szerző:
Lévai Júlia
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Aki kommunistázik, azzal kár vitatkozni. Inkább róla kell.

Ha a rendszerváltás idején sikerült volna tisztázni a „kommunista” és a „bolsevik” közti különbséget, akkor már arról is lenne társadalmi közmegegyezés, hogy az előző rendszer semmiképp sem volt kommunista. A kommunizmus, mint politikai filozófia, a totális egyenlőség és igazságosság utópiája, amit a legkevésbé láttunk megvalósulni. Ugyanakkor ez az eszme a maga osztályharc-elméletével és revansizmusával hatalmi berendezkedésként nem véletlenül futott bele ugyanabba a totalitarizmusba, amelyet ellenpárja, az egyenlőtlenség-elvű fasizmus nála is tisztábban alkalmazott. A kommunizmus uralmi rendszerként kezdetben kifejezetten, később mérsékeltebben a bolsevizmust képviselte: mindent az ideológiai alapon válogatott élcsapat tagjai vezéreltek, a kommunista célként kitűzött egyenlőségről tehát már csak ezért sem lehetett beszélni. Ha tehát mindez tisztázott lenne, és a köznyelvben sem a „kommunista” szót használnák a „bolsevik” szó helyett, akkor ma senkinek nem jutna eszébe kommunistázni.

Egyszersmind az is nyilvánvaló lenne, hogy a mai garnitúra a fasizmusa mellett úgy bolsevik, ahogy van, hiszen ugyanolyan dogmatikus, egyhitrendszerű, vezérelvű és egypárti, mint a Rákosi-rendszer, amelyet követve az elvek helyébe ugyanúgy az érzelmi viszonyulásokat és a feltétlen azonosulásokat állítja oda, permanens politikai izgalmat tart fenn és önmagát egy még soha nem volt, új rend katonáinak állítja be. Emellett nemcsak a gazdaságban, hanem a kultúrában és a hitélet terén is ugyanúgy a központosított hatalmi hierarchia logikáját, az egyágúságot igyekszik ráerőltetni a társadalomra. Az „aki győzött, az mindent visz” eszmeiségét.

A két fogalom alapvető különbségét azonban nem sikerült egyértelművé tenni, ezért ma az az abszurd helyzet állt elő, hogy kifejezett bolsevisták (fideszesek) kommunistáznak. Fokozza a helyzet abszurditását, hogy ezenközben a másik oldalról őket is kommunistázzák, hiszen ha egyszer a bolsevik szó nem jelent semmit a köztudatban, akkor mi a fenét használnának rájuk? További képtelenség, ahogyan ehhez érvként mindenki minden oldalról úttörő-, KISZ- és MDP ill. MSZMP párttagságokat vesz elő – félreértés ne essék: Orbánról ugyanúgy, mint Heller Ágnesről –, mintha ezek a tagságok minden esetben valóban fednék az érintettek pontos világnézetét, attitűdjét vagy politikai szándékait.

Márpedig nem fedik, mert hogy még továbbnehezedjenek a dolgok, a ma élők életét meghatározó Kádár-rendszerben a mozgalminak nevezett szervezetek csak formális szerveződések voltak. Hiszen ahol csak egyetlen legitim politikai-közéleti irányzat létezhet – a szocialista –, és ráadásul úgymond már az is hatalomra került és minden téren győzött, ott semmi értelme ezt társadalmi mozgalomként is megjeleníteni. Különösen igaz volt ez az ifjúsági szervezetekre nézve. Nagy bajban is voltak mindig pl. az úttörők, amikor meg kellett fogalmazniuk, hogy valójában mi is a társadalmi céljuk a már megvalósult(nak mondott, ám igen relatív) jólétben és egyenlőségben, és hogy végül is mitől többek ők a közönséges tanulóknál. Ha megnézzük az úttörők tizenkét pontját, abból napnál világosabban kiderül, hogy ők is csak ugyanazokat az erkölcsi alapelveket sorolhatták fel, amelyeket a világ összes erkölcsi rendszere is felsorol, élén a Tízparancsolattal. (Tanulj jól, teljesítsd a kötelességedet, óvd a természetet, tisztelt szüleidet és tanítóidat, légy igazságos és becsületes stb.) Ezért végül az úttörők kizárólag abban különböztek a nem úttörőktől, hogy szervezetten jártak kirándulni, és a nemzeti-politikai ünnepeken militáns keretek között vonultak fel, katonai dobpergésre. Ugyanez volt érvényes a KISZ-re is, amely szintén egy jól fejlett sóhivatallá vált a hetvenes-nyolcvanas évekre, miközben módja nyílt egyfajta kulturális progresszivitásra is. Ez azt jelentette, hogy a KISZ, mint szervezet, eljátszhatta, hogy bizonyos dolgokban szemben áll a Pártközpont merevebb kulturális koncepciójával, és például támogatja a popzenét. (Persze csak az úgymond „igényeset”, mintha az ő feladata lett volna meghatározni a zenék minőségét.) Mindenesetre ez azt jelentette, hogy a szervezet valódi hasznokat is fel tudott mutatni, hiszen ez a támogatói attitűdje ténylegesen oldotta a pártközpont által addig erősen felkorbácsolt fiatalellenességet. (A hetvenes évek elején a jampec-üldözéshez hasonló hisztéria uralta a közéletet, a beat és a hosszú haj divatja miatt: rendőrök vághattak bele ollóval az utcán a fiúk hajába vagy szakállába és az Ifjúsági Park vezetője szintén hatósági szerepben felügyelhette a belépők öltözékét. Ez a nyolcvanas évek közepére szinte teljesen eltűnt.) A középiskolások-egyetemisták számára tehát a KISZ-tagság egyszerűen az aktívabb jelenléttel volt azonos, és azzal a fajta modernitással, amely a szűkebb ízlésvilág megújulását jelentette. Na most akkor ugyan mit jelenthet Orbán lekiszesezése?

A felnőtt életben megjelenő MSZMP-tagságnak ennél már komolyabb volt a súlya, hiszen aki ebbe belépett, az valóban a hatalommal magával kötött szövetséget, és ennek révén a párt a számára fajsúlyos karrierlehetőséget is kínálhatott. Ugyanakkor a többségnél ez sem volt sokkal több egyfajta öntudaterősítő formalitásnál: a párttagok pl. mindig négy-öt nappal előbb tudták meg, hogy mikor lesz áremelés és miben, valamint hogy éppen melyik ország melyik politikusa lesz a kijelölt ellenség, és ezzel arra a kis időszakra, amíg ez aztán nyilvánossá nem vált, a bennfentesek glóriája övezte a fejüket a munkahelyükön. A nyolcvanas években azonban magukra valamit is adó értelmiségiek csak a legritkább esetben léptek be a pártba, illetve csak azok, akik annak a halványan liberalizálódó kulturális programjához akartak csatlakozni. Az alternativitást ekkor a pártközpont és a minisztériumok, köztük a kulturális minisztérium rivalizálása jelenítette meg. Ez utóbbiba a „több szakértőt, mindenhová!” elv jegyében valóban nagy számban kerültek be hozzáértők is, akik a mellettük ülő cenzorok mellett igyekeztek inkább menedzserekként működni. Az addig teljesen ismeretlen „szponzorálás” szó is ekkor került be a köztudatba. A „kommunista”, de a „szocialista” szavak viszont már csak a legritkább esetben kerültek elő, a protokolláris helyzeteken kívül egyszerűen nem volt jelentőségük. A magasabb funkciókban lévő párttagok sem kommunisták voltak, hanem „pártkáderek”. De a kulturális intézményeknél például gyakran olyan embereket választottak pártitkároknak, akikről lehetett tudni, hogy az ütköző szerepét fogják eljátszani, az ellenőrként meg-megjelenő pártközponti személyek és az intézmény dolgozói (pl. kutatók) között, az utóbbiak kemény védelmében. Egyszóval már a pozícióban lévő pártemberek szerepe sem volt homogén, nemhogy a „mezei” párttagoké. A rendszerváltás egyik legkétségbeejtőbb jelensége volt, ahogyan az addigi, helyi pártemberek sorra mondták el a nyilvánosság előtt, hogy de hiszen ők mindig is a demokrácia pártján álltak, és csak számításból léptek be a pártba. A mai és érzékelhető, általános cinizmus, elvtelenség ekkor vált magától értődővé.

Nos, hát már csak ezért is abszurd bárkivel szemben azzal érvelni, hogy ha KISZ-tag vagy párttag volt, akkor az azt jelenti, hogy a személyében egy előző, véres diktatúra velejéig erkölcstelen, valójában az anyagyilkosokat megtestesítő kommunistával állunk szemben. De ami ennél is fontosabb: aki ma a hatalom sáncai mögül kommunistázik, az nyilvánvalóan nem erről beszél. Annak a másik emberrel nem az a baja, hogy milyen a világnézete vagy hogy tagja volt-e és milyen céllal az előző rendszer egyeduralmat képviselő pártjának. Annak alapvetően az a baja, hogy az illető akadályozza őt a saját egyeduralma zavartalan gyakorlásában, például mert már a puszta létével is cáfolja, hogy a fideszes ideológia lenne az egyetlen, lehetséges világértelmezés valamint politikai pártállás.

Ha tehát az ilyen emberrel valóban arról akarnánk vitatkozni, amit a mondatai jelentenek –„dögöljön meg mindenki, aki más” –, akkor az ő valódi politikai szándékairól és az általa képviselt egyeduralom, fasizmus-bolsevizmus létjogosultságáról kéne vitatkozni. Egy ilyen vitára viszont akkor sincs semmi szükség, ha amúgy lenne rá igény. Ezt az igényt nem nagyon érdemes figyelembe venni, mert nem visz sehová. Európa a II. világháború majd az azt követő hidegháború után is meglehetősen erős érvekkel alátámasztva döntött arról, hogy miért katasztrofális a társadalmak számára mindenfajta egyeduralom és totalitarista törekvés. Ezért amikor valaki ilyesmivel próbálkozik, akkor kevésbé vele kell vitatkozni, mint inkább róla. Arról kell gondolkodni, hogy mit jelent, amit művel, és hogy azzal szemben milyen politikai stratégia a leghatásosabb.

Nem vitás, hogy az Orbán-rezsim a maga álcázott, szégyenlős fasizmusával, amelyet rendre becsomagol egy-egy meghamisított, ám önmagában szalonképes eszmébe (nemzeti azonosság, kereszténydemokrácia), viszont egyre nyíltabban társít a bolsevizmussal (akcionista értelmiségellenesség) egy nehezen beazonosítható politikai patchwork. Ezért azt is nagyon nehéz feltérképezni, hogy mi is lenne a leghatékonyabb stratégia vele szemben. Ám éppen ezért kéne minél többet ezen gondolkodni és vitatkozni. Mert ha ennek még a latolgatása sem kezdődött meg, akkor egyszer csak arra ébredünk, hogy már nemcsak alpári szöveg lesz az ellenfél leminősítése öreg, bigott és lejárt szavatosságú kommunistává. Hanem ugyanúgy törvényszöveggé is válik, ahogyan a rokkantak, hajléktalanok és civilek elleni szövegek is azzá váltak. Ami pedig már jóval több az egyszerű, ideológiai habverésnél – az akkor már a diktatúra strukturális megalapozása.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
Theresa May: Ha nincs megállapodás, elmaradhat a Brexit

Theresa May: Ha nincs megállapodás, elmaradhat a Brexit

Hosszú Katinka legalább olyan lelkesen énekel, mint úszik - videó

Hosszú Katinka legalább olyan lelkesen énekel, mint úszik - videó

Egyértelmű, melyik cég tabletjeit kedveli most a legjobban a világ

Egyértelmű, melyik cég tabletjeit kedveli most a legjobban a világ

Elton John a főszereplő a karácsonyi reklámban, amit mindenki várt – videó

Elton John a főszereplő a karácsonyi reklámban, amit mindenki várt – videó

Itt a világ első 3D-nyomtatott titánfelnije, és elképesztően mutat

Itt a világ első 3D-nyomtatott titánfelnije, és elképesztően mutat

Brit nagykövet: Stabil a szigetországban dolgozó magyarok helyzete

Brit nagykövet: Stabil a szigetországban dolgozó magyarok helyzete