A mai rezsim ellenségképének fő alakja a késő modern liberalizmus, törekvései pedig a térségi magyar politikai felsőbbrendűség újrafogalmazásai. Ehhez használhatóbb a Horthy-kor újraalkotása a szimbolikus terekben, mint 1956 – állítja történész szerzőnk az utóbbi évtizedek emlékezetpolitikáját elemző írásában.
Rainer M. János
1989. június 16-án a budapesti Hősök terén százezres tömeg adott búcsútiszteletet újratemetésük előtt Nagy Imrének és társainak. A nap a demokratikus átalakulás lélektani fordulópontja lett. Kende Péter politológus, Nagy egykori híve, aki erre az eseményre tért haza emigrációjából, úgy fogalmazott: „ez a gyászünnepség olyan volt, mint egy úrfelmutatás, amely elől a Gonosz szűkölve menekül”. A történeti irodalom általában egyetért ezzel a megállapítással. György Péter esztéta szerint például „a nemzeti egységet szimbolizáló előadás” zajlott le. „A temetés a szabadság és önrendelkezés utópiáját fordította valósággá, az emlékezés az igazság pillanata volt.” Az amerikai Karl P. Benziger úgy látta, Nagy Imréék, továbbá 1956 emlékezete már 1989-ben is „vitatott emlékezet” volt, és a temetés a magyar társadalomnak „lehetőséget kínált a kompromisszum szégyenéért való vezeklésre”. Ripp Zoltán hasonlóan látja a nap jelentőségét: „Az újratemetés pillanatában a delegitimáló funkció tartotta egyben az 1956-ra való emlékezés nagyon különböző (...) hagyományait.”
A HATALOMTÓL BÚCSÚZÓ EGYPÁRT június 16-át a megbékélés napjának szánta, amikor a magyar társadalom utólag, ismét megbékél vele és saját múltjával. Ehelyett 1989. június 16-a a rendszerváltás napja lett. Kétségtelen, hogy már az újratemetéshez vezető úton megmutatkozott: 1956-ból megosztó emlékezeti hely válhat. Erre akkor nem sokan figyeltek, sokkal fontosabb volt a kádári emlékezeti konstrukció lebontása. Június 16-a a gyász, a megrendülés, az 1956-oshoz hasonló közös akarat megtisztító, ünnepi pillanataként, egy korszak temetéseként maradt meg az emlékezetekben.
Ám kivételes, jószerével egyetlen pillanatként. A magyar társadalom többsége ugyanis viszonylag jól együtt élt a kádárizmussal, és távolról sem állt aktívan szemben a forradalom leverésére alapított rendszerrel. 1989-ben, megismerve immár az „igazságot”, erkölcsi igazolás birtokában lehetett lélekben szembefordulni a Rákosi-rendszer legsötétebb éveivel és a kádári elnyomással. Nagy Imre temetése ennek a szelektív emlékezetnek és szelektív-utólagos ellenzékiségnek volt csaknem szakrális aktusa. Néhány héttel utána meghalt Kádár János. Sokan nyilván úgy vélték, hogy az átmenetben a múlt valóban a föld alá kerül, többé nem kell szembenézni „élő” halottakkal. Ez azonban nem így történt.
A rendszerváltó folyamatban a forradalom öröksége kettős szerepet játszott. Mint pozitív program a szovjet rendszer antitéziseként jelent meg. Nemcsak megfosztotta legitimációjától az ancien regime-et, hanem egyszersmind mindazokat az erőket legitimálta, amelyek többet akartak a szovjet típusú rendszer reformjánál. Az 1989-es vízió tartalmazta 1956 legfontosabb célkitűzéseit – nem ismétléskényszerként, hanem átértelmezve azt az ezredvégre. Így a nemzeti függetlenséget – ami akkor nem semlegességet, hanem Magyarország nyugat-európai–észak-atlanti integrációját jelentette. Nyugatos víziót, de még 1989-ben is lappangó harmadikutas programtöredékekkel. A piacgazdaságnak biztosan több híve volt, mint 1956-ban, ám a szocialista típusú állami gondoskodás formáit is sokan szívesen megtartották volna.
De 1956 negatív programként is megjelent – s ebben, egy kicsiny radikális csoporttól eltekintve, minden politikai erő egyetértett, még az állampárt örökösei is. Ez pedig a „békés átmenet volt”, szemben 1956 erőszakos forradalmával és annak még erőszakosabb vérbe fojtásával. A rendszerváltó erők és ellenfeleik egy dologban bizonyosan egyetértettek: csak forradalmat ne!
A két nagy rendszerváltó párt között 1989-ben nem volt érdemi különbség a forradalom megítélésében. Mind az MDF, mind a SZDSZ az új magyar demokrácia közvetlen, szerves előzményének tekintette az 1956-os forradalmat. A Fidesz első köztársaságielnök-jelöltje egyenesen Rácz Sándor, a Nagybudapesti Munkástanács egykori elnöke volt.
Amikor aztán az új demokratikus Országgyűlés első, szimbolikus törvényét fogalmazták 1956 történelmi jelentőségéről, felszínre került az első repedés a közösnek hitt emlékezetpolitikai építményen: a győztes nemzeti konzervatívok kihagyták a szövegből Nagy Imre nevét. Ezzel azt jelezték, hogy a forradalom baloldali-szocialisztikus tartalmait, interpretációit, résztvevőit és szimbolikus vezetőjét – aki kommunista volt – elutasítják. Az 1990-es nyár nagy politikai vitái a Köztársaság címeréről és nemzeti ünnepeiről újabb jeleit adták a fordulatnak. Ezt fejezte ki a koronás címer választása az 1956-os Kossuth-címer helyett, illetve augusztus 20-a állami ünnep rangjára emelése március 15-ével vagy október 23-ával szemben. A késő modern demokratikus társadalmi és nemzeti függetlenségi mozgalmak emlékéről áthelyeződött a hangsúly a magyar állam ezeréves folytonosságára, amelyből legfeljebb kiemelhető a demokratikus emancipáció ügye.
Az új miniszterelnök, Antall József eredetileg történész volt, ezt a fordulatot tehát feltehetően tudatos döntés eredményezte. Ettől kezdve 1956 többé nem integrált semmit és senkit, éppen ellenkezőleg: társadalmi-politikai konfliktusokban tűnt fel érvként. Ezek sorában az első az igazságtétel ügye volt. A fegyvertelen tüntetők lemészárlásáért, majd a forradalom utáni megtorlásért való személyes és jogi felelősség már 1989–1990-ben felvetődött. A magyar átmenet békés és jogszerű jellege kétségtelenül mintegy „szabad elvonulást” biztosított a korábbi politikai elitnek és büntetlenséget azoknak, akik embereket üldöztek, kínoztak a kommunista uralom idején. Ez a morális deficit erősen terhelte az új demokráciát. A kormánypártok jobboldali radikálisai kampányokat indítottak a kommunista korszak „bűneinek” kivizsgálására és megtorlására. Ezeket a szocialisták ellenezték, főleg pártjuk és néhány politikusuk érintettsége okán. Így tettek a liberálisok is, a jogállam-jogbiztonság elvi álláspontjára hivatkozva, noha többségük egyetértett az igazságtétel melletti morális érvekkel. Kialakult a máig ható alapképlet: a nacionál-konzervatívoknak van emlékezetpolitikájuk, a másik oldalnak nemigen. Hiába tűzték napirendre liberális oldalról az ügynökproblémát, hiába javasoltak olyan alternatív közelmúltképet, amelyen erőteljesen látszanak a szovjet típusú rendszerrel szemben álló kritikai és ellenzéki mozgalmak (amelyeket konzervatív oldalon jelentékteleneknek próbáltak beállítani).
Amikor 1998-ban kormányra került, konzervatív fordulatot hajtott végre a Fidesz, amelynek vezetője, Orbán Viktor részben az antalli örökséghez nyúlt vissza. Ismét az ezeréves magyar államiság került az emlékezetpolitikai retorika és reprezentáció középpontjába. Antall még úgy vélte, a „kommunista” időszak zsákutcáját mindössze egyetlen mitikus esemény, 1956 szakította meg, az is csak villanásnyi időre és minden eredmény nélkül. Orbán viszont nagyon is beépítette 1956-ot a jelenkorról szóló történetpolitikai narratívájába. E szerint 1945 és 1990 között egyetlen nagy sérelemtörténet zajlott, amely folyamatosan és differenciálatlanul érintette az egész társadalmat. Kettős elnyomás érvényesült egy időben, egyfelől az idegenek (a szovjetek), másfelől a magyar baloldal részéről. Az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek rákosista elitje, hatalmi gépezete és az utódpárt közé egyszerű egyenlőségjel került.
ORBÁN MÁSODIK VÁLASZTÁSI GYŐZELME, 2010 sem változtatott azon a konzervatív tételen, hogy a jelenkori magyar történelem megszakított. Ki van metszve belőle az 1944–1990-ig, olykor a 2010-ig tartó időszak, egy több évtizedes sötét szakadék, ami nem szorul semmiféle értelmezésre, amit a magyar társadalom egyszerűen csak elszenvedett. Ebben a sötét lyukban 1956 legfeljebb fáklya, ami felvillan. Nincs sem előzménye, sem következménye, kivéve az erkölcsit, amely „hatalmas súllyal zúzza szét a kommunista fenevadat” – post festa, 1989 után. Ebben a konstrukcióban egy kommunista hős, mint a mártír Nagy Imre, zavaró tényező. De a 2010 utáni emlékezetpolitikában – minden látszat, látványosság és látványberuházás ellenére – már nem jutott különösebb szerep 1956-nak. A harmadikutas, plebejus, szocialista és demokratikus forradalom emlékét leegyszerűsítő antikommunista lázadás tézisével ugyanis már nem lehetett sokat kezdeni. Aki ellen kitalálták, legyőzve hevert a földön, és azóta sem tűnik úgy, hogy egyhamar feltápászkodna. 1956 eme értelmezése bekerül még az államosított közoktatás kánonjába – ez folyamatban van –, részévé válik a politikai indoktrinációnak, oszt' jónapot.
A mai rezsim aktuális ellenségképének fő alakja ugyanis a késő modern liberalizmus, aspirációi pedig a térségi magyar politikai szupremácia újrafogalmazásai. Ehhez sokkal használhatóbb a Horthy-kor újrakonstruálása a szimbolikus, nyelvi és uralmi-strukturális terekben, mint 1956. A forradalom bekerült a nemzeti panteonba, ahol a szobrokat évente egyszer leporolják, máskülönben pedig – ahogy ez panteonokkal gyakorta előfordul – a kutya sem jár oda.
AZ 1956-OS FORRADALOM EMLÉKEZETE nem csak az emlékezetpolitikában széttartó. A magyar társadalom jelentős része ma leginkább „zavaros időknek” látja a 60 éve történteket. Ennek csak egyik, bár annál súlyosabb oka az összezavaró emlékezetpolitikai vita, amely leképezi a magyar politika végletes megosztottságát. A másik ok, hogy a kollektív emlékezetben 1956 (ahogy más, korábbi előzmények is) a Kádár-korszak emlékén, illetve az 1989 utáni periódus turbulens változásainak tapasztalatán szűrődik át. A kádári idők differenciálatlan elítélése ellenérzést szül azokban, akik akkor alapvetően békésen, nyugalomban éltek, s nem hiányzott nekik a szabadság. Ez az ellenérzés 1956 emlékére is rávetül. Az aktivista emlékezetpolitika nem kíván közös értékeket képezni a múlt e szeletéből, a közösség pedig – félek – nem tartja közös emléknek a múltból.
Emlékművek, emléktáblák, szobrok százai jelölik a forradalom emlékezeti helyét Magyarország közterein. Az elsőket, így az Új Köztemető 301-es parcellájában Jovánovics György archaikus tisztaságú halotti templomát még általános egyetértés fogadta. A tíz évvel ezelőtt a budapesti Dózsa György térre, Sztálin 1956-ban ledöntött szobra helyére állított modern központi emlékmű a legélesebb vitákat váltotta ki. Ma az egyirányú emlékezetpolitika és kommunikatív emlékezet között talán nincs akkora szakadék, mint a Kádár-korszakban. De továbbra is létezik szakadék, és áthidalására e pillanatban, 60 évvel a forradalom után, nemigen látszik remény. Ha csak az nem, hogy az emlékezetpolitika alapjában véve idejétmúlt, XX. századi jelenség, s hadállásait az információ parttalan áradása alámossa.
Harmadik birodalmi mintára, de nem német minőségben készült el 50 éve a Balatonig vezető autópálya első fontosabb szakasza. Az állampártnak elég volt, hogy csak Kádár János balatonaligai nyaralójáig ért a sztráda.
Mexikót is hasonló vámokkal sújtja az amerikai elnök.
Egy hollywoodi film forgatókönyvének lapjaira kívánkoznak az izraeli nukleáris fegyver megszerzésének részletei.
Apáti Bence mozgalmának éppen volt érkezése ezt legyártani.
A férje brazil, meg ott elismerik a melegházasságot.
