Az olimpiaellenes megmozdulás győzelme a fásult többség számára reménykeltő lehet, azonban a közpénzégetés megakadályozásából önmagában nem következik az Orbán-rezsim leváltása.

Miközben a hivatalos ellenzéki pártok és az Országházon kívül szerveződő mozgalmak látszólag az Orbán-rendszer leváltásán munkálkodnak, a demokratikus oldal valamennyi képviselője több mint egy évtizede a jobboldal hamis narratívájának fogságában ragadt.

Ahogyan a Milla mozgalom, a netadós tüntetés, a diák és pedagógus szervezetek, a menekültellenes népszavazás ellenkampánya, úgy az olimpiarendezés megakadályozása is tiszteletre méltó kezdeményezés. A népharag szószólói azonban sikerük csúcsán sem mondanak többet a jobboldali ellenzék 2010-es választási üzeneteinél. A rendszerváltás szabadságeszményeitől elidegenedett választók számára egzisztenciális biztonságuk veszélybe kerülésének felelőseként a korrupciót, a kapitalizmus haszonélvezőit, az értelmiségi elitdemokrácia képviselőit nevezik meg.

A múltértelmezési viták és az elit megújításának paradox üzenete mellett a jogállam alapintézményeinek visszaállításával kapcsolatos forgatókönyvek kidolgozása rendre elsikkad. Az Országgyűlés demokratikus díszleteként szolgáló ellenzék pártok a jogállami Magyarország maradékának megóvása helyett szintén a múlttól való hisztérikus elhatárolódásban versengenek.

A parlamenti váltógazdaság végét és saját népszerűségvesztésüket érzékelve az ellenzéki pártok 2010-ben feltették a kezüket, majd az utcai politizálás lehetőségét mímelt előzékenységgel átengedték a felháborodott civileknek. A nyilvánosság új színpadai körül a kontraszelekció folyamatai gyorsabban játszódtak le, mint a ’89-es rendszerváltás idején. Az egymást kioltó utcai megmozdulások ugyan fontos ügyekre hívták fel a figyelmet, ám a „vesszen az elit” politikai programként kevésnek bizonyult. Néhány hónap elteltével tömeg helyett csupán az anarchista önképzőkör felett záporoztak a közhelyek.

Az újonnan megjelenő politikai erők öndefiníciójuk egy részét már a születésük pillanatában hazugságokra építették. Egyrészt az elitváltás jegyében felbukkanó médiaképes szereplők jelentős hányada korábban a politikai, gazdasági és érdekképviseleti elit háttérszereplőjeként tevékenykedett. Másrészt a rendszerváltás utáni világ kompromisszumait felnagyító, a gazdasági átmenet veszteseinek indulatait felkorbácsoló jobboldal forgatókönyvét követve akaratlanul is megágyaztak a demokratikus viszonyok lebontásának.

A politikusok száműzése a civil megmozdulásokról, a civil érdekképviseleti tevékenységgel szemben támasztott irreális elvárások hozzájárultak a társadalom végletes megosztásához, az ország szervezett és felülről irányított kifosztásához.

Orbán Viktor 2010-ben ugyanis nem csupán példátlan felhatalmazásra tett szert, hanem egy füst alatt lezavarta politikusi működésének második rendszerváltását. A Nemzeti Együttműködés Rendszere jóval több, mint ideológiai keret: a korlátozott többpártrendszer és az irányított kapitalizmus nyitánya.

Az illiberális demokrácia jelenlegi állapotában nem tekinthető ugyan diktatórikus berendezkedésnek, azonban a választásos autokrácia keretfeltételei alkotmányos és gazdasági szempontból is létrejöttek. A regnáló hatalom számára pozícióik biztosítására Európában egyedülálló gazdasági és média arzenál áll rendelkezésre. A piacgazdasági átmenet éveiben keletkezett vagyonok mára nagyságrendileg sem vethetőek össze a szabályozási eszközökkel létrehozott félállami-félpiaci erőcentrumok gazdasági tartalékaival.

Az aránytalanságok megváltoztatása a parlamenti ellenzék, a civil érdekképviseletek és a gazdaság független szereplőinek összefogása nélkül békés úton elképzelhetetlen. Az ideológiai különbözőségek ellenére a legfontosabb ügyben egyre könnyebb konszenzusra jutni: a baloldali elitváltás felemás eredményeiért az ország aránytalanul nagy árat fizetett. Miközben a választók jelentős részével sikerült elhitetni, hogy a rendszerváltó pártok és a hozzájuk kötődő értelmiségiek kiszorítása a közélet megtisztításának egyetlen lehetséges útja, az elit- és piacellenes ideológia hazai szószólói Orbán Viktor államcsíny-kísérletének indirekt közreműködőivé váltak. A ’89-es jogállami forradalmat követő időszak és a 2010-es szabadságszűkítő fordulat összemosásnak ambíciója mára a legkomolyabb akadálya a jogállami viszonyok rehabilitálásának.

A választásokig hátra lévő időszak legizgalmasabb kérdése, hogy az elitellenes mozgalmak a 2010-ig fennálló demokratikus világ örökségének vállalásával képesek lesznek-e hiteles szabadságpárti választ adni vagy az elit ellenzékeként a szabadság nélküli biztonság illúziójára igyekeznek majd rálicitálni.