Gimnáziumok a kormányzat célkeresztjében

„Mindig újabb reformot jelez, éppen ezért mindig aggodalmat kelt a tantestületben, ha Orbán Viktor beszél az oktatásról” – jellemezte a tanári szobában uralkodó, nem éppen rózsás hangulatot a HVG-nek az egyik vidéki gimnázium igazgatója. „A sikeres élethez az út a szakmán keresztül vezet”; „a legdolgosabb és legtehetségesebb gyerekek menjenek nyugodtan szakiskolába”; „egy közepesen elvégzett gimnázium és gimnáziumi teljesítmény nem versenyképes egy jó szakmával” – csak néhány a gimnáziumi férőhelyek csökkentését és a szakképző intézmények mesterséges felduzzasztását előrevetítő miniszterelnöki nyilatkozatokból. 

Ezek után hiába ismételgeti már-már mantraként a köznevelési államtitkár, Czunyiné Bertalan Judit, hogy nem készülnek a gimnáziumok leépítésére, a tanárokat és a szülőket aligha tette bizakodóvá, hogy a kormánypártok múlt heti frakcióülésén egyértelművé vált: az oktatás átalakítása a középpontban áll majd a következő négy évben is. Czomba Sándor, a szakiskolákat és szakközépiskolákat jövő szeptembertől átvevő gazdasági tárca szakképzési államtitkára már tovább ment, és kerek perec kijelentette, hogy megvizsgálják a szakképzőkkel egy intézményben működő gimnáziumok létjogosultságát, és bár nem akarják az összes ilyen iskolarészleget megszüntetni, a távlati cél a gimnáziumi létszám korlátozása. A kormányzati indoklás szerint a középfokú oktatás átszabására – amely egyébként nem új ötlet, már 2011-ben is radikális férőhelycsökkentésről szóló tervek szivárogtak ki – a „sima érettségi” munkaerő-piaci értéktelensége, a diákok átgondolatlan pályaválasztási döntései és a szakmai végzettség piacképessége miatt van szükség.

Gimnáziumi kémiaóra

Túry Gergely

Az érvelés azonban gyenge lábakon áll. Bár az 1990-es évek óta valóban a duplájára – 321-ről 613-ra – emelkedett a gimnáziumok száma, úgy tűnik, az iskolatípus megtalálta helyét az oktatási rendszerben. Az intézmények évről évre feltöltik férőhelyeik zömét, a gimnáziumok egy részében pedig rendre hat-hétszeres a túljelentkezés. A továbbtanulási mutatók sem rosszak: évente átlagosan 74–78 ezer nappali tagozatos gimnazista és szakközépiskolás szerez érettségi bizonyítványt, az egyetemi-főiskolai felvételire 58–68 ezer 18–21 éves jelentkezik, közülük pedig 45–52 ezren szereznek állami ösztöndíjas vagy önköltséges helyet, vagyis nem igaz, hogy a középiskolák továbbtanulásra-munkavállalásra alkalmatlan fiatalok tömegeit eresztik szélnek.

„Szégyentelen marhaság” azt állítani a gimnáziumokról, hogy egyetlen funkciójuk az egyetemre-főiskolára felkészítés – fogalmazott a HVG-nek Radó Péter oktatáspolitikai szakértő. Szerinte az érettségi nem pusztán belépő a felsőoktatásba, a középiskola négy-nyolc éve alatt a diákok olyan tudást és kompetenciákat szereznek, amelyekkel több irányba elindulhatnak – a felsőoktatás ezek közül csak az egyik. „Ennek a tudásnak a megszerzésére jelenleg egyedül a gimnáziumokban van elegendő idő” – tette hozzá Szebedy Tas, a Gimnáziumok Országos Szövetségének elnöke, aki szerint nem luxus ennyi gimnáziumot fenntartani, mi több, megtérülő befektetés, hiszen „minél többet tanul egy diák, annál biztosabb, hogy később lesz munkája”.

Az intézmények között persze nagyok a különbségek. A vezető fővárosi és vidéki gimnáziumokban csaknem százszázalékos a továbbtanulási arány, az érettségizők harmada-negyede pedig külföldi egyetemre is beadja a jelentkezését (akár olyan világelsőkre is bejut, mint az angol Cambridge), ugyanakkor a kevésbé erős gimnáziumokból jellemzően a kisebb főiskolákra és egyetemekre, OKJ-s képzésekre és a munkavállalás felé vezet az út. A kormány alighanem ez utóbbiakra állítana stoptáblát, a szakképzés irányába terelve a tanulókat. „Lehet, hogy ezek az intézmények nem versenyképesek az elitgimnáziumokkal, de a társadalmi mobilitás fontos eszközei. Az első generációs értelmiség ezekből az iskolákból kerül ki” – árnyalta a képet Szenes György, a Magyar Szakképzési Társaság elnöke. Az intézmények közötti különbségek hátterében ráadásul olyan problémák állnak, amelyek nemcsak a gimnáziumi rendszert, hanem az egész magyar oktatást emésztik – a diákok eredményeit saját családjuk és az adott régióra jellemző gazdasági-társadalmi helyzet is meghatározza, amin a férőhelycsökkentés sem változtatna.

Ahogy a szakképzés problémáira sem ez a gyógyír. A szakiskolai rendszer mélyrepülése – a tizedikesek szövegértési és matematikai képességei a hatodikos általános iskolásokét sem érik el, a lemorzsolódás pedig 30 százalékos – évek óta tart. A megoldás nem a mesterséges létszámbővítés, sokkal inkább az általános iskolai oktatás erősítése (különben a gimnáziumokból „átirányítottak” egyszerűen kiszorítják a képzésből a gyengébbeket, akik szakmához se jutnak), a szakiskolások képességeinek fejlesztése és a szakmakínálat átszabása lehetne. Aligha javított a szakiskolások munkaerő-piaci esélyein például a közismereti órák számának drasztikus csökkentése: a 16 éves diákok matematikát heti egy, idegen nyelvet két órában tanulnak, míg az informatikaoktatást nem tette kötelezővé az új kerettanterv. Így aztán nem meglepő, hogy az elhelyezkedési adatok láttán a nyolcadikosok szülei a szakiskolák helyett szívesebben választanak gyerekeiknek szakközépiskolát vagy gimnáziumot: a munkanélküliségtől a sokat kárhoztatott érettségi még mindig jobban véd, mint a szakiskolai végzettség, az érettségizettek közül pedig még azok bérelőnye is jelentős – havi 20-25 ezer forintos –, akik tizennyolc évesen abbahagyták a tanulást.

Ha a kormány kitart a rendszerváltás előtti időket idéző terv mellett, a következményeket az egész társadalom a saját bőrén érzi majd. Radó Péter szerint megszűnhet a középosztály utánpótlása – és ez még akkor is reális veszély, ha a szűkített gimnáziumi keretből kiszorulók egy része alternatív megoldásokat keres és talál, például az állami ráhatásnak kevésbé kitett alapítványi, magán- vagy egyházi gimnáziumokban. A szakszervezetek szerint a férőhelyek megvágása több ezer pedagógus állását sodorná veszélybe, ráadásul néhány éven belül a több nyelvet beszélők és a diplomások számának csökkenéséhez vezetne. Igaz, ez utóbbi kényelmes megoldás lenne a tandíj emlegetésétől a 2012-es diáktüntetések óta látványosan ódzkodó kormánynak. A képlet egyszerű: ha kevesebben szereznek érettségit, a felvételizők dühét kiváltó intézkedések nélkül is csökkenteni lehet az államilag támogatott hallgatók számát, milliárdokat spórolva ezzel az államkasszának.

SZABÓ FRUZSINA