– Minden foglalkozást közös étkezéssel kezdünk.
– A közös élmény miatt?
– Inkább azért, mert itt esznek először és utoljára aznap.

A Diótörés Alapítványnál vagyok, Nikivel és Andrissal beszélgetek a csoportfoglalkozás előtt, egy önsegítő, önerősítő kör ez, ahová az alapítvány fiataljait várják. Ottlétem napján három fiatal érkezett, E., P., és L., (teljes nevüket és személyes adataikat az ő védelmük érdekében nem írom le). E. csendesen ül az asztalnál vacsora előtt, hallgatja, ahogy P. megállás nélkül beszél, néha ránéz, bólogat, mosoly a legritkább esetben ül ki az arcára – máshol jár fejben, leginkább az előtte magasodó melegszendvics-sütőt szuggerálja. L. az asztal másik végén, baseballsapkáját sem veszi le, rég járt csoporton, ahogy a Diótörésnél hanyag rövidítéssel hívják, bizalmatlanul néz körbe, láthatóan semmi kedve itt lenni.

hvg.hu

Amikor az alapítvány dolgozói elkiáltják magukat, hogy a vacsora tálalva, E. és P. azonnal felugranak, irány a konyha, sürögnek-forognak, hordják be a kenyeret, szendvicskrémet, savanyúságot, sajtot, mogyorókrémet, tányérokat, L.-nek úgy kell a kezébe nyomni néhány szalvétát.

– Tojás nincs? Tepertőkrém? – kérdi P., miközben gyakorlott mozdulattal keni a szendvicskrémet a kenyérre, ami már megy is a sütőbe.

Felváltva sülnek a kenyerek, mindenkinek kerül a bögréjébe cukrozott tea is, elkél az energia. L. csak ritkán néz fel a tányérjából, az ötödik szeletnél bátortalanul körbetekint, "ezt meghagynám későbbre", mondja, de megnyugtatják, nem kell rohannia, egyen csak nyugodtan. Vacsora közben szóba kerül a kórházi koszt, L. a Nyírőből jött át, állítja, sokat javultak az ottani állapotok, az étel is ehető. Én biztos voltam benne, a három fiatal megvitatja majd a hajléktalanság minap érvénybe lépett betiltását, ehelyett inkább azt beszélték ki, hogy egyikük azt hallotta, az EU a házi disznóvágásnak akar véget vetni.

A vacsora végén mindenki elpakol maga után, majd jön a csoportfoglalkozás. Körben ülünk, nekem is jut egy szék.

A Diótörés Alapítvány azon fiatalok igényeire specializálódott, akik a nevelőintézetből egyenesen az utcára vagy hajléktalanszállóra kerülnek. Évente nagyjából százötven klienssel foglalkoznak a szervezet munkatársai és önkéntesei, céljuk, hogy a korai családi és intézeti traumák miatt halmozottan hátrányos helyzetű fiatalokból olyan felnőtteket neveljenek, akiket nem vet meg a többségi társadalom, és ki sem veti őket magából. Ennek eléréséhez van szükség a csoportfoglalkozásokra, ahol rend van és fegyelem, de tabuk nincsenek. A lényeg az, hogy kis létszámú fejlesztőfoglalkozások keretében segítsék a fiatalokat az önálló élet kialakításában. Van, hogy önéletrajzot írnak, az állásinterjú helyzetét gyakorolják be, kezelik a felmerülő problémákat, néha meg csak társasoznak. Amikor ott voltam, amellett, hogy magukról vallottak a fiatalok, átbeszéltük, mit is lehet tudni a legújabb hajléktalantörvényről.

„L. vagyok, cigány, állami gondozásban nőttem fel. Azt szoktam mondani, hogy a rosszat az anyatejjel együtt szívtam magamba, apám is, anyám is alkoholista volt. Mindent toltam, megjártam a Merényit, a Jahn Ferencet, most a Nyírőből jövök. Amikor eldöntöttem, hogy behúzom a kéziféket, rengeteg segítséget kaptam az alapítványtól, mindenben segítenek, de tudom, én is kellek ehhez. Ma már csak egy szenvedélyem van, Facebook Live-okat tolok, nem tudok leállni. De erről nem szeretnék beszélni.”

„E. vagyok. Paranoid skizofrén. Elárverezték a lakást a fejünk fölül, akkor kerültünk utcára az anyámmal és a testvéreimmel. Sokáig vakok voltunk, nem tudtuk, hogy kihez lehet fordulni ebben az esetben, anyámnak csak arra futotta az erejéből, hogy engem begyógyszerezzen, le kellett nyugtatnia. Egyszer a testvérem talált egy papírt, így kerültem szállóra, majd négy évvel ezelőtt rátaláltam az alapítványra. Nekik köszönhetem, hogy dolgozom egy értelmi fogyatékosokkal foglalkozó alapítványnál, valamint takarítok is. A Diótörés által biztosított albérletben lakom, csak a rezsit kell fizetnem, meg megtalált egy behajtó is, azt is fizetnem kell.”

„P. vagyok, én is állami gondozásban nőttem fel. Laktam már albérletben is, amikor volt pénzem. Egyszer volt sok pénzem, de hamar elfolyt, buli, drogok, gyógyszerek. Aztán elhatároztam, hogy leteszek mindent. Saját elhatározás nélkül ez nem megy, de kellett hozzá a Diótörés is. Eddig három műszakban dolgoztam egy gyárban, most, ha minden jól megy, lesz egy másik. Egy műszak, az inkább nekem való.”

hvg.hu

Amikor az alapítvány munkatársai ismertették a hajléktalanságra vonatkozó új szabályokat, L. és P. rezignáltan vették tudomásul az elhangzottakat, ezzel a probléma csak elkerül szem elől, semmit sem oldanak meg, vélték. Egyedül E. szomorodott el, könnycsepp gurult le az arcán, miközben azt suttogta maga elé: „hogy képesek erre?”

A foglalkozás végén kérdezhettem egyet. Mindhárman gördülékenyen beszéltek múltjukról, de amikor a jelenbe értek, már akadozva formálták a szavakat, a jövőt pedig nem is érintették, így a jövőképükre kérdeztem rá.

• „Milyen jövőkép? Jövőnk sincs” – mondta L.
• „Eddig is sokat segített az alapítvány, szerintem ez a jövőben sem fog változni” – kerülte ki a kérdést E.
• „Albérletet szeretnék. Meg jól fizető munkát” – ábrándozott P.

A csoport végén E. az alapítvány által biztosított albérletbe megy, P. a hajléktalanszálló felé veszi az irányt, L. vissza a Nyírőbe. Hamar elnyeli őket a sötétség. Nikihez és Andrishoz fordulok, arról kérdezem őket, mit értékelnek sikernek a fiatalokkal kapcsolatban. „Az apró dolgoknak kell örülnünk. Ha nem drogoznak, nem isznak, ha találunk nekik munkát. Vannak sikereink, de vannak temetések is.”

*

Másnap Csépányi Gabriellával, az alapítvány kuratóriumi elnökével töltöm a napot. Utcázunk, felkeresünk néhány hajléktalant, miközben saját munkájukról és a honi szociális ágazatról beszél.

„A hajléktalanellátás ugyanúgy összeomlott, mint az oktatás és az egészségügy, csak ez kevesebb embert érdekel” – mesélte Csépányi, akit az alapítványnál mindenki csak Gabi néninek hív, és egy külvárosi ipartelep felé menet arról beszélt, a rendszerbe kódolva volt az összeomlás, és az is, hogy kevesebb mint harminc év alatt eljutottunk oda, hogy ma már elzárással fenyegetik és büntetik a hajléktalanokat. Szerinte nem hatalmas hajléktalanellátó központok kellenének, hanem nyugati mintára kis szervezetek, ahol kevesebb emberrel foglalkoznának, de velük minőségi időt töltenek el.

hvg.hu

„Halló, jó napot, Csépányi, Diótörés Alapítvány” – kiabálja el magát többször is Gabriella az ipartelepen, de a terület kihaltnak tűnik. Csak amikor körbejárjuk az omladozó épületet, akkor pillantjuk meg T.-t, egyedül sántikál, felküzdi magát néhány lépcsőfokon, majd leül egy székre, amelyiknek a negyedik lábát téglák helyettesítik. Hamar kiderül, többen is laknak itt, de rajta kívül mindenki Székesfehérváron dolgozik épp, Gabriella csak reméli, ki is fizetik majd őket. T.-re néz, aki egész testében remeg.

– Fázik?
– Nagyon.
– Nyújtsa ki a kezét. Parkinson lesz ez. Orvos mikor látta?

T. csak legyint. A Diótörés vezetője azzal búcsúzik, hogy be kellene mennie hozzájuk, megpróbálják összeszámolni, hány ledolgozott éve van, hátha kapna valamilyen ellátást, meg elintéznék, hogy kórházban vizsgálják ki.

Miközben kidobott plüssállat és focis társas mellett megyünk vissza a kocsihoz, Gabriella azt meséli, nem szereti az általa csak sárkányosnak hívott történeteket, maga körül is óva int mindenkit, hogy a személyes sorstragédiákat helyezzék előtérbe, szerinte a rendszer egészére kell koncentrálni. Közben az új hajléktalantörvényről is megvan a véleménye:

Vagy minden csoda három napig tart, és rövid időn belül abbamarad a hajléktalanok hatósági vegzálása, vagy tömegével fognak megfagyni azok, akik a belvárosi aluljárókból külvárosi, biztonságosabb helyet keresnek maguknak.

hvg.hu

hvg.hu

Miközben I.-hez megyünk, Gabriella még leparkol egy társasház tövében. Egy fa ágai alatt egy hajléktalan kéreget a postába igyekvőktől, tőle távolabb négyfős társaság beszélget egy padon. Gabriella mindegyiket ismeri, miután kiderül, hogy Z.-nek elvették előző nap a matracát, megpróbálja rávenni, menjen be a Vöröskereszt Madridi utcai hajléktalanszállójára. Amikor megkérdezzük, a többi ruhája hol van, csak benyúl a pulóvere zsebébe és előveszi a lakcím nélküli lakcímkártyáját és széttárja a kezét. Az iratai vannak, meg az, amit magán visel.

hvg.hu

Mielőtt Gabriella meglátogatná I.-t a Duna-parton, figyelmeztet, I. 75 éves pszichés beteg, 25 éve az utcán él, és nem beszédes, ha idegenekkel találkozik. Amikor meglátjuk, két hatalmas szatyrot cipel az egykor minden bizonnyal hatalmas erejű ember, egyikben étel, másikban talán ruha, még egy fürt szőlő is van nála. Azonnal tiltakozik, nem kell segítség, szállóra sem megy be, hisz munkája van, havi nyolcezer forintot keres azzal, hogy szétválogatja a nála megőrzésre lerakott sörös- és üdítős dobozokat.

– Lába hogy van?
– Járok még.
– Nem tetszik ez nekem. Be kéne menni valahová, I.
– Nem. Mindig egymagam voltam, egymagam maradok már. Megoldom.

Később kiderül, ezeket a köröket hónapokat óta futják, I. és Gabriella, az a láb pedig üszkös, két cipő is van rajta, igaz, egyik már a húsba belerohadva.

*

„Itt forgatták a Meseautót” – mondja Gabriella, miközben az alapítvány Kertész utcai irodájába megyünk, bár a lépcsőház nem éppen mesés, mióta műemlékké nyilvánították, senki sem vállalja a macerás felújítást. A folyosón, búcsúzás előtt még rákérdezek egy pletykára, ami két napja feszít. Igaz-e, hogy a Diótöréshez nehezebb bekerülni, mint egyetemre. Ez a hírük, helyesel Gabriella, de hozzáteszi, ők mindenkit meghallgatnak, hiszen egy beszélgetés mindenkinek jár, de lehet, hogy ezt követően kiderül, nem egymásra van szükségük. Ebben az esetben máshová irányítják a jelentkezőt. „Csak akkor tudunk segíteni, ha ezt a fiatal is akarja. Ránk ahhoz nincs szüksége senkinek, hogy asszisztáljunk az életük elrontásához.” És hogy mi a módszerük? Gabriella elmesél egy történetet:

„Egyszer egy fiú azzal állt elém, fogorvos lesz. Senkinek nem törjük össze az álmait, de próbáljuk visszarángatni ezeket a fiatalokat a földre.

Végigmértem, majd nem azt kérdeztem tőle, tudja-e, hogy ahhoz milyen iskolák meg hány millió forint kell, hanem azt, van-e priusza, mert ilyen helyre erkölcsi kell. Láttam, érti, mi az, hogy priusz és elgondolkodott. Igaz, előtte talán egyszer sem gondolkodott el azon, hogy közel a harminchoz nyolc osztálya van, nehezen megy neki az írás és az olvasás, valamint az utcán él.”

Gabriella azt mondja, ők a karó, egy élettelen tárgy a segítségre szoruló, élettel teli személyek mellett. Ha a paradicsom az égig akar nőni, ők ott lesznek támasztéknak.

A végére az is kiderült, miért Diótörés az alapítvány neve. Egy fiatal találta ki, ugyanis a munka velük éppoly nehéz, mint a diótörés, de ha valakinek sikerül, értékes dolgot talál belül.