„Semmi gondom nincsen az Alzheimer-kórommal, csak egyet sajnálok: nem tudom majd, hogy mikor legyek öngyilkos. Ha túl korán tenném meg, rengeteg szép dologról lemaradnék, amit az élet nyújtani tud és még az is megtörténhet, hogy közben gyógyítható lenne a betegség. De ha túl sokáig várok, akkor már lehet, hogy nem fogom tudni, hogy meg kellene tennem, vagy nem tudom megölni magamat."

Ezeket a mondatokat a Vészhelyzet című sorozat egy orvosa mondta valamelyik epizódban. Ebben a dolgozatban nem a betegséget és az orvosetikai  kérdéseket fogom taglalni, hanem a bizarrnak tűnő felvetést a mai magyar politikai helyzet leírására próbálom használni

A lassan előrehaladó kór leépülést okoz, de a leépülés nem azonnal, hanem fokozatosan következik be. Ugyanígy a demokrácia is nagyon ritkán szűnik meg egy országban egyik napról a másikra. Persze vannak néha puccsok és idegen, zsarnok államok által elkövetett agresszió is véget vethet egy demokráciának. De legtöbbször  kezdetben egészen kis jeleket látunk. Talán észre sem vesszük, csak azoknak a történészeknek, jogászoknak, politológusoknak feltűnő, akiknek ez a szakmája. Az első jeleknek még talán ők sem tulajdonítanak jelentőséget, nem esünk kétségbe pl. akkor, amikor a parlamenti tudósításokat csendben ellehetetlenítik.. De a demokráciából a totális diktatúrába vezető folyamat során előbb-utóbb már nyilvánvalóvá válnak a tünetek. Ezen az úton aztán mindig van egy nagyon nehezen bejelölhető vörös vonal, ami a Vészhelyzet orvosának dilemmájával hasonlítható össze. A vonal előtt lehetséges a fordulat, megállítható a demokrácia leépülése,  a vonal után már nem.

Hogy hol van ez a határ, ami előtt minden megjavítható, de utána már semmi sem? Átléptük-e már, vagy még csak közeledünk feléje? Nem tudhatjuk biztosan, pedig nagyon jó lenne tudni. A főorvos ugyanis tudja, hogy a bizonyos határ előtt semmiképp nem lehet öngyilkos. Az ellenzéki pártoknak is tudniuk kell, hogy addig, amíg van remény parlamenti, viszonylag tisztességes választásokon a kormányt 50 százalék alá nyomni, addig mindent meg kell tenni a parlamenti demokrácia eszközével. A vörös vonal átlépése előtt elhagyni a játékteret és kivonulni a parlamentből: hisztéria, főleg, ha a kivonulók a fizetést azért felveszik. Nemcsak nem elegáns, de hiba is, hiszen nem teszünk meg mindent a  fordulatért. A vízválasztó után bent maradni viszont nem csak szánalmas, hanem nehezen magyarázható is. Parlamentet játszani, ellenzéket játszani egy tekintélyelvű, velejéig korrupt és a nyilvánosságot  kizáró rendszerben bűn: csak a hatalmat erősíti.Ha az ellenzék megrázza magát és butaságot, gyarlóságot, önzést lerázva  összeszedi magát, a vonalon innen még leváltható egy választáson a kormány. A vörös vonalon túl azonban már hiába találná meg akár az ideális miniszterelnök-jelöltet, és hiába adna komoly garanciákat arra, hogy valóban egészen új politikát akar. A vörös vonal átlépése után a megbuherált választási törvény, az elhallgattatott független sajtó, a különféle ürügyekkel megakadályozott közérdekű adatkérések, a számolatlan pénzzel működtetett állami propagandagépezet, az állami hitelekből bevásárolt tévében folytatott lejáratókampányok, a betiltott, illetve a baráti "vállalkozók" által felügyelt óriásplakátok, az ellenzéki pártok pénztelensége lehetetlenné tesz demokratikus változást. Ha túl sok lopott pénz kerül egy párthoz, abból egy idő után minden megvehető: jelöltek és ellenjelöltek, szavazatok, lejáratókampányok.

Elhagytuk már ezt a határt? Ha igen, vajon melyik volt az? Amikor önkényesen megváltoztatták a választási szabályokat? Az infotörvény buherálásával? Amikor saját emberüket tették az ügyészség, az ÁSZ, az OBH, a választási bizottság,  stb élére, vagy a csonka alkotmánybíróságba? Amikor megszerezték az Origót, a TV2-t, a megyei lapokat (és bezáratták a Népszabadságot)? Vagy amikor terrorveszélyre hivatkozva megtagadhatják a közbeszerzések adatainak kiadását? Amikor megemelik a közbeszerzések értékhatárait, hogy alig valamit kelljen kirakni a nyilvánosság elé? Amikor majd ők mondják meg, hogy melyik vállalkozó tehet ki óriásplakátokat? Amikor majd esetleg lecsökkentik a legális kampánykiadásokat, miközben ők milliárdokért nyomják a kormány- (Fidesz) propagandát?

Csak remélni tudjuk, hogy az ellenzéknek van még ideje összeszednie magát. Ami viszont biztos, az az, hogy a 2018-as választás után nincs visszaút. Ha addig nem is, 2018-ban eljutunk a vörös vonalhoz. Ha ott ismét többséget kap ez a kormány, a további folyamatok egészen bizonyosan kikerülnek az ellenzéki kontroll alól (ami ugye ma sem mondható túl erősnek). Semmilyen indok nincs, ami alapján remélhetnénk, hogy a kormány hirtelen hátraarcot tenne és leállítaná a demokráciát folyamatosan szűkítő intézkedéseit. Túl sokat és túl nyíltan loptak ahhoz, hogy megengedhessék maguknak a vereséget. Nem kell a bizonyos "táska" átadásakor jelen lenni, hogy milliárdos ügyek százai miatt kerüljenek politikusok börtönbe egy valódi váltás esetén, és ezt ők is jól tudják. Előre kell menekülniük, és semmi nem indokolná azt, hogy 2018 után ne menekülnének tovább a demokráciát egyre inkább tovább szűkítve. Addigra készen lesz a miniszterelnök palotája a várban, és nem kell sok fantázia ahhoz, hogy az új teraszról lenézve mik fognak eszébe jutni. 2022-re persze elfogy az uniós pénzeső és akár meg is zuhanhat a gazdaság annyira, hogy átmenetileg átadják a hatalmat. De nem nehéz elképzelni, hogy a megvásárolt sajtóval, az ellopott százmilliárdokkal a kezükben hogyan fognak pár év után ismét kopogtatni és utána évtizedekig folytatni a fokozatos lecsúszás politikáját.

Hiszem, hinni akarom, hogy 2018-ig van értelme mindent megpróbálni, hiszem, hogy mindent meg kell addig próbálni a parlamentarizmus keretei között. (igen, akár úgy is, hogy kompromisszummal, de független alkotmánybírókat juttatunk a csonka AB feljavításának reményében) De azt is hiszem, hogy ha 2018-ban a kormány 51 százaléknál többet kap, onnantól az ellenzék csak egy szánalmas biodíszlet lesz a kormány demokráciaszínpadán. Én mindenesetre 51 százalékos Fidesz győzelem esetén nem fogom folytatni a politizálást. De addig: van remény. Ha az ellenzék nyerni akar, nyerhet. Azon kell elgondolkodnia, hogy nem lehet-e az, hogy esetleg ő is hibázott.  . Még mindig nem késő, csak néhány dolgot kellene tisztázni, illetve máshogyan tenni. Az egyik az, hogy az unalmas hatalomtechnikai viták helyett az egyre szűkülő műsoridőt arra kellene használni, hogy mi  az, amit kormányon máshogyan fogunk csinálni. Továbbá  garanciákat kell adni arra, hogy nem csak a mostani kormányhoz, hanem az azt megelőző kormányokhoz képest is új irányt vesz a politika. Harmadsorban, ha az ellenzék valóban nyerni akar, akkor ki kell kényszerítenie a választás néhány játékszabályainak közös megegyezésen alapuló változtatását. A Fidesz által önhatalmúan írta át a  választási rendszert, vegyük csak azt, hogy közel 500 ezer külföldön dolgozó magyart kizárt azzal, hogy például Angliában csak egyetlen helyen szavazhatnak. A biztosan rájuk szavazó honosított magyaroknak megengedte a levélben szavazást. Nem vagyok jós, nem tudom, hogy ez megvalósítható-e. De tudom, hogy van rá esély, tudom, hogy akkor van rá esély, ha minden párt akarja a változást

Betegségekről beszélni nem kellemes, de attól még léteznek. A dolgozat elején az Alzheimer-kórt hoztam példának, de az egy dolog miatt  mégsem illik  ide. Ugyanis az Alzheimer-kór a tudomány mai állása szerint nem gyógyítható. Nem jó tehát a hasonlat, hiszen a demokrácia leépülése igenis megfordítható, mint ahogyan – mondjuk – a rák is gyógyítható. Ha időben kezeljük! 2018 után viszont egészen biztosan olyan burjánzása folytatódik a gátlástalan, korrupt és félelemkeltő propagandapolitikának, ami már megfordíthatatlan lesz. Persze csak a valamikor szükségszerűen bekövetkező népfelkelésig. De az senkinek sem lenne jó. Amíg parlament keretek között van esély kormányváltásra, addig mindent meg kell próbálni. 2018 után nem lesz több esély. Nagy a felelősségünk…