Még ha a világ rosszhiszemű fele adóoptimalizálási szándékot is orront a Zuckerberg-család gesztusa mögött, feltehetően nincs annál jobbfejség, minthogy valakik szinte a teljes magánvagyonukat – ami jelenleg 45 milliárd dollárt ér – az „emberiség haladására” ajánlják fel. Márpedig a Facebook-alapító Mark Zuckerberg és neje, Priscilla Chan lányuk születésekor úgy döntött, hogy ezt a hatalmas összeget a jövő generációi problémáinak megoldására, esélyeik kiegyenlítésére fordítják.

Az Egyesült Államokban nem szokatlan, sőt törvényileg is támogatott elvárás, hogy a tehetősebbek adakozzanak, jótékonykodjanak. Ez a tevékenység része a példamutatás kultúrájának, és az átláthatóságot is erősíti, hiszen a jótékonysági szervezetek működése transzparens, törvényileg erősen szabályozott, megbízható.

Gazdagjaink bújkálnak

Magyarországon más a helyzet. Évek óta halljuk, hogy néhány kivételtől eltekintve a gazdagabbak óvatosabbak, nem szívesen vállalják fel a nagy nyilvánosság előtt a jótékonykodást. A Magyar Adományozói Fórum kommunikációs munkatársa szerint itthon szívesebben hoz létre egy gazdag, jól menő vállalkozó saját alapítványt, melynek szakértői aztán határoznak a támogatások megítéléséről, semhogy nehezen átlátható szervezeteket támogasson – és a non-profit szektor korlátozott transzparenciája miatt sajnos van is oka a bizalmatlanságra.

Laki Mihály közgazdász, a téma szakértője úgy látja, bár nehéz általánosítani, de a tehetősebbek inkább szeretnek kézzelfogható, konkrét támogatást nyújtani, bedugni a kórháznak adományozott készüléket a konnektorba, és olyan célokat támogatni, amelyek helyben valósulnak meg. Szerinte nem áll messze ez attól a régi mentalitástól, amikor a szocializmusban a vállalatigazgató a gyereke iskolájának kerítését újította meg vállalati keretből, miután látta, milyen állapotban van.

Demján Sándor és Csányi Sándor

MTI / Máthé Zoltán

Nálunk a gazdagok Laki szerint tartanak attól, hogy támadási felületet teremtenek az adományozással: ha megjelennek a nyilvánosság előtt, azt sokszor „kérkedésnek”, bújtatott marketingnek tartja a közvélemény, vagy megjegyzik, miért itt villog a pénzével, miért nem fizette ki inkább valamelyik (esetleg) fennálló tartozását. A tehetős üzletember sokszor azt sem akarja, hogy a színre lépésére meginduljon a kérelmezők hada, hiszen az esetleges visszautasítás elégedetlenséget szül, ezért inkább a háttérben maradva csak azt a területet, ügyet segíti, amelyet kiemelten fontosnak tart. Laki Mihály szerint a válság, 2008 után nagyban visszaesett a jótékonykodási hajlandóság, és a jótékonykodó azt is mérlegeli, hogy mikor jár jobban, esetleg mikor szenved politikai hátrányokat: ha adakozik, vagy ha nem.

A sok kicsi is sokra megy

A világban a nagy segélyszervezetek rendelkeznek a legnagyobb támogatási forrásokkal, velük csak az igazán jelentős magánalapítványok tudják felvenni a versenyt (például Bill Gates, Warren Buffett vagy mostantól Zuckerberg alapítványai). Itthon, bár számos ilyen szervezet végez fontos tevékenységet (Csányi Sándor, Demján Sándor, Kovács Gábor alapítványai stb.), ám az európai adományozókat képviselő ernyőszervezetek tekintetében mégis leginkább Magyarországon jellemző, hogy ezekbe nem alapítványok, hanem vállalatok lépnek be tagként. Az alapítványok közt ugyanis elvétve vannak saját vagyonnal rendelkezők, a többség külső forrásokból fedezi a működéséhez szükséges költségeket. A társadalmilag felelős, jól látható, Zuckerberg-Gates-irányvonalat olyan jótékonysági gyakorlatok képviselik, mint a Prezié.

Ezért is fontosak a kisebb pénzű, középosztálybeli, valamint szolidáris szegény adományozók kisebb adományai – a Baptista Szeretetszolgálatnál például az ilyen adományból jön össze a jótékonyságra fordítható pénz java. Itthon is egyre nő egyébként a lakossági adományozás aránya, de még messze vagyunk attól, ami például Nagy-Britanniára jellemző, ahol a nonprofit szektor bevételének 60 százaléka jön a magánemberektől. Pedig egy alapítványnak ez a legjobb: kevésbé van kiszolgáltatva az államnak, nő a társadalmi beágyazottsága, és az emberek is aktívan bekapcsolódnak a problémák megoldásába. Ezt a véleményt erősíti meg Gáncs Kristóf, az Ökumenikus Segélyszervezet kommunikációs igazgatója is, aki szerint azért  trendszerűen nő a sok kicsi sokra megy elven érkező adományok aránya.

MTI / Mohai Balázs

Erre a technológia is megvan ma már: az adományvonalon egy hívással 250 forinttal járul hozzá az adakozó kedvű állampolgár egy-egy ügyhöz, illetve működik a Tescóval karöltve egy adománykuponos megoldás is. Az emberek a vásárlás végén könnyebben adnak pár száz forintot jó célra, tavaly adventkor így sikerült 82 például millió forintot összegyűjteni, több százezer embert aktivizálni. Mindkét technika előnye, hogy a jótékonykodónak nem kell extra köröket futni, hogy adakozhasson, a segélyszervezet pedig a sajtón keresztül „elszámol” a gyűjtött pénzzel, ami szintén fontos.

Én és a cégem

Mire adunk a legszívesebben? Az oktatás, az egészségügy és a szociális ügyek állnak a dobogón, egyértelműen ezek azok a területek, amelyekről nagy tömegeknek van saját tapasztalata, így könnyen kialakul az empátia, és ez az egész világ adományozási gyakorlatára igaz. Ám míg Nyugaton, töretlenül fejlődött a jótékonyság kultúrája, nálunk történelmi okokból gyakran megakadt ez a folyamat. És a lakossági adományozásban ma is komoly gátat jelent, hogy az alapvető szolgáltatásokat az államtól várjuk: "én befizetem az adóm, oldja meg az állam". Nem véletlen, hogy míg itthon a közintézmények is aktívak az adománygyűjtésben, ez például Svédországban ritkaság számba megy.

Más a helyzet a vállalati jótékonykodással: 1945 előtt kiterjedt vállalati jótékony tevékenység folyt, majd a szocializmus érkezével ezt megcsavarta a kötelező jelleg. Így maradt meg a gyakorlatban számos jótékonysági tevékenység, mint a vállalati óvodák, bölcsődék fenntartása, sportszervezetek, kulturális rendezvények és szervezetek támogatása. Persze ez a kötelező jelleg épp a lényegét veszi el az adakozásnak, a belső késztetést, mondja a téma kutatója, Kuti Éva, de tény, valamilyen formában azért megmaradt a segítség. A kommunista szombatokra kirendelt „kényszermunkások” tevékenysége például sokszor értékelhetetlen volt, ám mindig érkezett hozzá a megfelelő vállalati háttértől anyagi támogatás. És még ha ideológiailag nem is lehetett például a szegénység ellen küzdeni (mivel hivatalosan nem is volt szegénység,) más úton, például a nyugdíjasok támogatásával igenis segítettek a vállalatok.

Élmény alapú jótékonykodás

Ez a jótékonysági gyakorlat olyannyira beépült a vállalatvezetők fejébe, hogy a rendszerváltás után is megmaradt: a kutatások kimutatták, hogy helyi szinteken az új vállalkozások – gyakran régi – vezetői ugyanúgy támogatták a sportot, a falunapot, azokat az értékeket, amelyek a létező szocializmusban is kiemeltek voltak. Furcsa látni, hogy ezekből mára a sport maradt meg egyedül, ami még állami, központi támogatásban is részesül - utalt Kuti a TAO-rendszerre -, míg  Kádár-rendszerben oly fontos kulturális jótékonyság visszaesett.

A Szolnok melletti Vízilabda Aréna 870 millió forintból épült társaságiadó-kedvezményből (TAO) származó állami sporttámogatással

MTI / Bugány János

A fiatalabb vállalkozóknál megjelent azonban egy új trend: szeretik élményszerű akciókkal, akár csapatépítéssel összekötni a jótékonykodást. Ilyen például az, amikor közösen főznek a szegényeknek, ami adott esetben nem a leghatékonyabb módja a források felhasználásának, de a vállalati munkatársaknak is megfogható élmény. Ugyanakkor ha például egy színház kér támogatást egy fiatal vállalatvezetőtől, valószínűleg kisebb eséllyel kap pénzt. Ugyanígy kevésbé „szexi” téma az emberi jogoké vagy a hajléktalanoké, ehhez képest egy környezetvédő szervezet például sokkal hatékonyabban meg tudja szólítani a fiatal, tőkeerős leendő réteget. Kuti szerint akkor változik majd a helyzet, ha a most még ifjú vezetők elkezdenek öregedni, és akár személyes betegségek, krízisek, traumák hatására megváltozik a gondolkodásuk e téren is.  Esetleg elkezdenek hatni olyan nemzetközi celebek jótékonysági akciói, mint éppen Zuckerbergé.