A forradalomért, illetve a Vörös Hadsereg ellen fegyverrel küzdő 1956-os budapesti felkelőcsoportok parancsnokai és „helyetteseik” élete elképesztő fordulatokat hozott: volt, aki már 12-13 évesen a szovjet csapatok ellen harcolt 1944-45-ben (Kovács András), de volt, aki ugyanekkor még a szovjet hadsereg századosaként szolgált (Konsztantinidisz André). Akadt, akinek 17 – zsidónak minősített – rokonát ölték meg a nácik a haláltáborokban (Bán Róbert), de volt, aki az SS-ben szolgált Németországban, illetve holland, belga, lengyel és cseh területeken (Franyó Ferenc, „Füles”).

Volt köztük gróf, Horthy-kori katonatiszt és Rákosi-kori segédmunkás, aki anyagbeszerzővé tudott „előrelépni” (ez történetesen mind ugyanaz az ember volt, Batthyány Bálint). Sorolhatnánk a történeteket a háború után sztahanovistává előrukkoló holokauszttúlélőről (Nickelsburg László), nyilaskeresztes és nemzeti szocialista párti orvosról (Antalóczi Sándor, „Doki”), kommunista partizánokról (Karászy János és az említett Konsztantinidisz), törökökről, görögökről, örményekről, svédekről, romákról, magyarokról, határon túliakról és inneniekről, hatvan emberről, akiket egy dolog kötött össze – fegyveresen harcoltak a forradalomért, és irányító szerepet töltöttek be a felkelőcsoportoknál.

A parancsnokok fele elmenekült az országból

S mindannyiuk életében újabb fordulatot hozott a forradalomból szabadságharccá alakult küzdelem leverése: a hatvanból 29-en elmenekültek az országból, 22-en a kádári megtorlás áldozatai lettek, heten börtönbe kerültek, egy közülük november 4-én, a szovjet invázió napján elesett (egyetlen emberről nem tudjuk, mi történt vele ’56 után).

A forradalom kutatóinak régi problémája, hogy a résztvevők milyen családi háttérrel vágtak bele a fegyveres harcba. Az is kérdés volt, hogy milyen társadalmi státuszt értek el egyénileg. Most az OSZK–1956-os Intézet kutatóiként – Eörsi László és e sorok írója – azt a kérdést vizsgáltuk, amelyet több politikai irányzat igyekezett a maga javára felhasználni a korábbi évtizedekben: valóban a „csőcselék” csinálta-e a forradalmat, vagy a kép ennél bonyolultabb. (Kutatásunk a Magyarok 1945-ben című tanulmánykötetben, az Országos Széchényi Könyvtár és az 1956-os Intézet Alapítvány közös kiadásában jelent meg.)

A „csőcselék-mítosz”

Érdekes, hogy mind a Kádár-kor, mind pedig a felkelők egy része, igyekezett a „csőcselék-mítoszt” építeni. Kádárék azért, mert el akarták tussolni, hogy rendkívül sok munkás vett részt a rendszer elleni küzdelemben, és az ellenállás központjai részben munkáskerületek (Csepel, Angyalföld, Kőbánya), részben pedig iparvárosok (Dunaújváros, Miskolc, Ózd) voltak. Vagyis a „munkásosztály államában” igyekeztek eltitkolni az állam ellen felkelő munkásokat.

Fortepan

De az egyik fegyveres csoport, a Tűzoltó utcaiak vezetője – a vizsgálatunkban is szereplő Angyal István – szintén büszke volt felkelőire, és „csőcseléknek” nevezte őket. És a Tűzoltó utcára igaz is – hiszen ez egyfajta kontrollcsoportként vizsgálatunk tárgya is volt –, hogy az átlagos felkelők társadalmi státusza valóban alacsonyabb volt a parancsnokokénál.

Ha nem jön közbe a szovjet típusú rendszer…

Kutatásunk első fázisában nem az összes felkelőt elemeztük (ez a következő lépés lesz), hanem az Eörsi László által összesített adatbázisból kiválasztottuk a pesti felkelőparancsnokokat és legbefolyásosabb tanácsadóikat (helyetteseiket). Családi hátterükre és egyéni karrierjükre (tudományosabban: társadalmi mobilitásukra) voltunk kíváncsiak. Kiderült, döntő részük nem volt a „csőcselék” tagja. Nem voltak képzetlenek, a Horthy-korban pedig családjuk eleve magas presztízsű volt, így ha „nem jön közbe” a szovjet típusú rendszer kiépítése 1945-1948 között, akkor e magas pozíciót alighanem megőrizték volna.

Egy másik részük viszont önálló foglalkozást űző családból származott. Elsősorban ennek az önállóságnak elvesztése, a családi vállalkozás ellehetetlenítése, a független életpálya feladása okozott számukra sokkot. A döntően 1945 után elszenvedett hátrányokat egyéni életútjuk során, többnyire 1948-tól igyekeztek ledolgozni, a forradalomban való aktív részvételt is ebbe a logikai sorba illeszthetjük bele.

Míg a szovjet típusú rendszer a későbbi felkelőparancsnokok iskolai és ifjúkori karrierjét igyekezett gátolni (tudományosan: az intergenerációs mobilitásukat korlátozták), addig ők a család és saját személyük hátrányos megkülönböztetését egyénileg igyekeztek kompenzálni (intragenerációs mobilitásuk felfelé irányult).

Aktív, törekvő, azaz „mobil” parancsnokok

Rendkívül aktív, törekvő emberekről van tehát szó, akiknek majdnem a fele (huszonhat személy) annyira „mobil” volt, hogy nem is Budapesten született, mégis a fővárosba került. Huszonnégyen vidéki városokból jöttek, és sokan a trianoni határon túl születtek (köztük a Corvin köziek vezére, Pongrátz Gergely, illetve a Széna téri parancsnok, „Szabó bácsi”, Szabó János is. Így a felkelés talán két legismertebb alakja is a mai Románia területén született.)

Fortepan

A törekvés és igyekezet ellenére a paracsnokok közül kevesen érték el korábbi családi státuszukat a Rákosi-korban – a már említett Batthyány gróf állt e tekintetben a legrosszabbul: ő segédmunkásból csak anyagbeszerzővé tudta magát felküzdeni.

A legális és az illegális út

Mobilitásuk és törekvésük ahhoz vezetett, hogy a legális mellett az illegális kitörési pontokat is keresték. A Kádár-kori propaganda szerint „lumpen elemek” is részt vettek a forradalomban, ez a „csőcselékezés” része volt. Arra utalt: bűnözők álltak a forradalom mellé.

A parancsnokok közül többeket tényleg köztörvényes ügyekben ítéltek el. A vádak megalapozottságát azonban ma már nemigen tudjuk ellenőrizni. A bíróságok többször olyan vádak alapján hoztak elmarasztaló ítéleteket, amelyek jogállamban nem számítanak bűncselekménynek. Más esetekben pedig szembetűnő a rendkívül szigorú büntetés.

Jogállamban ez bűncselekmény?

Elgondolkodtató például Balogh László története, aki 1950 szilveszterén leütött egy szovjet katonát, aki molesztálta a feleségét, és ezért három évet kapott (nem a szovjet katona). Kovács Dezsőt statáriális bíróság elé állították 1946-ban falopásért: ezért tíz évet kapott. Schmidt László 1953-ban munkahelyéről „önkényesen kilépett” ezért öt hónapra, majd tiltott határátlépés kísérletéért négy hónap javító-nevelő munkára ítélték. Ez utóbbi volt a vád Wágner István ellen is, 1953-ban ő két és fél évet kapott, míg László Béla György ugyanezért 1955-ben két év négy hónapot.

Ám voltak páran a későbbi parancsnokok közül, akiket sorozatban kaptak el köztörvényes bűncselekményekért, esetükben aligha lehet hatalmi túlkapás következménye a börtönbüntetés. Más kérdés, hogy a bűnözés a szociológia egyik alapítóatyja, Durkheim szerint a társadalom „betegségének” egyik tünete, az úgynevezett anómia kategóriájába sorolható. Az 50-es évek magyar társadalmát – amikor több mint egymillió állampolgár ellen indult valamilyen eljárás – nyugodtan minősíthetjük az anómia állapotában lévőnek.

A hatvan parancsnok közül15 főt vontak 1945–56 között büntetőeljárás alá. Egy részük ekkor marginalizálódott. Ha az összes eljárást, a politikai és a köztörvényes procedúrákat együtt nézzük (1956-ig vizsgálva az életpályájukat, a Horthy- és a Rákosi-kort is beleértve), akkor a vizsgált személyek közül körülbelül minden harmadik kriminalizálódott.

Hazai sztahanovisták és karrierek az emigrációban

A parancsnokok társadalmi mobilitását elemezve megnéztük, hogy milyen családba születettek, majd a családból kikerülve milyen pozícióban kezdték szakmai karrierjüket (e két pozíció összehasonlításából az intergenerációs mobilitást vizsgáltuk), illetve harmadik „pillanatképként” azt néztük, hogy a forradalom idején milyen volt a társadalmi státuszuk (a 2.  és 3. „pillanatkép” összevetésével az intragenerációs mobilitás állapítható meg).

Fortepan

A későbbi parancsnokok egy része emelkedett a társadalmi ranglétrán 1945-56-ban. Nagyobb részüket azonban a leszakadás jellemezte. A karriert befutók közt találunk sztahanovistákat is, akiket szinte „sztárként” ünnepeltek, és kiemelt fizetést kaptak. Így Bárány János kiváló teljesítményét két egymás utáni évben is sztahanovista kitüntetéssel díjazták. Karászy János segédmunkásból, Szántó Farkas Béla cselédből lett katonatiszt. Kovács Dezső kereskedősegédből, segédmunkásból lett többszörös sztahanovista. Fáncsik György a téglagyári munka mellett esti iskolában esztergályosnak tanult, majd leérettségizett, és műszaki ellenőrként dolgozott.

Mások az emigrációban futottak be karriert. Ritecz József katona volt, majd sofőr. Svájcban viszont börtönigazgatóként ment nyugdíjba. Pásztor Gyula itthon esztergályos volt, ám 1975-ben Brüsszelben megalapította a nagy hírnevű International Football Star Managing irodát. Félszáz focistát közvetített, olyan sztárokat is, mint Kevin Keegan.

Holokauszt-túlélők és nyilasok, kommunista partizánok és szélsőjobbodaliak

A Kádár-kori propaganda Horthy-reakcióról, fasisztákról írt a felkelőket "bemutatva". Ezért kell megemlítenünk, hogy több holokauszt-túlélő is volt a parancsnokok között: Angyal István, Bán Róbert, Nickelsburg László. Több egykori kommunista partizán is harcolt a felkelők élén. Körülbelül minden ötödik parancsnok volt a kommunista párt (MKP vagy MDP) tagja 1956 előtt. Ám egy részük kiábrándult e politikából: a Széna téri Szabó bácsi 1919-ben vöröskatona, 1945-ben MKP-tag volt, aztán más pártokat keresett magának.

Tény az is, hogy körülbelül féltucatnyian a nyilasokhoz, illetve a szélsőjobboldalhoz is kötődtek 1945 előtt. Ám a 60 parancsnok közül csak egyről maradt fenn olyan közlés, hogy a forradalom idején antiszemita megnyilvánulásai lettek volna.

Munkások és önállóak

A parancsnokok jelentős része munkásszármazású (33 százalék), 63 százalékuk pedig 1945-56 között munkásként is dolgozott. Kétharmaduk tehát valamiképpen a munkássághoz, a (hazug) rendszer szempontjából az „uralkodóosztályhoz” kötődött. Tehát a rendszer elleni fegyveres harc vezetői jórészt az „uralkodó munkásosztály” képviselői voltak.

Az, hogy sokan munkások (is) voltak életük során, azt mutatja, hogy az önálló tevékenységek visszaszorultak 1945-től. Ezt Andorka Rudolf szociológus a háború utáni magyar társadalom egészéről is megállapította. E folyamat a felkelőparancsnokok családjait különösen sújtotta. Kimutattuk: közülük főleg azok váltak munkássá, akik önálló foglalkozást űző családból származtak. Ez nekik kényszerpálya volt, ami kiválthatta elégedetlenségüket a helyzettel. Ha a parancsnokok ekkori pozícióit a szüleikéhez viszonyítjuk, 39 százalékuknak eleve jó volt vagy javult a helyzete. A fennmaradó 61 százalék viszont a pályájával elégedetlen lehetett.

Jó családból való, aktív karriert befutó felkelővezérek

A felkelőparancsnokok szüleit elemezve nemcsak a munkások aránya volt nagyobb körükben a Horthy-kori átlagnál, hanem az értelmiségieké, a vezetőké, illetve az egyéb szellemi foglalkozású, irányító-középvezetőké is (27 százalék). Összehasonlításul: 1930-ban az értelmiségiek és hivatalnokok aránya az aktív népességből 9% volt. Az átlagnépességnél a felkelők parancsnokai tehát háromszor gyakrabban kerültek ki magasabb státuszú családból.

Fortepan

A csoport 40 százaléka a családjához, szülei foglalkozásához képest – az első foglalkozása alapján – még lefelé csúszott, de aztán csak 15 százalékuk egyéni karrierje alakult negatívan.

A bevezetőben már említettük, hogy az 56-os felkelőparancsnokok nem voltak a „csőcselék” tagjai. Sok volt szüleik között a vezető pozíciójú és az értelmiségi, és ha ezt a magas státuszt nem is tudták megőrizni 1945 után, sokan közülük szellemi és középszintű irányítói munkát végeztek 1956-ban is. 34 százalékuk 1956-ban e kategóriába tartozott: vezetői vagy szellemi dolgozói pozíciójuk volt. További 45 százalékuk munkás volt, tehát 89 százalékuk nem minősíthető csőcseléknek (főleg a kádárista kategóriák szerint nem).

A karrierekre a döntő hatást tehát az 1945–56 közötti időszak gyakorolta. Az önálló pályák megtörése a háború után következett be. 1945-48 között veszett el, alakult át a családi státusz. Az önálló vagy magasabb státusú szülők gyerekei ekkor kerülnek alacsonyabb és kevésbé önálló státuszokba, ekkor nő meg drasztikusan az egyéni kiszolgáltatottság, a függés az államtól – és ezt a hátrányt próbálják leküzdeni majd 1956-ban is.

(A szerző az OSZK-1956-os Intézet munkatársa)