Rég nem találkoztunk. Mármint mi, a közvélemény és Mikola István. A volt egészségügyi miniszter, KDNP-alelnök, kórházigazgató nagyobb figyelmet Orbán Viktor lehetséges miniszterelnök-helyetteseként a szinglihordázós, körmösözős nyilatkozatokkal váltott ki. A Fidesz 2006-os választási győzelme ráment, de kétségtelen, hogy ez az időszak volt Mikola politikai pályájának csúcsa. Ennek pedig már több mint nyolc éve. Azóta nemigen hallottunk a délceg kereszténydemokratáról, noha még öt évig ült a parlamentben, utána meg OECD-nagykövetként szolgált Párizsban.

Akik nem tartják mutatóujjukat a magyar közélet és Mikola István ütőerén, azokat alaposan meglephette, hogy az egészségpolitikus külügyi államtitkárként tért vissza a politika fősodrába. Én például csak egy hiperbaloldali fórum meghívójából értesültem erről a tényről; a Pallas Páholy ugyanis vendégül látta, és a walesi NATO-csúcsról faggatta a Külgazdasági és Külügyminisztérium biztonságpolitikai és nemzetközi együttműködésért felelős államtitkárát.

A külügy és az angol nyelv szépsége

A polcokon Lengyel László és Tóth Zoltán (tudják, a választási szakértő) könyvei, Mikola egy Jancsó-kép alatt, szemben egy Petri-portréval helyezkedik el. Szép dolog a kultúrák találkozása. Meg az is szép, hogy Mikola egész este barátságosan és lelkiismeretesen adott elő a termet teljesen megtöltő, néhány tucat főből álló közönségnek.

Mikola István a Pallas kül- és biztonságpolitikai klub havi rendezvényén

Szemerey Bence

Egészen precízen: élménybeszámolót tartott egy államtitkár életének érdekességeiről, például arról, hogy a névjegyének elolvasása során tudta meg, hogy minisztériumának más neve van angolul, mint magyarul. (Valóban, megnéztem, és a „külgazdaság” szót sikerült „trade-re” fordítani. Nem baj, most már a kereskedelemhez is értenek a Bem-téren.) A főtéma azonban a NATO-tagországok állam- és kormányfőinek newporti értekezlete volt, amelyről elsőként azt kell megjegyezni, hogy a résztvevők semmit nem láttak Walesből, a brit korona legszebb gyémántjából. A különgéptől, amely a népes delegációt szállította, „zárt láncon vitték” őket a hotelbe, ahol nemcsak napközben folytak a megbeszélések, de este a fogadásokon, különböző kulturális eseményeken is. Az Alkotmány utca érdeklődve hallgató publikuma előtt megjelennek a süppedő szőnyegek, a bársonyfotelek, pezsgőző diplomaták, népek sorsáról döntő hatalmasságok. Egy színes magazin lapjai kezdenek kinyílni, királyok, hercegek, grófok, amerikai elnökök elevenednek meg, amikor teljesen váratlanul tartalmi kérdések kerülnek szóba.

A NATO-csúcson három lényeges napirendi pontot tárgyaltak, Afganisztán helyzetét, az ukrán válságot és Irakot, melyek közül értelemszerűen a középső az, amely az előadás szempontjából leginkább érdekes. Nemcsak azért, mert közel van, és ebben vagyunk főként érdekeltek, hanem azért is, mert ebben az ügyben a legkövethetetlenebb a magyar hozzáállás. Mikola szavai után sem tisztul a kép, mert lojális külügyérként fölmondja a hivatalos, egyben zavaros álláspontot, miközben látszik rajta (sőt, el is mondja), hogy kifejezetten imponál neki Obama határozottsága, és egyértelműen rokonszenves számára Porosenko ukrán elnök. Nehéz feladvány.

Ukrajna bírálatával indít, mely állam nem tudta betölteni a Kelet és Nyugat közti pufferszerepet, közviszonyai instabilak, eluralkodott a korrupció, és a nemzetiségi sokszínűség nem jelent meg a törvényhozásban: példaként a krími tatárok sorsát, a ruszinokat, a kétszázezres magyar kisebbséget vagy éppen az oroszokat említi. Mindeközben – szögezi le – Magyarország Ukrajna területi integritásának megőrzésében érdekelt, és minden segítséget megad keleti szomszédunknak a nehéz helyzet átvészeléséhez.

Amikor Mikola amerikaiakat utasít rendre

Ezt követően tér rá Oroszország és úgy általában az „oroszok” elemzésére, ami egyfelől a reflexszerű oroszellenesség és idegenkedés megnyilvánulása („mi ismerjük az orosz medvét”, „egyetlenek vagyunk, akik közúton is harcoltunk az oroszok ellen 56-ban”), tehát az oroszok mint kemény ellenfélként való bemutatása; annak a veszélynek taglalása, hogy az oroszok eljutnak egészen a Dnyeszterig, és egy összefüggő bábállamot hoznak létre. Másfelől viszont annak a magyar érdeknek a hangsúlyozása, hogy Oroszország piacai megnyíljanak előttünk, és hogy ne veszítsünk el már meglévő lehetőségeket; különben is tárgyalni kell, mert Oroszország is a békés rendezésben érdekelt, satöbbi.

Mikola el is meséli, hogy miként utasított rendre egy amerikai diplomatát, aki a magyarok sasszézásait kérte számon, és akinek az államtitkár öntudatosan azt felelte, hogy „kérem, 200 ezer magyar él ott, mi nem fogunk beszállni ebbe a hiszteroid kampányba”. Ráadásul az is egyértelművé vált a Pest megyei ÁNTSZ egykori járványügyi osztályvezetője és az Országos Vérellátó Szolgálat volt igazgatója számára, hogy a NATO-nak nincs eszköze a konfliktus megoldására, különben is Amerika világcsendőri szerepe csökkenőben van, viszont a magyarok jól szerepeltek a NATO-csúcson.

Főleg a Puskás Akadémia – de ezt már nem Mikola teszi hozzá, hanem én, miután némileg elveszítettem a béketűrésem, és a mindvégig fegyelmezett és kedves előadóval közöltem, hogy nem tisztult számomra a kép, és az elmondottak nem voltak híjával a tárgyi tévedéseknek sem. Kénytelen voltam kiigazítani Mikolát a kárpátaljai magyarok számát illetően is, akik sajnos már régen nincsenek 200 ezren, évekkel ezelőtt is körülbelül 170 ezren éltek Ukrajnában, most meg csak hozzávetőleg 150 ezren, de ez most mellékes, az is, hogy a krími tatárok éppen hogy az oroszok elől menekülnek, sőt az új orosz hatalom két tatár vezetőt is kitiltott nemrég a Krímből.

Szemerey Bence

Azonban az ukrajnai oroszok, illetve oroszajkú ukránok helyzetét visszamenőleg a jelenlegi ukrán vezetésnek fölróni elég meredek, miután az ország függetlenségének ideje alatt nagyobb részben volt oroszbarát kormányzat, mint nem. Kucsma és Janukovics elnök is oroszok és orosz nyelvűek támogatásának köszönhette hatalmát, hovatovább ez utóbbi egyenesen Oroszországba menekült a Majdan téri eseményeket követően. (Félreértés ne essék – ezt már csak az olvasó kedvéért mondom – az ukrán nacionalistákat ez nem menti, és egyébként valóban kicsinyes akadályokat gördítenek a nemzetiségek elé, olyannyira, hogy a ruszinok nemzetiségként való elismerése egyáltalán nincs ínyére a mindenkori ukrán vezetésnek.) Amennyiben Ukrajnán nemzetiségi ügyeket kéne számon kérni, akkor homályos múltbéli célozgatások helyett Porosenkótól a helyszínen azt lehetett volna megkérdezni, hogy az általa a KMKSZ-szel kötött megállapodás, amely egy Ungvártól Aknaszlatináig tartó, magyar többségű választókörzet létrehozásáról szólt, miért nem teljesült.

"Részben osztozik a problémámban"

Ami pedig a „hiszteroid kampányt” illeti: ez a hangulat Oroszországgal szemben kezd kibontakozni, magyarok viszont nem ott, hanem Ukrajnában élnek (Németh Zsolt szavaival: nem Oroszországban, hanem Ukrajnában vannak túszaink), tehát nem Ukrajnával kéne inkább rendezett viszonyra törekedni? Nem arról van-e inkább szó, hogy Paks2 és Putyinnal való cimborálás miatt a kormány fölöttébb kényelmetlen helyzetbe került, és Oroszországnak pedig akkor is próbál kedvében járni, legalábbis nem összezörreni vele, amikor ez a magyar kisebbség szempontjából kifejezetten hátrányos?

A kérdéssorra meglepő válasz érkezett Mikolától, hogy tudniillik érti ezeket a gondokat, és „részben osztozik a problémámban”. Ööö… hát, nekem nem volt semmiféle problémám, leszámítva azt, hogy a magyar külügy összevissza beszél. De Mikolát ez nem zavarta, bár azt nem értette, hogy Paks, hogyan jön ide, és hosszas fejtegetésbe kezdett az atomenergia előnyeiről.

Amúgy is annyira karakánul volt képes e ponton mellébeszélni, hogy nekem meggyőződésemmé érett: az Isten is diplomatának teremtette. Lehet, hogy jobban járt volna, ha annak idején egyből ezzel próbálkozik, és nincs az a kínos incidens a miniszterelnök-helyettességgel, ám ekkor meg az ötlött föl bennem, hogy mi mennyivel jobban jártunk volna, ha a körmösözés ellenére mégiscsak ő lett volna a kormány második embere, és nem kapjuk meg Semjén Zsoltot.