Megtisztelő, hogy egyik kedvenc publicistám most engem tűzött tollhegyre. Tamás Gáspár Miklós szerint tévedek, aminek persze fennáll a lehetősége, de legalább hadd tisztázzam, milyen megfontolások vannak a „tiszteletlenség”, a „sületlenség” és a „bohóckodás” mögött.

Tisztázzuk – mert amúgy nem nehéz tisztázni.

Normális helyzetben illik-e betartani egy nagy hagyományú intézmény etikettel kapcsolatos normáit? Igen, illik. Normális körülmények között illik-e kellő tiszteletet tanúsítani, amikor megszólítjuk egy ország miniszterelnökét? Igen, illik. (Lásd Macron hasonló esetét a gimnazistával: ott az elnöknek volt igaza.) Kijár-e ez a tisztelet alapesetben még politikai ellenfeleinknek is; azoknak, akiknek a tevékenységével mélységesen nem értünk egyet? Igen, egyértelműen kijár.

Ám az etikett, a társadalom által illendőnek gondolt viselkedés szabályainak a követése akkor nem válik üres rítussá, akkor több puszta modorosságnál, ha normái összhangban vannak egy magasabb elvárásrendszerrel: az erkölcsével. Ma, Magyarországon viszont nem ez a helyzet; nem élünk politikai értelemben normális országban.

Normális helyzetben ugyanis nem kellene feltenni a következő kérdéseket:

Illik-e nap mint nap hazudni a magyar választópolgároknak?

Illik-e tudatosan és módszeresen megsemmisíteni a szólás- és véleményszabadságot, a jogállamot és a demokráciát?

Illik-e folyamatosan lopni?

Illik-e szemet hunyni afölött, hogy az ország fele létbizonytalanságban, kilátástalanságban tengődik?

Nem, nem „illik”. Orbán Viktor mégis ezt teszi.

Létfontosságú, hogy erkölcsöt és etikettet, az egyik „illiket” és a másik „illiket” ne válasszuk szét, ne válasszuk el egymástól. Mert ha az illemszabályokat az összes egyéb társadalmi norma fölé helyezzük, megsemmisítjük azt az erkölcsi alapot, amire maguk az illemszabályok épülnek.

Ebben a fényben értelmezhető az a kisebb botrány, amely abból keletkezett, hogy az Országgyűlésben nem voltam hajlandó a szokványos etikettnek megfelelően „miniszterelnök úrnak” nevezni Orbán Viktort.

Egyetértek, az ilyen típusú normasértés önmagában véve egyszerűen modortalanság.  Erkölcsi alap nélkül, valóban, ez egy bunkó dolog lett volna.

Ám ha az illemsértés tudatos, előre megfontolt és épp azt akarja megmutatni, hogy milyen mély ellentmondás van az egyik „illik” és a másik „illik” között, akkor itt egy norma felfüggesztéséről van szó: amikor az ember amúgy elismeri a szabály helyénvalóságát, csak egy magasabb szempontra hivatkozva, ideiglenesen és tudatosan figyelmen kívül hagyja azt.

Ilyen típusú, szimbolikus erejű normafelfüggesztés, normasértés amúgy minden polgári engedetlenség.

De nemcsak arról van szó, hogy egy erkölcstelen hatalom és annak legfőbb gyakorlója nem érdemel különösebb tiszteletet. TGM jól látja: alapvető legitimációs problémám van Orbán Viktor hatalomgyakorlásával. Nem tekintem legitim miniszterelnöknek, legfeljebb pártelnöknek. És pontosan az a két törvény jelenti a legitimációs deficit fő okát, amelyeket ő is megemlített: a választási törvény és az alaptörvény.

Fontos, hogy pontosan használjuk a legitimáció fogalmát: nem a legalitást, a formális törvényességet értjük alatta, hanem egy tartalmi jellegű társadalmi támogatottságot. Javaslom, hogy a jogszabályok legitimitásával kapcsolatban kövessük Jürgen Habermas meghatározását: „…a szabályok legitimitása normatív érvényességi igényük diszkurzív beválthatóságán mérődik le, azaz végső soron azon, hogy racionális törvényhozási folyamatban jöttek-e létre – vagy legalábbis pragmatikus, etikai vagy erkölcsi nézőpontból igazolhatók lettek volna-e.” (Habermas, Jürgen (1992): Faktizität und Geltung. Beiträge zur Diskurstheorie des Rechts und des demokratischen Rechtsstaats, Frankfurt am Main, Suhrkamp. pp. 47-48. – Némedi Dénes nyomán)

Nyilvánvaló, hogy egy racionális döntéshozatali folyamatban ez a demokráciacsorbító, masszívan keresztény-konzervatív alaptörvény nem kapott volna minősített többségi támogatást, ahogy a Fideszre szabott választási törvény sem lehetett volna elfogadva.

Innentől kezdve meggyőződésem, hogy Orbánék hatalomgyakorlása, különösen a 2014-es választástól fogva, nem tekinthető legitimnek. Az egy jogos kérdés, hogy miként cselekedhet helyesen az ellenzéki politikus egy illegitim, de minden eszközt bevető hatalommal szemben. TGM szerint „vagy följelentjük az ügyészségen, vagy forradalmat indítunk ellene”. Az előbbiről Polt Péter legfőbb ügyészsége mellett pontosan tudjuk, hogy nem vezet sehova, az utóbbival járó vérontás pedig nekem személyesen biztos nem vállalható. Anélkül, hogy egy mondatban meg akarnám válaszolni azt a kérdést, amivel a teljes magyar ellenzéki közösség sem képes boldogulni nyolc éve, abban biztos vagyok, hogy az ellenzéki erők stratégikus és összehangolt aktivitása – ebbe beletartozik a parlamenti jelenlét is –, valamint számos körülmény szerencsés együttállása szükséges Orbánék megbuktatásához.

Most lássuk TGM demokráciára hivatkozó érvét: igaz, hogy „Orbán Viktorra több millió magyar honpolgár szavazott”, s egyetértek azzal is, „nem szabad előadódnia olyan helyzetnek, amelyben jobboldali atyánkfiai úgy érezhetik, hogy a baloldaliak megvetik őket”.

TGM szerint „Tordai Bence … téved, ha azt gondolja, hogy ezt nem fogják föl tiszteletlenségnek nem Orbán miniszterelnök úrral, hanem saját magukkal szemben”.

Ha ezt gondolnám, valóban tévednék. Sajnos vannak – nem is kevesen – olyan kormánypárti szavazók, akik nem szolgálatot vállaló politikusként, hanem szentként, félistenként, ikonként tekintenek Orbán Viktorra – és magukra vesznek minden, rá vonatkozó kritikák. Tudom, hogy vannak ilyenek, mert jó néhányan közülük fenyegető és gyalázkodó leveleket küldözgetnek nekem.

A legjobb szándékom ellenére is biztos tehát, hogy vannak, akiket akaratlanul is megbántottam kormánypárti honfitársaim közül. Ezt sajnálom, nem ez volt a célom. De azt gondolom, hogy a nagy többség nem így gondolkodik.

A többség nem vallásos áhítattal tekint Orbánra, hanem olyan politikusként, akit lehet támogatni, de lehet bírálni is. Az ellenzéki szavazók között teljes az elutasítottsága, és tőlük rengeteg támogató, bátorító üzenetet kapok minden alkalommal, amikor megkérdőjelezem Orbán miniszterelnöki tekintélyét. De nagyon sokan vannak, akik passzívak, bizonytalanok, vagy jobb híján Fidesz-szavazók, és úgy érzik, hogy Orbán miniszterelnöksége valamiféle természeti törvény, megkérdőjelezhetetlen és örökérvényű tényvalóság.

Miattuk fontos leginkább, hogy legyen az Országgyűlésben, aki kimondja, hogy Orbán inkább viselkedik pártelnökként, mint miniszterelnökként; hogy Orbán miniszterelnöki legitimitása tartalmi alapon jó okkal megkérdőjelezhető.

Miattuk fontos, hogy a házelnöktől Bayer Zsoltig a Fidesz-kommunikációnak azt kell bizonygatnia, hogy Orbánra sokan szavaztak, ezért miniszterelnökként kell kezelni. Ez azt is jelenti, hogy ha legközelebb kevesebben szavaznak rá, nem lesz többé miniszterelnök – ezzel pedig sokak szemében ledől a bálvány.

A politikában a szavaknak teremtő ereje van. Amíg csak én mondom, hogy Orbán Viktor számomra nem miniszterelnök, az legfeljebb médiahír. De ha milliók mondják – az utcán vagy a szavazófülkékben –, hogy Orbán nem miniszterelnök, az valósággá válik.

És azután lesz csak esély arra, hogy teremtsünk magunk és minden polgártársunk számára – amint TGM írja – több szabadságot, több egyenlőséget, több testvériséget.