Választás 2018
Diadalmámor és totális összeomlás - ez maradt a 2018-as parlamenti választás után. Magyarország tehát egyrészt olyan, mint volt immár nyolc évig, eközben mégis egészen más lett, mint április 8-án reggel volt. A nagy kérdés most az: hogy jutottunk idáig, és mi jön most. Igyekszünk válaszokat találni.
Hont András koncepciózus politikai utópiával lepte meg a közélet iránt érdeklődő közönséget. Utópiával, mert számos valósnak látszó kérdést felvetve, sokak számára kívánatosnak tűnő, ám több jel szerint egykönnyen el nem érhető célt tűzött ki. Könnyen ellenőrizhető lenne persze, hogy járható útról vagy – mint én állítom – utópiáról van inkább szó, s Hont szerkesztő úr az egyik legjelentősebb hazai hírportál vezető belső munkatársaként abban a helyzetben van, hogy percek alatt bizonyságot is szerezhetne erről. Ha valakinek, neki bízvást elárulnák a leginkább érintettek, az ellenzéki pártvezetők, hogy hajlandók-e akár fontolóra venni a parlamenti választások bojkottját. Nagy tétben fogadnék, akár egy Túró Rudit is feltennék rá, hogy a válasz nemleges lenne, s erre nézve – ha bizonyítékokat nem is – ráutaló tényeket fel tudok sorakoztatni.
Szinte kizártnak látszik például, hogy Vona Gábor a bojkott mellett döntsön, az ugyanis az elmúlt hónapok mozgása nyomán kizárólag kapitulációként volna értelmezhető, annak beismeréseként, hogy a kockázatos néppártosodási próbálkozás, a Hatvannégy Vármegyétől a Spinoza Házig ívelő zarándokút kudarcba fulladt. Egy ilyen döntést Vona Gábor már csak azért sem kockáztathat meg, mert pártjának még van tagsága, impulzív emberek gyülekezete, amely már a középre húzást is erős szemöldök-ráncolással figyelte, de egy ilyen – az ő szemükben – megfutamodást semmiképpen nem tűrne el. A két legerősebb párt indulása tehát borítékolható, amely két párt hívei együtt nagy valószínűséggel hoznák is az ötven százalék feletti részvételi arányt.
De itt nem kell megállnunk. Majdnem bizonyosra vehető az LMP indulása is, amelynél a választástechnikai megfontolások mindig is sokadrangúak voltak. Nem foglalkoztak összellenzéki szempontokkal és érdekekkel, céljuk nem a kormányzás, hanem az önálló ökopolitikai program parlamenti képviselete volt és maradt, vállalva akár a parlamenti küszöb körüli kötéltánc kockázatát is. Az utóbbi hónapokban mért erősödésük ezt a kockázatot megszüntetni látszik, ami kevéssé valószínű, hogy a pályáról való levonulásra ösztönözné őket. Ellenkezőleg, ha netán az MSZP és töredékei bojkottálnának, az csak szélesre tárná előttük a politikai teret. Minek állnának ellent ennek a csábító lehetőségnek, ha az hivatalos koncepciójukkal sincs ellentétben? A politikai vákuumba való betörés minden bizonnyal az egyszázalékos támogatottságuknál többszörösen nagyobb politikai egóval bíró kispártok számára is csábító lehet. Egyedül a Kétfarkú Kutya Párt passzivistáiról tételezhető fel, hogy inkább megrémülnének egy mérhető támogatottságtól, semmint örvendenének neki. Az elveket tekintve (ha vannak ilyenek) az LMP-hez hasonló a Momentum a helyzete is, bár esetükben, belső meghasonlásuk és minimális támogatottságuk miatt a bojkott akár pragmatikus visszavonulási út is lehetne. Ám ezzel feltehetőleg véget is érne nyúlfarknyi politikai pályafutásuk, s ennél azért jóval több ambíciót sejthetünk főszereplőikben.
A DK összefogással kapcsolatos szélsőségesen képlékeny álláspontja, amely ötszázalékos népszerűség környékén a közös lista megszállottjává, hétnél ellenben az egyéni indulás rettenthetetlen bajnokává tette Gyurcsány Ferencet, nagy bizonyossággal kirajzolja a párt célfüggvényét: önálló parlamenti frakciót szerezve ácsolni dobogót, ahonnan reményeik szerint az általuk is gőzerővel amortizált MSZP helyére katapultálhatják magukat. Egy bojkott valamiféle elvi álláspontra helyezkedés képességét tételezné fel, ami ilyen előjelek alapján esetükben legalábbis komoly meglepetés lenne. És hát marad az MSZP, a listavezetők nagy fogyasztója, ami szintén inkább a „kleine Fische, gute Fische” attitűdre enged következtetni, semmint kockázatvállalási hajlandóságra. Márpedig a bojkott tagadhatatlanul kockázatos lépés. Még abban az esetben is, ha valami csoda folytán teljes körű lenne.
Ahhoz ugyanis, hogy ezzel ne pusztán előzékenyen tálcán kínálják fel a Fidesznek a teljhatalmat, az elhatározáshoz bivalyerős politikai nyomásgyakorlásra való képességnek is társulnia kell. Mert azt a Fidesz kétségtelenül respektálja, amint arra az internetadó elleni, illetve a felsőoktatási tüntetés kapcsán Hont András is utal. A bojkott működőképességének sine qua non feltétele, hogy – még a választások előtt! – tárgyalóasztalhoz lehessen kényszeríteni a Fideszt. Erre azonban semmi esély nem mutatkozik. Az ellenzéknek összességében és semelyik szegmensének külön sincsen értékelhető mozgósító ereje. Immár a Jobbiknak sincs. Elég csak a tavaly október 23-i gyűlésekre utalni. A földrengésszerű kormányváltó demonstráció(k) meteorológiai okokból elmaradt(ak), míg Orbán Viktor sok ezer híve a zuhogó esővel dacolva is lelkesen követte a kormányfő beszédét. A helyzet az, hogy az ellenzék józan számítás alapján nem lenne képes a szükséges nyomásgyakorlásra. Voltaképpen ha képes volna, nem is volna semmi szükség a bojkottra. Csiki-csuki.
Hont András becsapja magát, és akaratlanul közönségét is be akarja csapni, amikor az említett két tömeggyűlésre utal. Ami annál furcsább, hiszen ő maga is azt állítja: ezek azért voltak sikeresek, mert a tömeg túllépett a szervezőkön. Amelyek amúgy nem az ellenzéki pártok voltak; azok szavára nem jött volna ennyi ember az utcára. Az igazi szervező erő a kormány volt, amely nyomásgyakorlásra képes rétegek tyúkszemére lépett. A választásokig ezt aligha fogja már újra megtenni. A tömegeknek tehát az ellenzéki pártok kedvéért kellene utcára vonulniuk és erőt mutatniuk, a pártok érdekében, amelyek éppen előzőleg hagyták cserben őket, elvéve a lehetőséget, hogy – ha akarnak – a kormány ellen szavazhassanak. Már ha akarnak.
Mert Hont András osztozik sok pesti bölcsész hozzáállásában, akik a saját lelkük tartalmát minden további nélkül kivetítik több millió magyar (választó)polgáréra. Akik azonban náluk kevésbé ideologikusan, ellenben jóval pragmatikusabban gondolkodnak. Nem értik például, miért volna hazánkban diktatúra, amikor ők oda mennek, ahová akarnak, azt tesznek a pénzükkel, amit akarnak, azt olvasnak (ha olvasnak), amit akarnak, akkor mennek tüntetni amikor akarnak (nem nagyon akarnak), és a tüntetésen teljes biztonságban érezhetik magukat, legalábbis a rendőröktől, akik amúgy féltő gonddal óvják az LMBTQISRX tüntetések népes, önfeledten ünneplő közönségét. Ha egyáltalán eléri az ingerküszöbüket a CEU, a „civil” szervezetek, a Klub Rádió, Iványi Gábor végveszélybe került kisegyházának vagy a Jobbik gazdálkodásának ügye, némi meglepetéssel konstatálják, hogy a CEU működik, a nemkormányzati szervezetek idehaza, s a nagyvilágban keményen kritizálják a kormányt, a Klub Rádióban drága Bolgár Úr rendületlenül osztja az észt, a Jobbik éppen kínban van, hogy mit kezdjen az összegyűjtött tízmillióival, Iványi Gábor egyháza pedig a kormánypárti vezetésű főváros stratégiai partnereként végzi mindenki által tisztelt hajléktalanmentő munkáját.
Itt van még persze a korrupció, ami azonban nincs is, mert a kormány emelt fővel vállalt társadalom-gazdasági politikája: az uniós támogatásokat az utolsó fillérig le kell hívni (ha mást nem, jót tesz a fizetési mérlegnek), és minél nagyobb részben el kell téríteni a nemzetközi nagyvállalatoktól magyar vállalkozásokhoz. Természetesen olyanokhoz, akik lehetőleg nem a kormány ellen fejtenek ki politikai aktivitást. Ez így van a demokrácia ősmintájában, az Egyesült Államokban is, s ha ezt a magyar átlagválasztó nem is tudja, a maga egyszerű nyelvén a lényeget meg tudja fogalmazni: minden politikus lop. Meglepetés kizárva. Az, hogy kb. hányan vélekednek erről másképp, az jól mérhető Hadházy Ákos antikorrupciós munkásságának recepciójából: legfeljebb 2-3 százalék. Ennyivel nőtt a poszt-Schiffer-LMP támogatottsága, amely még nem lopott, s tiszta szemű politikusaira nézve talán feltételezhető, hogy olyan nagyon nem is fog. Már azért sem, mert nem lesz rá módja.
Amit még ezen túl a balliberális pártok mondani tudnak egészségügyről, oktatásról, szegénységről, arra az egészségesen gyanakvó átlag-választópolgár – a felmérések által is jelezve – nagyjából és röviden csak annyit mond: ti beszéltek? Erre pedig nincs nagyon frappáns válasz. Ez a tolvaj kormány legalább munkára szoktatja a dologtalanokat, enni ad az éhező gyerekeknek, s ezzel elcsábítja őket az iskolába. Lehet ezt persze idegen szavakkal úgy is leírni, hogy kriminalizálja a szegénységet, meg hasonlók, de ezt részint nem érti az átlagpolgár, de ha netán megértené, csak jobban feldühödne. Az új, aduász témában, a migrációban pedig az ellenzék jobb ha meg sem szólal. Nem tudnak jól kijönni belőle. És akkor a kilövő bérekről még nem is szóltunk, meg arról sem, hogy ezt milyen komor szemöldök-ráncolással nézik a liberális közgazdászok, a bér-versenyképesség elszánt bajnokai.
Hát ilyesfajta okai is lehetnek a politikai erőviszonyoknak, nem lehet mindent a választási törvényre kenni. A megoldás? Egy kommentelő aranyköpésénél jobbat nehéz volna javasolni: „Az ellenzék megtehetné azt is, amit a Fidesz, amikor minden hatalom, pénz, külföldi támogatás és média a szoclibek kezében volt: történetesen pártot, hátteret, médiát épített. De az ellenzék nem teszi, mert képtelen rá.”
