Szürreális fordulatokat vett az ellenzéki szervezeteknél az a folyamat, amelyik a választási vereséget követően a sorok rendezéséről szól. Illetve szólna, mert jelenleg nemhogy a rendezés nem látszik, de a sorok sem. Inkább véletlenszerűen összeverődött csoportok vagy éppen fölbomló alakzatok látványa határozza meg az ellenzéki térfelet.
Igen különös dolgok történnek az LMP-ben, amelyek viszont az egész ellenzék állapotát jól jellemzik. A párt etikai bizottsága három évre eltiltotta minden párttisztségtől Szél Bernadett társelnököt. Gondolnánk, hogy a „párttisztség” fogalmába a pártelnöki poszt is beletartozik, de ezek szerint nincs így, mert a társelnökségről nem kell lemondania Szélnek. Nyilatkozni mindenesetre nem kívánt lapunknak, mint mondja, a következő időszakot a helyzet átgondolásával tölti.
Van mit átgondolnia Hadházy Ákosnak is, aki a választásokig volt az LMP másik társelnöke, ám – szintén egy etikai bizottsági ülésen – a párt volt országgyűlési képviselője, Sallai Róbert Benedek nemes egyszerűséggel leütötte (más források szerint „csak” föllökte). Hadházy kilépett, Sallait kizárták, majd visszavették. Sokáig esélye sem nyílt viszont a „visszavételre” a szocialistáktól érkezett Demeter Mártának, akit a párt méltónak talált arra, hogy előkelő listás helyre sorolja, de arra nem, hogy az ismételt mandátumszerzés után fölvegye a tagjai közé. Többedik próbálkozásra a szervezet országgyűlési képviselője a napokban tudott belépni a szervezetbe. Ahonnét viszont távozott az alapító, Schiffer András.
Nem sokkal jobb a helyzet a választásnak pártszövetségben nekivágó MSZP–Párbeszéd háza táján sem. A másfél évtizedig az ország legnagyobb politikai erejének számító szocialisták tavaly őszi belső válságukon és a teljes eljelentéktelenedés miatti félelem okozta pánikon úgy lettek úrrá, hogy az LMP-ből kivált mikropárt éléről igazoltak miniszterelnök-jelöltet, Karácsony Gergely zuglói polgármester személyében. Ez a megoldás ahhoz elegendőnek bizonyult, hogy még mindig a szocialista párt maradjon a legnagyobb baloldali formáció, de minden eddiginél rosszabb eredményével már nem domináns a saját térfelén. Főleg, hogy az április 8-ai fiaskó után Karácsony gyakorlatilag eltűnt a színről, a két szervezet meg – költségvetési okokból – külön frakciót alakított. Mivel a Párbeszédnek ehhez nem volt elegendő számú képviselője, az MSZP kikölcsönözte régi káderét, Burány Sándort és a listáján parlamentbe került nanopárt, a Liberálisok reprezentánsát, Bősz Anettet. Aki aztán néhány nap múlva borította az egészet, és még mielőtt megalakult volna, távozott a képviselőcsoportból. Helyére az utolsó pillanatban, az egyéni körzetben Pécsett függetlenként befutott egykori fideszes önkormányzati képviselőt, Mellár Tamást sikerült bevonni.
Az MSZP pedig – mint általában – belső helyezkedéssel, tisztújítással töltötte az időt áprilistól mostanáig. A vereséget követően távozó Molnár Gyulát az országosan ugyancsak kevéssé ismert Tóth Bertalan váltotta a párt élén. Tóth első, külső szemlélő számára érzékelhető politikai cselekedete az volt, hogy – talán az LMP sikerein fölbuzdulva – büntetéssel fenyegette meg azokat a frakciótagokat, akik nem szavazták meg a képviselői fizetésemelést.
Szintén elnököt váltott és szintén önszalámizással foglalkozott a legerősebb ellenzéki párt, a Jobbik. Az elnökségről és a mandátumáról is lemondó Vona Gábor posztjáért kiélezett verseny folyt. Végül a mérsékelt irányvonalat megtestesítő volt szkinhedvezető Sneider Tamás és a parlamentben évekkel ezelőtt zsidólistázást szorgalmazó Gyöngyösi Márton párosa nyert a Toroczkai László–Dúró Dóra-tandemmel szemben. Utóbbi kettős azóta már nem is tagja a pártnak. A bennmaradtak legfőbb feladata pedig az, hogy a télen kirótt ÁSZ-bírság összegét valahogy kigazdálkodják.
Egyedül a Demokratikus Koalíció tájékán honol béke. Ám ez korántsem a nyugalom békéje. A nemrég még 10 százalék körüli eredményben és a baloldal vezetésében reménykedő alakulat épphogy átlépte az 5 százalékos küszöböt. Ráadásul az MSZP mellett a legidősebb szavazóbázissal rendelkezik, ami nem ígér fényes perspektívát. Főleg, hogy a Gyurcsány Ferenc nevével fémjelzett párt a mondanivaló tekintetében is nehéz helyzetbe került. A magát a rendszer legkérlelhetetlenebb ellenfelének és igazi kihívójának mutató Gyurcsány ezt a szerepet a legkisebb támogatottsággal rendelkező ellenzéki szervezet elnökeként aligha képviselheti hitelesen. „Az a baj, hogy Feri nem állt bele igazán a határon túliak választójogát ellenző kampányba” – mondja a háttérben a DK egyik prominense, ami annak fényében érdekes, hogy a pártból más se látszott a választást megelőző hónapokban, csak ez.
Mindezek ismeretében nem csoda, hogy az Orbán Viktor rendszerével elégedetlenek egyik legkedvesebb témája az ellenzéki pártok ügyetlensége és tehetetlensége. Nem csoda, de nem feltétlenül méltányos. Az ellenzéki politikusok ugyanis nem tettek mást, mint megpróbálták megvalósítani, amit a legszűkebb közönségük, a mérvadó véleményformálók, a politikai tanácsadók és elemzők elvártak: egy lehetetlen helyzetben úgy viselkedni, mintha hagyományos politikai módszerekkel, választáson eredményt lehetne elérni. Volt, hogy összefogtak, volt, hogy koordináltak, máshol visszahúzódtak annak érdekében, hogy „civil” jelölt mérethesse meg magát – amivel itt-ott sikert lehetett elérni, csak az összképen nem változtatott.
A legutóbbi időközi választások azt mutatják – amit a mainstream ellenzéki nyilvánosság képtelen befogadni –, hogy a rendszerellenes szavazók mindegyik megoldásban elvesztették a hitüket. A józsefvárosi polgármester- vagy a miskolci egyéni önkormányzati képviselői választáson is meglehetett volna az ellenzéki többség, ha a tavaszi eredményekből indulunk ki. A pártok egységesen támogatták – nyíltan vagy csöndben – a nem hivatásos politikus, nem kompromittált jelölteket, hozták az infrastruktúrájukat, szűkös forrásaikat, embereiket. Hiába. Megrendítő erejű Fidesz-győzelmek születtek. A választók szemlátomást belenyugodtak abba, hogy a rendszer marad, az meg nem változtat jelentősen az életükön, ha a polgármesterük, egyéni képviselőjük ellenzéki. Legfeljebb a településük, szűkebb lakókörnyezetük jár rosszul.
Mindebből arra lehet következtetni, hogy az ellenzék problémája elsősorban nem hitelességi, hanem stratégiai, és sok esetben a belső – néha ökölre menő – konfliktusok legalábbis erről szólnak. Nem is az a kérdés, hogy kik, hanem hogy milyen színtéren és milyen módszerekkel küzdenek – már ha valóban küzdeni akarnak, mert a résztvevők mindegyikéről még ezt sem lehet jó szívvel föltételezni. A megszokott fórumokon nem dől el semmi lényeges: a parlamenti viták érdektelenek, a politikai műsorok megszokott forgatókönyv szerint zajlanak és kiszámíthatóan ugyanannak a közönségnek szólnak, vagyis a meggyőzésre a szokott módon nincs esély. Még a nagy leleplezések, a korrupciós botrányok is következmények nélkül maradtak. Ezt nemigen lehet az ellenzék terhére róni, legfeljebb azt, hogy ezzel a valósággal képtelen szembenézni, és folytatja tovább az eddigi működést, ami valójában pszeudopolitizálást jelent.
„Készülni kell az önkormányzati választásra, készülni az európai parlamenti választásra. Készülni? B...meg, minek? – fakadt ki a HVG munkatársának az egyik régi parlamenti motoros. – Az ilyen rendszerek nem politikai ellenálláson szoktak megbukni, hanem társadalmin” – folytatta. Ami azt jelenti, hogy belülről sokkal inkább érzékelhető a politizálás tétnélkülisége, mint kívülről. Az idősebb véleményformálók mintha nem vennék észre, hogy menthetetlenül megváltoztak a viszonyok, a fiatalabbak meg belenőttek abba a helyzetbe, hogy a politika imitációja maga a politika.
A HVG megkereste a választás előtti civil mozgolódások több szereplőjét, akik az ellenzéki szervezeteket próbálták különböző együttműködésekre rávenni. Az volt a kérdésünk, hogy változatlanul az akkori javaslataikban látják-e a megoldást. A rendszervaltas2018.hu egyik alapítója, Elek István januárban a hvg.hu-n ezt írta: „Nem igaz, hogy a Fidesz nem győzhető le. Legyőzhető. Kétharmaddal is. Csak helyzetismeret, lényeglátó képesség, együttműködési készség és egy kis bölcsesség kéne mindehhez.” Elek most is fenntartja a véleményét, azzal a pontosítással, hogy szerinte mindenki nyerni akart, de nem fogták fel, hogy csak együtt győzhetnek, ugyanis a feladat a rendszerváltás lett volna.
A volt KDNP-s Lukácsi Katalin, a „Viszlát, kétharmad!” mozgalom egyik szervezője viszont úgy látja, az egyszerű győzelem sem volt reális cél. Ő úgy véli, hogy a hódmezővásárhelyi polgármester-választás után hagyták elragadtatni magukat, és hittek a teljes győzelemben, miközben talán helyesebb lett volna egy-két ingatag, de nyerhető körzetre koncentrálni: akkor esetleg elkerülhető lett volna a kétharmad. Arra a felvetésre, hogy ennek van-e bármi jelentősége, hiszen 2015 és 2018 között sem volt alkotmányozó többsége a kormánypártoknak, hatalmi törekvéseikben azonban ez egyáltalán nem korlátozta őket, Lukácsi azzal felelt, hogy úgy legalább a Stop Soros-féle törvények nem születnének meg.
Vagyis a megszokott parlamenti keretekből nemcsak a pártpolitika, de a gondolkodás sem lép ki. Ebben az esetben viszont érthető és akceptálható a Jobbik gubbasztása, de még az MSZP-elnök eljárása is. Pártpolitikához ugyanis pártok kellenek. Azokhoz meg pénz. Azt viszont a ner szolgáltatja, így ahhoz, hogy a Jobbik ki tudja fizetni a bírságot, az MSZP meg az alkalmazottait, és fenn tudja tartani hálózatát, szükségük volt a pártalapítványok támogatásának, illetve a frakciók költségkeretének megemelésére. Orbán Viktornak meg arra, hogy a rendszeren belül tartsa a rendszer ellenfeleit: csak így lehet fenntartani a normalitás látszatát.
A rezsim bel- és külföldi kritikusai hosszú évek óta képtelenek mit kezdeni azzal, hogy a képviseleti demokrácia és a jogállam intézményeinek formális fenntartása mellett attól eltérő működés valósul meg. Noha elég egyértelmű, hogy minden, az államnak vagy a kormányhoz kötődő személynek alávetett szervezetben az utasításoknak engedelmeskednek, és nem a jogszabályhelyeknek. Az állami és pártmédia a legjobb példája ennek: az objektív tájékoztatás látszatára sem törekszenek, hanem fentről érkező propagandaüzeneteket közvetítenek. Ez a tény önmagában kétségessé teszi, hogy beszélhetünk versengő többpártrendszerről. Amennyiben a propagandának van döntő hatása, úgy az ellenzék feladata az volna, hogy minden erejével erre koncentráljon. Minden egyes orgánumnál, minden kihelyezett plakátnál tiltakoznia kéne, és attól tenni függővé a rendszer legitimitásának elismerését, hogy lebontják-e a médiájukat, és nem fordítanak-e állami forrásokat pártcélokra.
Amennyiben viszont akad a választások tisztaságával, így a rendszer legitimációjával kapcsolatban egyéb fölvetnivaló is, akkor azon sem léphetne túl az ellenzéki politika. Márpedig – úgy néz ki – akad. Április 8-án délután háromig 600 ezerrel szavaztak többen, mint négy éve. Háromtól este hétig 30 ezerrel kevesebben. Minden eddigi tudásunkkal és európai tapasztalattal ellenkezik ez a jelenség. Ha nő a részvétel, úgy szignifikánsan nő a későbbi órákban is. Az esetet nem magyarázza, hogy a kistelepüléseken a mezőgazdasági munkák miatt vagy még az istentiszteletek előtt jó időben leszavaztak, hiszen háromig egyfolytában emelkedett a részvétel, nem hirtelen a korai órákban szökött föl. Továbbá a végső részvételi arány településtípusonként nem tér el jelentősen a megelőző választásokétól. Mivel Orbán Viktor rendszerének alapja ennek az egy napnak – a választás napjának – alakulásától függ, egy valódi ellenzék semmilyen más kérdéssel nem foglalkozhatna mindaddig, amíg a részvételnek erre a finoman szólva is furcsa alakulására magyarázatot nem talál vagy kényszerít ki. Főleg, ha idézzük az előző bekezdésből azt a mondatot, hogy minden, az államnak vagy a kormányhoz kötődő személynek alávetett szervezetben az utasításoknak engedelmeskednek, és nem a jogszabályhelyeknek.
Ezenkívül az a lehetőség marad az ellenzék számára, hogy reálisnak ismeri el az eredményt, egyoldalúnak, de alapjában tolerálhatónak a pártmédiát, valamint az állami intézmények elfogultságát. Ebben az esetben folytatódik a tét nélküli rutinmozgás interpellációkkal és sajtótájékoztatókkal. Csakhogy ez inkább kelléke, mintsem ellenzéke a rendszernek.
HONT ANDRÁS
hont.andras@hvg.hu
Eddig a három-, a jövőben viszont már csak a négyórás késések után járna kártérítés az európai légitársaságok utasainak, ha elfogadják az erről szóló tervezet. Az utasjogok szempontjából nem ez az egyetlen kellemetlen változás: úgy tűnik, a légitársaságok más könnyítésekért is sikeresen lobbiztak Brüsszelben.
A lap szerint a Fideszen belül is törésvonalakat okoz az egyre szélsőségesebb kormányzás.
Pontosította a legkorábbi dátumot az Axiom Space.
Júliusban Tisza-kongresszust is tartanak.
