szerző:
Puskás Panni

Maradok. Ez az én országom is.

Választás 2018
Diadalmámor és totális összeomlás - ez maradt a 2018-as parlamenti választás után. Magyarország tehát egyrészt olyan, mint volt immár nyolc évig, eközben mégis egészen más lett, mint április 8-án reggel volt. A nagy kérdés most az: hogy jutottunk idáig, és mi jön most. Igyekszünk válaszokat találni.
Friss cikkek a témában

Gondolom, önök közül is sokan érzik ugyanazt a letargiát, amit én. Napok óta nem sikerül belőle kikeverednem, ezzel fekszem és kelek, a megoldáson gondolkodom.

Evidensen adódik a válasz, amely évek óta egyre több embernél ugyanaz: el kell hagyni az országot, mert úgy jobb lesz a fizetés, több a lehetőség, kevesebb a piszkálódás, és csökken a körülöttünk lévő napi igazságtalanságok száma. Persze, ki szeretne puszta jelenlétével asszisztálni egy kialakulóban lévő diktatúrához? Én sem, de van pár érvem a maradás mellett.

A helyváltoztatás nem megoldás

Tényleg nem. Különben én elég szerencsés vagyok, fehér, Budapesten élő értelmiségi középosztálybeliként azt mondhatom, hogy mindenem megvan. Minden alatt értem a 26 négyzetméteres albérletemet, amit ki tudok fizetni, van pénzem minőségi ételekre és a netszámlámra, sűrűn vásárolok olyan ruhadarabokat, amelyekre tulajdonképpen semmi szükségem. Ellenzéki kulturális újságíróként azért van esélyem arra, hogy záros határidőn belül megszűnik a munkahelyem, de legrosszabb esetben is csak annyi történhet velem, hogy egy másik szakmában kell majd elhelyezkednem, ami ugyan nagyon fog fájni, de nem lesz tragédia.

Ez a rendszer nem engem sújt legjobban, hanem azokat, akik valami miatt hátrányból indulnak hozzám képest: a szegény családokat, akik nem részesülnek a családi adókedvezményből, a betegeket, akik nem kapnak megfelelő egészségügyi ellátást, a gyerekeket, akiket értelmileg károsít a magyar iskolarendszer, a romákat, akiket szegregál a rendszer és az egyre erősödő rasszizmus, a nincsteleneket, akiket a kormány a sorsukra hagy és megpróbál leradírozni a magyar társadalom térképéről.

Attól, hogy elköltözöm az általam hőn szeretett olasz tengerpartra, ezek az emberek még ugyanúgy fogják nyögni a NER igazságtalanságait, én pedig ugyanúgy, mint eddig, értesülni fogok róla az itt maradt családtagjaimtól és barátaimtól, meg a hírekből, ha még lesznek olyanok. Valójában semmivel sem leszek távolabb ezektől a problémáktól, mint most vagyok, hiszen ha valaki szereti a hazáját, és én szeretem, akkor a tengerparton a pisztáciás fagyi evése közben is ugyanannyira zavarja majd annak a hazának a sorsa.

Ez az én országom

Magyarország az otthonom, és legalább annyira az enyém, mint akárki másé, aki otthon érzi magát benne. Tehát a haza nem Orbán Viktoré, és nem is azé, aki teleszüli. Az övék is, persze, meg például a nagymamámé, a hajléktalané a Blahán, a tízgyerekes borsodi cigányasszonyé, meg az öné is, aki ezt a cikket olvassa. Szeretjük a hazánkat, de a szeretet sajnos felelősséggel jár, ha rosszul mennek a dolgok, akkor tennünk kell azért, hogy jobban menjenek. Arról a közhelyes, ugyanakkor fontos kitételről nem is beszélve, hogy ha elmegyek, meg ön is, meg mindenki, akinek ereje, tudása és kapacitása lenne változásokat elérni, akkor nem lesznek változások, itt marad az ország ebek harmincadjára az Emőkéknek, vagyis azoknak, akiknek különben nagy szükségük lenne a mi segítségünkre, hogy ne kelljen félniük nem létező ellenségektől.

Nem fogom megkönnyíteni a dolgotokat, srácok

Nem fogom a NER-t a kivonulásommal legitimálni, és azt a tévképzetet erősíteni, hogy a folyamatok visszafordíthatatlanok. A diktatúrák sem tartanak örökké, és minél többet teszünk a megbuktatásukért, annál könnyebben megbuknak. Ja, ez egy melós dolog, de fel kell állni a fotelből. Nem kell beszarni, nem vagyunk eszköztelenek. Ha mindenki tíz embert meggyőz arról, hogy legközelebb ne ezekre a maffiózókra szavazzon, már jók is vagyunk, és van rá négy évünk.

Ehhez persze arra van szükség, hogy kicsit visszavegyünk az egónkból, és hogy ha nem is mindig, de néha személyes érdekeink elé tudjuk helyezni a kollektív érdekeket. Nehéz lesz, mert a társadalmi berendezkedésünk a rendszerváltás óta éppen ez ellen dolgozik, mára már majdnem elhittük, hogy különleges hópelyhek vagyunk, és sokkal fontosabbak, mint a többi ember. Ám ha ezt a lépcsőt most képesek leszünk megugrani, akkor végül implicit módon sokat köszönhet majd a magyar társadalom a NER-nek.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!