Az Amigo-botrány Bajorországban robbant ki a kilencvenes évek első felében, és elsodorta az akkori bajor tartományi kormányfőt. Németországban az Amigo-ügyet azóta is a politika és a gazdaság összefonódására hozzák példának, a korrupció szinonimájaként használják.

Az amigo spanyolul barátot jelent, a saludos amigos pedig annyit tesz, hogy szervusztok, barátaim. Így köszöntötte 1993-ban hamvazószerdán a CSU vezetőit az akkori tartományi miniszterelnök, Max Streibl, aki Franz Josef Strauss székébe ülhetett be a vastag bajor halála után.

Már az is szégyennek számít a CSU-ban, ha az embernek vannak barátai? – ezt kérdezte Streibl, miután a sajtó megszellőztette, hogy még bajor pénzügyminiszter korában egyéni érdekekből lobbizott egy német repülőgépgyártó érdekében, hogy a cég nyerjen el egy megbízást. Ezt a cégvezető úgy hálálta meg, hogy finanszírozta Streibl utazásait Kenyába és Brazíliába – a feleségével együtt.

Pártja, a CSU védte a védhetetlent, az ellenzéki követeléseket egy vizsgálóbizottság felállítására elutasították, Streibl pedig megpróbálta nevetségessé tenni a vádalkat és a vádlókat, de az egész védekezés fordítva sült el, a CSU népszerűsége zuhanni kezdett, és amikor 40 százalék alá süllyedtek a közvélemény-kutatásokban az értékek, akkor a bajor kormánypárt gyorsan lépett, Streibl pedig lemondott. Utódja Edmund Stoiber lett, aki a mai napig aktívan politizál, jelenleg Brüsszelben.

A sajtó szerint a Streiblt megbuktató információk csak bennfentes forrásból származhattak, az több mint 20 év után sem derült ki, honnan, kinek volt érdeke a botrány és a kormányfő megbuktatása.

Maga az Amigo-rendszer nem előzmények nélküli, ez Franz Josef Strauss hosszú tartományi kormányfői időszaka, vagyis évtizedek alatt jött létre, az ő „hagyatéka”. A rendszer a csaknem teljhatalmú bajor „rokonaiból, barátaiból és üzletfeleiből” alakult ki, hogy egy klasszikus szövegét idézzem. Az összefonódások és kölcsönös függőségek lehetővé tették Strauss számára azt, hogy tetszése szerint irányítson embereket és váltson személyeket meg politikát is.

A CSU egyébként abszolút európai rekorder, hiszen jövőre lesz hatvan esztendeje, hogy folyamatosan adja a kormányfőt Bajorországban. Ezalatt az idő alatt bőven kiépültek azok a struktúrák, amelyek az „amigók” működését zavartalanná tették. Ugyanakkor az is igaz. hogy az egy főre jutó bajor GDP kb. a háromszorosa a magyarországinak, vagyis ott az amigók tevékenységét a prosperáló gazdaság jobban elfedi.

*

Nyíregyháza közelebb van, mint Kenya, és a kormánypártiak faarccal vették tudomásul, hogy a kormánypárt egyik főembere simán letagadta, hogy a fővárosból magánhelikopteren vitték lagziba, majd azt állították, hogy a felesége kapta barterbe a szívességet egy üzleti partnertől. Nincs itt semmi látnivaló, egy kis szívesség, már barátai és üzletfelei sem lehetnek az embernek, amigo?

Magyarországon semmilyen botrányt nem okozott annak a vezető kormánypárti politikusnak a kijelentése, hogy barátok vagyunk, és azok is maradunk, történjen bármi. Így aztán, ha bármi történhet, akkor történik is.

Nagyarányú, szinte megmagyarázhatatlan gazdagodás, luxusutazások, baráti alapon való helikopterezés, a barátok, rokonok, iskola- és csapattársak gátlástalan előnyben részesítése, a vállalkozások folyamatos ellenőrzése, hogy csak a párthűség alapján kapjanak támogatást vagy pályázati pénzt. A politikus megkapja a nyugdíját akkor is, ha másoktól elveszik, ha dolgozik, hamarabb nyugalomba vonulhat, mert maga szabja magára a törvényt, amelyet a barátai kedvére is alakít, hiszen tudják, ők barátok maradnak, bármi történjen is.

A magyar Amigo-vircsaft persze látványos eredményeket hoz, de mindenki csöndben van, ha a szerető zsíros állásba kerül a közpénzekből, és a rokonai szintén, ha a baráti mogulnak nem kell úgy adóznia, mint mindenki másnak, ha a trafikokat pártalapon osztják el, ha a szomszédok mindig megrendelést kapnak, ha a páholyszomszédok zsíros állami támogatásban részesülnek.

De hát Magyarországon már az is szégyennek számít, ha az embernek vannak barátai? – kérdezhetnénk a bukott bajor kormányfő szavaival. Ez a pártpolitikában ott sem számított szégyennek, hiszen csak a népszerűség elvesztése után tették ki Max Streibl szűrét, de hát ő már nem Strauss volt, aki minden botrányt túlélt.

Húsz évvel az Amigo-botrány után csaknem 80 képviselőről derült ki, hogy családtagokat foglalkoztatott, zsíros állami állásokban, közpénzen, kétharmaduk CSU-politikus volt, a többi SPD-s Bajorországból.

Amigók tehát voltak és vannak, csak az a kérdés, hogy legalább megpróbálják-e helyre tenni a vircsaftot, mert a Magyarországon a jobboldal számára példának számító CSU időről időre legalább megpróbálja, és nem állítja azt, hogy az Amigo-virtcsaft a helyes politika. Megpróbálja azt mondani: Hasta la vista, Amigos!