Karácsony 1918 – amikor elszálltak a magyar remények
Míg 1918 decemberének elején reális lehetőségként merülhetett fel egy dunai konföderáció létrehozása az Osztrák–Magyar Monarchia romjain, addig karácsonyra a román hadsereg már bevonult Kolozsvárra. Egy hónap alatt világossá vált, hogy Magyarország az addigi formájában nem marad egyben.
Fekete karácsony, fekete. Az a gyenge hó, a mi most leesett, csatak sár lett a lábunk alatt, feláztatja a beteges népnek a rossz cipőit. Az a fehér reménység, a mi szivünkre hullott, az hogy eltelvén az istentelen háboru, a békességnek öröme, gyógyulása jő reánk, az a reménység a csalódásnak fekete sarába fulladt belé. Fekete karácsony, de milyen fekete! Fekete gond, fekete gyász, fekete hidegség, fekete dühök a lelkekben. Soha, soha ilyen örömtelen fekete karácsonya nem volt Magyarországnak
– írja Az Est 1918. december 25-i vezércikkében, a sötét hangú felütés pedig jól mutatja a száz éve éppen karácsonyra kibontakozó közhangulatot. 1918 decemberében szinte egy hónap alatt szálltak el a magyar remények az ország egyben tartásával kapcsolatban, a korabeli napilapokat visszaolvasva pedig a szemünk előtt bontakozik ki, hogy mi vár az országra az ekkor még csak jövőnek számító párizsi békekonferencián.
Míg a nyugati fronton az első világháborús harcokat a november 11-i compiègne-i fegyverszünet zárta le, addig a monarchia világháborús szereplésének a november 3-i padovai fegyverszünet vetett véget. Magyarországon október 31-én győzött a forradalom, József főherceg a függetlenségi párti Károlyi Mihályt nevezte ki miniszterelnökké, és koalíciós kormány alakult, amelynek képviselői november 13-án Belgrádban aláírták a déli demarkációs vonalról szóló fegyverszüneti egyezményt. Ez amellett, hogy lehetőséget adott az antanthatalmaknak és szövetségeseiknek a megszállásra, elvileg lehetőséget adott a magyar közigazgatás fenntartására is a megszállt területeken. November 16-án Károlyiék kikiáltották a független és önálló magyar népköztársaságot. Ezzel az addig ismert világ néhány hét leforgása alatt megszűnt létezni, az új pedig még éppenhogy megszületőben volt.
Szétfoszlik a „keleti Svájc” álma
A történészek között szinte közmegegyezésnek számít, hogy a kiegyezéssel létrehozott Osztrák–Magyar Monarchia bukását végül a közös hadügyi, külügyi és pénzügyi politika okozta, 1918 végén pedig az is bebizonyosodott, hogy egy friss, önálló államalakulatban nem is olyan egyszerű ezeket hamarjában kiépíteni. A háború befejeződésével a frontról hazatérő császári és királyi katonákat elkezdték leszerelni, egy új, önálló magyar hadsereg kiépítése pedig nem nagyon haladt előre. A kormány igyekezett betartani minden, a fegyverszünetben foglalt előírást, de jószerivel hetente újabb és újabb jegyzékeket kapott arról, hogy milyen területeket kell még kiürítenie, miközben északon a cseh, Erdélyben a román, délen pedig a szerb csapatok szálltak meg egyre nagyobb területeket.
A francia csapatok főparancsnoka, Fernand Vix alezredes december 5-i jegyzékében a Felvidék kiürítésére utasította a kormányt arra hivatkozva, hogy az október végén megalakult cseh-szlovák államot az antant elismerte a szövetségesének, ezért szintén felléphetnek megszálló hatalomként. Miközben az északi demarkációs vonal megállapítása végig kérdés maradt, a cseh csapatok egyre előrébb nyomultak, a magyar sajtóban pedig olyan hírek terjedtek, amelyek szerint túszként hurcolnak el középosztálybeli magyarokat Csehországba. A cseh előrenyomulásnak végül Vix egy újabb, december 23-i jegyzéke vetett véget, amely azonban már a Duna–Ipoly–Rimaszombat–Ung-vonalat állapította meg az előrenyomulás határának – ez gyakorlatilag a mai országhatár.
Az amerikai Wilson elnök által a békekötés egyik alapelveként deklarált önrendelkezési jog mindenkit megmozgatott: a napilapokban olvasható hírek szerint jószerivel naponta deklarálta önrendelkezési jogát akár néhány megye is, így december 11-én például Kassán kikiáltották az önálló magyarbarát „tót köztársaságot”, amelyet mindössze hat vármegye követei szavaztak meg, a székelyek pedig önálló székely köztársaságot akartak kikiáltani, ha Erdélyt elcsatolják Magyarországtól. Újvidéken november végén a Bánát, Bácska és Baranya követei nyilvánították ki Szerbiához csatlakozásukat, de még ennél is nagyobb hatása lett a románok gyulafehérvári december elsejei gyűlésének (amelyre Romániában mindmáig nemzeti ünnepként emlékeznek), ahol az összegyűlt követek kimondták csatlakozásukat a román királysághoz, egyben 26 magyar vármegyét követelve. Ennek megfelelően a román hadsereg újra és újra átlépte a kijelölt demarkációs vonalat, és egyre vadabb hírek kezdtek terjedni a magyar sajtóban a románok előrenyomulásáról, míg végül karácsony előtt néhány nappal Vix nyilvánvalóvá tette, hogy Kolozsvárt – sőt, stratégiai pontként Debrecent is – megszállhatják a román csapatok. Kolozsvárra szimbolikusan éppen december 24-én vonultak be.
Az események fényében meglehetősen naivnak hat Károlyi december eleji proklamációja, amely szerint a kormány kész teljes közigazgatási és kulturális autonómiát adni a nemzetiségeknek, mert
„szabad, demokratikus keleti Svájcot akarunk csinálni a régi Magyarországból”,
és hogy
„a cél az, hogy létrehozzuk a békekonferencián a keleti nagy gazdasági konföderációt”.
A hónap elején a nemzetiségi miniszternek kinevezett Jászi Oszkár még bőszen tárgyalt is egy szlovák küldöttel a terveiről, azonban hamar kiderül, hogy a cseh-szlovák nem igazán partner ebben. December elején még a román kormány egy tagja is úgy nyilatkozik a Budapesti Hírlapnak, hogy a békekonferencia eredményeként szerintük is egy dunai konföderáció létrehozása a legvalószínűbb, amely minden népnek a legteljesebb nemzeti, gazdasági és kulturális szabadságot fogja biztosítani. December végére egyértelművé válik, hogy ez csupán egy hiú ábránd volt.
Szénhiány, jegyrendszer, szesztilalom
A szomszédos népek előrenyomulása gazdaságilag is nehéz helyzetbe hozta Magyarországot. A háború alatt a hiánygazdaság miatt bevezetett jegyrendszer még érvényben volt, „a győztes forradalom eredményeinek biztosítása” érdekében szesztilalmat vezettek be, a legnagyobb problémát viszont az okozta, hogy a megszálló csapatok kezére kerültek egyrészt a magyar szénbányák, másrészt a vasút ellenőrzésével a külföldről érkező szén- és élelmiszerszállítmányok is.
A szénhiány miatt leálltak a malmok, Nagyváradon a villamos, december 6-tól pedig a mindennapi életet érintő korlátozásokat vezettek be Budapesten is: rövidebb ideig maradhattak nyitva az üzletek és hivatalok, és azt is megszabták, hogy egy lakásban hány lámpa éghet, és hány szobát szabad fűteni. A vonatközlekedés fenntartásához épphogy volt elég szén, de karácsonyra sem lehetett sűríteni a járatokat, és mivel a lakosság valószínűleg nem tartotta be a rendelkezéseket, december közepén már felmerült, hogy mindenkinél ki is kapcsolják a gázt:
a gázgyár a jövő héten – ha a szénviszony az marad, a mi eddig volt, már csakis az utcai világítás számára tud gázt szolgáltatni és így a házakban, lakásokban nem lesz gáz… egyszerűen elzárják a házak gázcsapjait
– írta a Budapesti Hírlap december 17-én.
Pénzként még mindig a monarchiabeli korona volt forgalomban, önálló magyar jegybank felállítására ugyanis egyelőre esély sem volt, egész egyszerűen a technikai feltételek hiányoztak hozzá: az illetékes miniszter úgy nyilatkozott, hogy magyar művészek még nem foglalkoztak bankjegyek tervezésével, egyetlen rézmetsző volt az egész monarchiában, aki értett a pénznyomáshoz, magyar területen gépek és eszközök egyáltalán nem álltak rendelkezésre.
„A külügyminisztériumban is dühöng a szervezetlenség”
Ugyanígy egy önálló külügyminisztériumot sem volt olyan könnyű megszervezni, mint gondolták. Hiába neveztek ki az élére minisztert, lettek államtitkárai, sem nagyköveti hálózat nem volt kiépítve, se semmilyen diplomáciai kapcsolata nem volt az alig pár hete megalakult új Magyarországnak, holott a viharos időkben éppen a diplomáciai lobbitevékenység segíthetett volna akár csak egy kicsit is az ország helyzetén. A kormány az antant ellenségessége miatti elkeseredésében már a lemondását fontolgatta, mikor karácsonyra nagyjából kiderült, hogy az antanthatalmaknak gyakorlatilag fogalmuk sincs, hogy mi történik Magyarországon: meggyőződésük, hogy Károlyiék Ausztriával és Németországgal továbbra is szövetségben állnak, és hogy a kormány valójában bolsevikekből áll.
November végén valóban megalakult ugyan a Kommunisták Magyarországi Pártja, amelynek a munkások között több híve is volt már, de a koalíciós kormányban részt vevő szociáldemokraták, illetve a polgári pártok tagjai ekkor még folyamatosan az elhatárolódásukat hangoztatták azzal a kitétellel, hogy ha továbbra is folytatódik az antant magyarellenes politikája, például nem engedik át a szénszállítmányokat, biztosan többen fognak radikalizálódni. Ennek ellenére mintha a kormánynak egyszerűen nem sikerült volna semmilyen álláspontját a külföld felé kommunikálnia.
A Magyarország a december 11-i számában meg is állapította, hogy „a külföld informálására ugyszólván semmi intézkedés sem történt”, a külügyminisztérium maga is még teljesen szervezetlen, és azért nem ismerték el még a semleges államok sem a független Magyarországot, „mert a külügyminisztériumnak eszébe sem jutott, hogy érintkezésbe lépjen velük”. A lap szerint az egykori közös külügyi alkalmazottakat nem vették át, és bár új gárdát akartak kiépíteni, az egész „külügyminisztériumban is dühöng a szervezetlenség”, iratok vesznek el, nem titkosítják a táviratokat, és az alapvető diplomáciai formalitásokat sem tartják be.
Így hát nem is csoda, hogy nem nagyon sikerült bármilyen üzenetet is célba juttatni, az antant egyre ellenségesebbé vált, karácsonyra pedig világossá vált, hogy Magyarország nem fog egyben maradni.
A tendencia világos. Elfoglalni az országból a mennyit csak lehet, és visszaadni a foglalásból annyit, a mennyit éppen hogy muszáj. Ezen pártalakitás, tiltakozás, óvás, jegyzék és követválasztás nem segít
– írja a Budapesti Hírlap december 20-án, idézve egy hadügyi államtitkárt, aki azt mondta: "mind a két karunk le van kötve. Az egyik karunkat leköti az, hogy az antantra tekintettel kell lennünk, a másikat leköti a hadsereg destruktív irányzata."
„A forradalom tömegmozgalmai a közegészségügyre a lehető legrosszabb befolyással voltak”
A napilapokban lefestett egyre komorabb kilátásokat a napi szintű tapasztalatok sem segítették. Budapesten folyamatosan tömeges jelenetek zajlottak, naponta nem egy, hanem több tüntetést is tartottak, a legkülönfélébb csoportosulások szerveződtek össze, és egy sima utcai balhéból is majdhogynem lincselés lett. A hazatérő frontkatonák és a megszállt területekről menekülő hivatalnokok elárasztották Budapestet, rendőrségi hírekből az derül ki, hogy az Andrássy út mellékutcáiban éjfél után is simán több száz fő verődött össze egy-egy lövöldözésnél vagy verekedésnél.
A tömegesség pedig igencsak kedvezett az influenza, vagy ahogy a korban nevezték, a „spanyolbetegség” elterjedésének. 1918 december elején naponta több száz új beteget jelentettek a budapesti kórházakból, és a hivatalos adatok szerint napi szinten halt bele több tucat ember a betegségbe, egyes orvosok szerint viszont ennél is többen voltak azok, akik nem jutottak el kórházba. A szakértőkből álló úgynevezett „járványbizottság” bezáratta az iskolákat, korlátozta a mozik, színházak, vendéglők és kávéházak működését több óra szellőztetést írva elő nekik, de sehogysem sikerült megfékezni a járvány terjedését.
A zsúfoltan Pestre érkező vonatokon sok spanyolbeteg érkezik a fővárosba, és a vonatokon már sok halott is van. A közönség rossz élelmezési és ruházati viszonyain kívül a köztisztaság tagadhatatlan hanyatlása is oka a járvány terjedésének
– közölte a tiszti főorvos november végén, de december közepén be kell ismerniük, „az orvostudomány tehetetlen a szörnyü veszedelemmel szemben; a járvány mindaddig fog dühöngeni, a míg mindenki át nem ment rajta, a ki a betegségre hajlamos”. Azt ugyan sikerül megállapítani, hogy köhögés útján terjedhet a betegség, és hogy az egyéni fertőtlenítés segíthet, de „mikor naponta a főváros lakosságának tiz és husz százaléka minden ellenőrzés nélkül zsufolódik össze gyűléseken, mikor a templomokban heringek módjára zsufolódik a közönség, akkor az iskolák bezárásának, a mozik és színházak ellen tett intézkedéseknek vajmi kevés értékük van”.
A karácsony az karácsony
Hiába azonban a spanyolnátha pusztítása, az éppen szenteste előtt Kolozsvárra bevonuló román csapatok, a korlátozott postai vagy vasúti szolgáltatás, a karácsonyt 1918-ban is megtartották. Voltak karácsonyi vásárok például az Iparművészeti Múzeumban vagy kerületi népházakban, hirdetésekben kínáltak karácsonyi ajándéknak könyvet, „köztársasági gramofont”, parfümöket, hangszereket, szőrméket, egy inkább fizetett hirdetésnek tűnő kishírben a Budapesti Hírlap pedig arra jutott, hogy a legszebb karácsonyi kirakat a Sternberg hangszergyártó Rákóczi út 60. alatti zenepalotájáé: „újonnan épített hatalmas kirakata egyszerűségével és mégis páratlanul megkapó hatásával a legnemesebb reklámeszköz, a mit e téren látni lehet”.
Az ínség persze az ünnepet is megtépázta, hiány mutatkozott mind karácsonyfákból, mind élelmiszerekből. Az Est karácsony előtti összeállításából az derült ki, hogy „a Jézuska tiszteletére lelketlen karácsonyfa-uzsorát rendezett Budapest környékének jámbor népe. Most, a mikor minden erdő bitang jószág, könnyű karácsonyfát lopni. Kocsiszámra hordják fel a fenyőgallyakat, mert rendes kis karácsonyfának való csemetét még lopni is lusták s ezeket adják el méregdrága áron.”
A piacokon kapható hús silány minőségű, pult alól lehetett csak jobbat kapni jó drágáért, a zöldségekből viszont volt elég, ezekhez áron alul lehetett hozzájutni. A karácsonyi hallal azonban akadtak problémák: „Az árvizsgáló bizottság figyelmébe ajánljuk a legujabb köztársasági haluzsorát, mely igen egészségesen fejlődik, a míg komolyan rá nem csapnak. Finomabb halféle, süllő, harcsa, sőt a nagyobbfajta ponty is, a melyet a hal-tanács legutóbbi ülésén léptettek elő 'finomhallá', kilónként 32-36 koronába kerül. 'Kisponty' címen is árulnak egy gyanus halfajtát. Ára százezer szálkával együtt 16 korona. Jegelt hal néven árulják a nemrég lezajlott világháború tanuit, de van köztük egy-két példány, mely talán még Ferenc Ferdinándék legyilkolása előtt került szárazra.”
(Károlyiból januárban köztársasági elnök lett, a miniszterelnöki posztot Berinkey Dénes vette át. A békekonferencia 1919. január 18-án nyílt meg Párizsban, amely új demarkációs vonalat állapított meg a román–magyar határon. Ezt március 20-án Vix alezredes adta át. A kormány ezt elutasította és lemondott, a szociáldemokraták pedig a Kommunisták Magyarországi Pártjával összeállva március 21-én kikiáltották a Tanácsköztársaságot, amely végül augusztusban a román hadsereg Budapestre bevonulásával megbukott.
A trianoni békeszerződést 1920. június 4-én írták alá.)
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
