piroska álnéven Nagy Imrét temették el a legnagyobb titokban. Az irathoz mellékelve volt egy térképvázlat a 301-es parcelláról, amelyen lépésben megadva feltüntették Szilágyi József és Losonczy Géza sírjait.

Pajcsics feltételezi, hogy a nyilvántartási osztály akkori vezetője, Bálintné vette külön a minden kérdést megoldó jelentésmásolatot 1984 körül, amikor először próbálták a sírokat megtalálni. Emiatt is úgy gondolja, csak „alibi intézkedésként”, a kedélyek megnyugtatására kérték őt fel a kutatásra, hisz egy III/3-as apparátus sokkal könnyebben rekonstruálta volna a temetés részleteit, mint ő egyedül. Kérdésünkre megerősítette, hogy ezek az iratok 1961 óta bármikor felfedezhetőek lehettek volna, csak a politikai akarat döntésétől függött, tartalma nyilvánosságra kerülhet-e. Elmondása szerint Potecz és Rajnai halálukig tagadták a temetésben játszott szerepüket.

„Az volt a szerencsém, hogy a temetőigazgató szabadságon volt, és helyettese, Ladányi Jenő egy földmérő mérnök volt. Azt mondta, kilépi nekem a távolságot, ha hozok egy térképet a parcelláról, mert a temetőnek még az sem volt” – mesélte. „Soha egy árva szóval nem kérdezte, és én se mondtam, mit keresünk. De nem is kellett, biztos tudta” – válaszolta kérdésünkre, hogy a temető dolgozóját beavatta-e a részletekbe. Amíg Ladányi a térképből dolgozott, addig Pajcsics beazonosította a büntetés-végrehajtás és a temető nyilvántartása alapján Szilágyi sírhelyét. Kettejük eredménye fedte egymást, így Losonci sírját is kilépték a térkép alapján, akit a trepanált koponyája alapján azonosítottak (boncolásakor léket vágtak a koponyájában – a szerk.).

A sírok kijelölése után a Történelmi Igazságtétel Bizottság kezébe került az újratemetés intézése, Pajcsics pedig egy pohár konyak jutalomban részesült. Hegedűs B. András, a TIB alapítója, titkára 1992-ben így emlékezett vissza: „Nem hittünk abban, hogy ez a politikai akció, a temetés, hónapok alatt eszkalálódhat, és így a rendszerváltás központi megnyilvánulása lesz. Azt tudtuk, hogy az a tény, hogy az Igazságügyi Minisztériumban egy ezredes és egy magas rangú tisztviselő fogadja az özvegyeket, és tárgyalásokba kezdenek, önmagában egy nagyszabású valami kezdete lehet, de az eseményeknek ilyen hihetetlenül gyors előremenetét nem mértük föl helyesen, de mások sem.”