A hazai falvakban átlagosan 11,5 százalék a roma népesség aránya – derül ki a cigányság területi elhelyezkedését vizsgáló friss kutatásból. A Debreceni Egyetem (DE) szakértői által irányított, az ország összes településére kiterjedő adatgyűjtés szerint a kis és közepes méretű városokban összességében 9, Budapesten és a megyei jogú városokban közel 7 százalékot tett ki az évtized első harmadában a legnagyobb honi etnikum tagjainak az aránya. A Területi Statisztika című folyóiratban megjelent vizsgálati jelentés újra megerősíti, hogy az ország északkeleti peremén, a Salgótarján és Csenger közötti 17 járásban kiemelkedően magas a roma népesség koncentrációja. E Nógrád és Szatmár közötti félkörívben – ahol olyan települések találhatók például, mint Balassagyarmat, Drégelypalánk, Kazincbarcika, Ózd, Aggtelek, Sárospatak, Hollóháza, Záhony, Tarpa, Szatmárcseke – a járások népességének minimum a 20–25 százaléka cigány származásúnak tekinthető az új kutatás szerint.
hvg
Közel hasonló etnikai viszonyok alakultak ki napjainkra Baranya és Somogy határ menti járásaiban, mindenekelőtt Siklós, Sellye, Csenger, Barcs, továbbá a Pécstől északra eső Sásd vonzáskörzetében. A fenti két nagyobb tájegységben néhány olyan kisrégió is akad, ahol a romák aránya meghaladja a helyi népesség egyharmadát. Borsod-Abaúj-Zemplén megye Encsi és Ózdi járásában például 39, illetve 37,8, Edelény környékén 33,7, Dél-Baranya sellyei körzetében (Ormánság) 35,1, az Egerhez közeli Hevesi járásban pedig 34,7 százalék a szóban forgó arány a DE kutatói szerint. A másik végletnek a Mosonmagyaróvári, a Balatonalmádi és a Szegedi járás számít, e térségekben napjainkban nem éri el az egy százalékot a Magyarországon már a középkorban megjelent kisebbség súlya.
hvg
A debreceni tudósok kutatása – amely összességében 876 ezres roma népességet regisztrált itthon az évtized elején – voltaképpen nem a magukat cigánynak valló személyekről közöl információkat, hanem azokról az országlakosokról, akiket a külvilág ezen etnikumhoz tartozónak tart. A 2010–2013-as adatgyűjtés során azokat tekintették ugyanis cigánynak, akiket életvitelük, „antropológiai jellegük” és az „együttélés tapasztalatai” alapján a külső környezet romának vélt. Az adatok konkrétan a helyi települési, illetve nemzetiségi önkormányzatok, valamint a (roma és nem roma) polgármesterek megkérdezésén alapultak. E módszer többé-kevésbé megfelelt a Kemény István szociológus által vezetett 1971-es legendás cigánykutatás során követett metódusnak, amikor a diszkrimináció veszélyének leginkább kitett hazai etnikum létszámát 320 ezerben határozták meg végül is a szakértők. Később, a Kádár-korszak Cigányügyi Koordinációs Bizottságának 1984–1987-es vizsgálata (amit a legutóbbi felmérés szakértői bizonyos fokig ugyancsak etalonnak tekintettek) már 400 ezres roma népességet valószínűsített idehaza. Azóta – vagyis egy emberöltő alatt – durván megduplázódott a cigányság létszáma, miközben az össznépesség 10,7 millióról nagyjából 9,9 millióra esett vissza. A debreceni vizsgálat vezetői közvetve maguk is utalnak arra, hogy kutatásuk valamelyest felülbecsülheti a hazai cigányság létszámát. A vegyes házasságból (párkapcsolatból) született gyermekeket például – írják a szakértők – az „Egyesült Államokban fehér-fekete viszonylatban uralkodó »egy csepp vér« felfogásnak megfelelően” idehaza is színes bőrűnek tekintheti a környezetük. Az adatközlők egy része ráadásul a szegényeket (etnikai hovatartozásuktól függetlenül) olykor ugyancsak hajlamos cigánynak minősíteni. A kutatás eredményét torzíthatta végül az is – jegyzik meg a most publikált tanulmány szerzői –, hogy a nagyobb településeken általában bizonytalanabbak a romák létszámára vonatkozó becslési adatok, mint a kisebb helyeken, ahol jobban ismerik egymást az emberek.
A cikk a HVG 2018/8. számában jelent meg.
