Mindenki tudta, hogy addig lesz Magyarországon pártállam, amíg ellenforradalom lesz a forradalom. Mert ha nem az, akkor Kádár és pártja nem megmentette az országot valami nagyon rossztól, hanem megfosztotta valami nagyon jótól. Akkor Kádár trónbitorló, muszkavezető, hazafiak gyilkosa. Akkor a pártállam alternatívája nem a fasiszta, hanem a demokratikus Magyarország.

Érthető tehát, hogy Grósz Károly miniszterelnök, a májusban Kádár helyébe lépett új pártvezér, aki nagyon igyekezett jól söpörni és erőt mutatni, mindenképp fel akarta tartóztatni a forradalom elszabaduló emlékezetét. 1988 őszén, a bomladozó diktatúrában már csak a közterületet és a pártállami médiát védhette az utóvéd. Már amennyire.

Június 16-án, Nagy Imre kivégzésének harmincadik évfordulóján már százak emlékezhettek zavartalanul az áldozatokra jeltelen sírjaiknál a temetőben és a ferencesek budai templomában. Nem találkoztak semmilyen nehézséggel azok sem, akik a kivégzettek jelképes síremlékének felavatására kiutaztak Párizsba. 1988 tavaszán prominens ötvenhatos elítéltek megalakították a Történelmi Igazságtétel Bizottságát, és nyilatkozatban sürgették a kivégzettek és általában az ötvenhatos forradalmárok rehabilitálását. Az év folyamán megalakult ún. alternatív vagy független szervezetek, az MDF, a Fidesz, a Szabad Kezdeményezések Hálózata (az SZDSZ elődje) stb. fórumain, dokumentumaiban, nyomtatványaiban a forradalmat magától értetődően forradalomnak nevezték. A szamizdat Beszélő 24. számát, amelynek vezető anyaga a Nagy Imre-perről szólt, gyakorlatilag már nyíltan lehetett terjeszteni. Októberben már javában szerkeszt(h)ették a szabályos lapengedéllyel rendelkező Hitel első számát, melynek fő témája a forradalom volt. Október 8-án a Kossuth Rádió 168 óra című műsorában nagy interjút készítettek az ötvenhatos Nagy Tamás közgazdásszal, aki kijelentette, hogy 1956 nem volt ellenforradalom, és ő ezzel a hivatalos minősítéssel egyáltalán nem ért egyet. Ezt az interjút az Új Tükör október 23-i számában is leközölték. Jó előre meghirdették a Jurta Színházba október 23-a estéjére az 1956-os emlékműsort, és annak megtartása ellen sem emelt kifogás semmilyen hatóság. A Magyar Nemzet színházműsorában benne is volt a Jurta Színház 23-i, vasárnapi programja: "V: Reform és forradalom (vitafórum, de. 10), 1956. Dokumentumműsor (7)" (A Népszabadság és a Népszava színházműsorából ez "kifelejtődött".)

Október 23-án - ekkor még csak a vasárnap miatt - nem jelentek meg a napilapok. De a Magyar Nemzet október 23-án szerkesztett október 24-i számban egy cikk így kezdődött: "Október huszonharmadika; nekem nagy ünnep."

MN

Igaz, hogy már június 16-án is csak a köztéren csapott le a párt ökle, de ott eléggé lecsapott. Elhurcoltak embereket, ütötték, verték, akit értek, a Yamaha-csorda a tömegbe hajtott. Az volt a kérdés, hogy ez az utolsó védvonalat tartják-e még októberben. Hiszen minden mozgásban volt. A helyzetet kiválóan jellemzi Szilágyi Sándor Beszélőben megjelent cikkének a címe: "Tétova elszántak és elszánt tétovák".

A független szervezetek két dologban értettek egyet. Egy: nem szabad ismét gumibot elé vinni az embereket. Kettő: valamilyen formában meg kell emlékezni a forradalomról. A Szabad Kezdeményezések Hálózata képviseletében Szilágyi Sándor (amint azt ő maga megírta a Beszélőben) a Hálózat képviseletében még szeptemberben egyeztetett a TIB-bel és az MDF-fel, s kiderült, hogy mindhárom szervezet azt a tanulságot vonta le a június 16-i eseményekből, hogy le kell mondani az utcáról, másképp kell a forradalomról megemlékezni. A Hálózat és a TIB úgy döntött, hogy ennek a megfelelő formája egy dokumentum-emlékműsor lesz a Jurtában. Ez volt az, amelyet a Magyar Nemzet színházműsorában megtaláltunk.

Október 10-én azonban a Fidesz vezetősége úgy döntött, békés utcai megemlékezést szervez, ha az MDF és a Hálózat csatlakozik hozzá. Csatlakoztak a TIB-bel együtt. Úgy döntöttek, hogy csöndesen, beszédek és transzparensek nélkül fognak végigvonulni az 1956-os tüntetés útvonalán. Ennyi önkorlátozásra hajlandók, többre nem, tehát ehhez a néma tüntetéshez rendőri tiltás esetén is ragaszkodni fognak. Később társult hozzájuk a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság is . Az öt szervezet által jegyzett felhívásban ez állt: "Mindenki tűzzön ki nemzeti színű kokárdát, és hozzon magával egy szál virágot! Transzparenst ne hozzatok!" A szervezetek megkoszorúzzák Bem apó szobrát, aztán együtt eléneklik a himnuszt.

A tüntetést hivatalosan bejelentették, ezt a BRFK illetékese hivatalosan tudomásul vette október 18-án. Október 21-én reggel viszont a BRFK kiadott egy közleményt, miszerint semmiféle gyülekezést, felvonulást, tüntetést nem engedélyeznek október 23-ra. Ebből tudta meg az ország népe, hogy van mit betiltani. Elképzelhetetlen, hogy három nappal korábban a párt vezetőivel való egyeztetés nélkül engedélyezték volna a tüntetést, tehát nem volt egyértelmű a hatalom számára sem, hogy miként reagáljon. Az elutasító döntés előtt ezzel ellentétes döntésnek is születnie kellett.

A szervezők az erőszak elkerülése érdekében mindent megpróbáltak. Október 21-én levelet írtak Grósz Károlynak, miszerint a békés megoldás érdekében kompromisszumos javaslatot terjesztenének a politikai döntéshozó személyek elé. Amennyiben viszont a megemlékezés előtti napon 14 óráig nem kapnak választ tárgyalási ajánlatukra, a következményekért a kormányt terheli a felelősség. Az öt szervezet képviselői már előre két lépcsős ajánlatban gondolkodtak. Volt B tervük, ha a megjelölt időpontig nem kapnak választ. Természetesen nem is kaptak. Ekkor jöttek elő a végső ajánlattal: lefújják a felvonulást, az érkezőket hazaküldik, ha nem akadályozzák az öt szervezet négy-négy képviselőjét abban, hogy megkoszorúzzák a Bem-szobrot, s elhelyezzék ott a haza küldött emberek virágait. Ezt a javaslatot a nyilvánosságnak szánt közleményben fogalmazták meg azzal, hogy azt elfogadottnak tekintik, ha csonkítás nélkül elhangzik a rádióban és a televízióban.

Még a Grósznak írt levélben meghatározott határidő előtt a többiek háta mögött az MDF elnöke, Bíró Zoltán, aki az addigi egyeztetésekben nem is vett részt, tárgyalt Pozsgay Imrével és Fejti Györggyel, s kapitulált. A megemlékezést teljes egészében lemondta, a lemondó nyilatkozatban kipontozta a többi szervezet helyét, hogy csatlakozzanak az MDF-hez, ha akarnak. A délután keserves vitákkal és próbálkozásokkal telt el, végül este beolvasták a televízió esti híradójában az MDF nyilatkozatát, melyben a megemlékezéstől való távolmaradásra intik az MDF híveit, jelezvén, hogy a betiltással nem értenek egyet. Ezek után a többi szervezet is kénytelen volt kiadni egy nyilatkozatot, miszerint: "vegyük tudomásul, hogy a tervezett békés megemlékezést nem tarthatjuk meg". Az ő nyilatkozatukat persze nem a pártállami televízió, hanem a Szabad Európa adta közre.

A független szervezetek közötti legelső és legerősebb megállapodás az volt, hogy együttesen és egyeztetve lépnek föl. Ezt a sok hosszú vitán keresztül megőrzött egységet sikerült az állampárt vezetőinek Bíró Zoltán közreműködésével megbontani.

Ez a történet erősen kihatott a független szervezetek viszonyára: Pálinkás Szűcs Róbert "például ezt követően fordított hátat a 'megalkuvó' Fidesznek, amelynek viszont 'hebehurgya radikalizmusát' minősítette elfogadhatatlannak az MDF akkori elnöke, az MSZMP tagjainak sorából áprilisban kizárt Bíró Zoltán. Az önmagát szeptember elején független társadalmi mozgalommá nyilvánító MDF-nek az ügyben tanúsított 'áruló', de legalábbis 'cserbenhagyó' magatartását pedig a négy másik ellenzéki szervezet bélyegezte meg." Így foglalta össze a helyzetet Murányi Gábor az akkori események huszadik évfordulójára írt cikkében.

A másik négy szervezettel ellentétben, az MDF ekkor nem tekintette magát az ellenzék részének. 1988. szeptember 3-i alapító levelükben ezt írják: Az MDF "nem fogadja el sem a kormánypártiság, sem az ellenzékiség cimkéit és választási kényszereit". Ezt a köztes helyzetet nyilván veszélyeztette volna, ha a szervezet elnöke szembefordul az állampártban maradt fegyvertársával, Pozsgay Imrével. Az MDF és az MSZMP között ez a kooperációs viszony még több mint egy évig fennmaradt, s a Nemzeti Kerekasztal tárgyalások kimenetelét is erősen befolyásolta. Még az MDF Bíró Zoltánt váltó elnöke, Antall József is úgy nyilatkozott 1989 októberében, hogy a szocialisták pártja nélkül nem képzelhető el stabil, a nemzet érdekét szolgáló kormánykoalíció.

Az október 23-i megemlékezés betiltása nagyjából az új pártvezérhez fűzött reformremények, a Grósznoszty végét is jelentette. A politikai reformokra irányuló komoly szándék hitelesítésére a gyülekezési és egyesülési jogról szóló új törvény szolgált volna. A megemlékezés betiltása után Grósz Károlynak színt kellett vallania és színt is vallott, nem hagyott kétséget afelől, hogy a gyülekezés joga az ő szemében továbbra sem jog, hanem a hatalom által adott vagy megtagadott kegy: "1956. október 23-án a tragikus események jellege mindenekelőtt ellenforradalmi volt , az ellenforradalom emlékét pedig jeles eseményként felidézni nem engedhetjük./…/ A kormányzat fenntartja a jogot, és ezt a törvény - remélem - biztosítani fogja, hogy eldöntse, milyen esetekben engedélyezi az utcai tüntetést." (Magyar Hírlap, 1988. október 28.) (Grósz egy hónap múlva miniszterelnökként már megbukik, bár MSZMP-főtitkárként még majdnem egy évig, az MSZP megalakulásáig vívta szélmalomharcát a rendszerváltás ellen.)

1988. október 23-ának a délelőttjét Szilágyi Sándor írta le legérzékletesebben a Beszélőben: "A meghirdetett gyülekezési helyeken a szervezetek képviselői próbáltak érvényt szerezni előző esti nyilatkozataiknak: rövid beszéd, Himnusz - aztán menjünk haza. Nincs értelme, hogy alig százan nekimenjünk a hihetetlen erőket felvonultató, mindenre elszánt rendőröknek. A gyülekezőknek azonban nem akaródzott elsomfordálni. Persze ahhoz sem fűlött a foguk, hogy összeveressék magukat. A rendőrsorfalaktól visszahúzódva, tétován álldogáltak az utcasarkokon. Előkerült egy-egy zászló, virágcsokor, páran elindulnak a rendőrsorfal felé; igazoltatás, vita, visszafordulás. Álldogálás. Nézzük meg, mi van a többi helyszínen. Menjünk a Batthyány térre! A Petőfi szoborhoz! A Vörösmarty térre! Végig a Váci utcán! Ennek a tétova találékonyságnak köszönhető, hogy végül mégiscsak sor került utcai tüntetésekre ezen a napon. /…/ A leglátványosabbra a rendőrtüntetés sikeredett. A testület bemutatót tartott tüntetőűző kellékeiből. Láthattunk ezer csodát: párosával igazoltató gyalogrendőrt, AI-s rendszámú Zsigulikból tókivókizó szakembert, kéktaxik száguldását, Yamaha-csordát… kutyás rendőrt, rendőrös kutyát, 'Szabad' jelzésű rabomobilt."

November 4-én aztán mégiscsak lehetett tüntetni. Az '56-os forradalom legádázabb ellenségeit tömörítő MEASZ, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége hívta tüntetni a forradalom rehabilitálásának és a rendszerváltásnak ellenállókat a Köztársaság térre és a Kerepesi úti temetőbe. Azon a támogatott tüntetésen jóval kevesebben voltak, mint a tiltottan. Barabás János, a budapesti pártbizottság ideológiai titkára tartott beszédet, és leszögezte, hogy ma is teljes mértékben érvényes az 1956-os eseményeknek az az értékelése, amelyet az "ellenforradalom" leverése után deklarált a párt.

Vezetőkép: Rendőri készültség 1988. október 23.