Választás 2018
Diadalmámor és totális összeomlás - ez maradt a 2018-as parlamenti választás után. Magyarország tehát egyrészt olyan, mint volt immár nyolc évig, eközben mégis egészen más lett, mint április 8-án reggel volt. A nagy kérdés most az: hogy jutottunk idáig, és mi jön most. Igyekszünk válaszokat találni.
„Tetszettek volna forradalmat csinálni!” – Antall József miniszterelnök kijelentését azóta is idézzük, amikor a rendszerváltás hiányosságai kerülnek szóba. Erre a felemásra sikerült magyar rendszerváltásra vezethető vissza az utóbbi huszonnyolc év megannyi sajátossága: az ügynökakták azóta is zsarolási potenciált képeznek a hatalmon lévők számára, a pártfinanszírozás rendezetlensége szükségszerűen vezetett a korrupció elharapódzásához, az állami vagyon privatizálása azóta is politikai célokat szolgál. A szociális feszültségek csökkentése érdekében valamennyi kormány elfogadott illegális és populista megoldásokat is: ilyenek a jogosulatlanul igénybe vett rokkantnyugdíjak, az előre kikényszerített hálapénz, a gyakran nem is üldözött adócsalás és a szintén politikai célokat szolgáló hatósági zaklatás. Ezt a folyamatot tetézi be Orbán ironikusan csak nemzeti együttműködés rendszerének nevezett nyolc esztendeje. Az autoriter kormányzás egyre inkább totalitárius jegyeket ölt: az ezer éve ismeretlen mértékű korrupciós ügyekben még csak ügyészségi vizsgálatok sem indulhatnak, a közmédia szóhoz sem engedi jutni az ellenzéki pártokat, pártszempontok szerint listázzák az állampolgárokat, akiknek ellenzéki kötődéssel esélyük sincs sikeresen pályázni állami földekre vagy trafikra, és látványos lépések indultak a bíróságok függetlenségének felszámolására is. Ehhez járult a külpolitikai elszigeteltség: barátkozás Putyinnal és Erdogannal, a keresztény Európa, valamint immár az ENSZ elleni támadások, gyűlöletkampányok a menekültek ellen, és eközben több tízezren kaptak letelepedési engedélyt – Rogán Antal és barátai nagy örömére. A centrális erőtér modelljében az ellenzéknek csak az eddig elképzelhetetlen (és ma is anyagi ösztönzőkkel és beépített ügynökökkel akadályozott) összefogással van esélye a kormány leváltására. Ha nem is a politikusok, hanem csak a választópolgárok szintjén, de 2018-ra Orbánnak sikerült egyesítenie a nemzetet – igaz, nem maga mögött, hanem maga ellen. A tolvajkormány leváltása, a maffiaállam lebontása ma elsődleges nemzeti érdek, enélkül a Nyugatra távozott magyarok százezrei végleg elvesznek a nemzet számára, tartósan lemaradunk a szomszéd országok mögött, ami az ottani magyarság asszimilációját is meggyorsítja.
„Mi lesz itt? Mi leszünk itt!” Az 1990-es országgyűlési kampányban az SZDSZ plakátjára válaszolt szellemesen az MDF ezzel az üzenettel. Ma is van okunk az optimizmusra. A Fidesz megtévesztett, migránsoktól, Sorostól rettegő szavazóbázisa egyre fogy, a minden erkölcsi alapját elvesztett rendszer mellett tisztességes értelmiségiek már évek óta nem állnak ki, a hatósági zaklatással, megfélemlítéssel és hazugsággyárakkal uralkodó kastélytulajdonosok Polt Péter főügyész védelme alatt a börtön elől futnak. Mára nem kétséges, hogy a korábban sokak szerint a nemzet felemelésére hivatott politikai közösség a magyar történelem legsötétebb lapjaira kerül majd a nemzeti emlékezetben, gyermekeik szégyellni fogják fideszes politikus szüleiket, a számos tisztességes ember életét megnyomorító kollaboránsaik pedig Biszku Bélaként, lehajtott fejjel élnek majd közöttünk.
Bár az ellenzéki pártok sok tekintetben nem a megoldás, hanem a probléma részei, történelmi felelősségük felismerése esetén az utolsó pillanatig van esélyük az összefogásra. Valamennyi ellenzéki párt közös érdeke ugyanis a demokrácia, a jogállam, a piacgazdaság és az európai integráció iránti elkötelezettség helyreállítása. Egy közösen támogatott szakértői kormány elvégezheti ezt a feladatot, hogy ezt követően, akár előrehozott választáson, egyenlő feltételekkel, valódi, demokratikus versenyben, ismét egymással vitatkozva méressék meg magukat a választók előtt.
Sok feladat áll az új kormány előtt. A sajtószabadságot vissza kell állítani, a pártfinanszírozást rendbe kell tenni, a nemzeti vagyont vissza kell szerezni a fideszes maffiától, támogatni kell az uniós ügyészség létrehozását, és nemzeti korrupcióellenes ügyészségre is szükség van. Az egészségügyet több területen privatizálni kellene, az oktatásban minőségbiztosítást kell bevezetni, az állami újraelosztás mértékét pedig csökkenteni. A gazdaság mozgatóerejének az uniós és állami támogatások helyett tiszta versenyhelyzetnek kell lennie.
Április 8. mindenképpen mérföldkő lesz országunk történelmében: vagy a korrupt kormány bukik meg, vagy a közös nemzeti érdekért összefogásra képtelen ellenzék. Borítékolható, hogy az előbbi esetben a Fidesz helyén kialakuló vákuumban új, demokratikus, konzervatív párt születik meg, utóbbi esetben viszont egy olyan mozgalom, amely a nemzeti szabadság visszaszerzéséért képes integrálni valamennyi rendszerváltó erőt, Gyurcsány Ferenc híveitől Vona Gábor támogatóiig. Hódmezővásárhely megmutatta, hogy a hasonló összefogás nemcsak szükséges, de lehetséges is.
MÁRKI-ZAY PÉTER
Hódmezővásárhely polgármestere
