„Ötven évvel ezelőtt az ilyen emberek kereszteket égettek, ma felgyújtják a Twittert”

– így jellemezte a sokak számára teljesen átláthatatlan alt-right irányzatot Jonathan Greenblatt, az antiszemitizmust monitorozó amerikai Rágalmazásellenes Liga (ADL) vezetője. A már hosszú évek óta létező, marginális online fórumokat tömörítő, de csak az utóbbi két-három évben öntudatosabbá vált alt-right (alternatív jobboldal) valójában nem mozgalom, hanem szinte kizárólag a közösségi médiában gyűlölködő, kultúrharcot folytató radikális jobboldali körök, blogok (például a The Right Stuff), vlogok, rádióműsorok, podcastok laza hálózata, nélkülözve bárminemű központi irányítást vagy ideológiát. Ha lenne logójuk, az leginkább az ismert internetes mémet, az időnként Trump alakját öltő Pepét, a békát ábrázolná. A legutóbbi amerikai elnökválasztási kampányban az alt-rightosok zöme Trumpot támogatta, és a jelölt többször meg is osztotta kétséges blogok rasszistagyanús mémjeit, továbbá nem volt hajlandó elhatárolódni az őt támogató radikális jobboldaltól.

Néhány közös politikai állásponttól eltekintve leginkább az köti össze az alt-right csoportokat, hogy elvetik a kulturális baloldalt, a politikai korrektséget, a politikai és gazdasági liberalizmust, a kisebbségi jogokat, a feminizmust, a szerintük ezeknek gyáván behódoló, elpuhult, „nyünnyögő” konzervativizmust („cuckservatives”), a társadalmi igazságosság egyetemeken aktív szélsőbalos, amúgy szintén igen intoleráns bajnokait, az „agresszív” külpolitikát hirdető, Izrael-barát neokonzervativizmust – és persze magát Izraelt és a zsidóságot. Az alt-right kerüli ugyan a „faji” kategóriát, de etnicista és/vagy kulturális alapon, egyhangúlag ellenzi a bevándorlók befogadását, legyenek azok dél-amerikai vagy muszlim hátterűek, mivel a „fehér”, nyugati, keresztény civilizáció alapjait érzik általuk fenyegetve.

A tavaly őszi, egy halálos áldozatot követelő charlottesville-i zavargások az alt-right neonáci oldalát mutatták fel az egész világnak, horogkeresztekkel, zsidóellenes szlogenekkel és Ku-Klux-Klan-maradványokkal, a „mozgalom” egésze azonban nem neonáci. A fogalmat kitaláló fajvédő aktivista, a Budapesten négy éve szélsőjobbos konferenciát is szervezni próbáló Robert Spencer „fehér nacionalista” köre csak része az alt-rightnak, amelyben radikális szólásszabadság-hívők, paleokonzervatívok, elitellenesek, protekcionisták, az „elnyomott” férfiak jogaiért küzdők éppúgy megtalálhatók, mint „neoreakciósok” vagy csak nettó nihilisták, akik semmiben sem hisznek, csak online zaklatnak és széttrollkodnak mindent, ami szerintük progresszív, liberális vagy feminista.

A közkeletű vélekedéssel szemben nem része, csak szakértője az alt-rightnak a meleg és zsidó identitású provokátor, Milo Yiannopoulos, de a Breitbart portál exfőnökeként nagyon is előremozdította az alt-right ügyét Trump volt stratégiai főtanácsadója, Steve Bannon is – mindketten épp nemrég jártak Budapesten, hogy a kormánypártokat támogassák. (Az alt-right magyarországi megjelenéséről, szerepéről és kapcsolódásáról a Fidesz-kormányhoz ebben a cikkünkben olvashat.)

Az amerikai alt-right és az új európai szélsőjobbos mozgalom, az identitárius irányzat az utóbbi egy-két évben kölcsönösen kereste, megtalálta és erősítette egymást, ez világosan látható e körök, pártok, internetes fórumok témáin, nyelvezetén. Valódi terepük nem a racionális politikai érvelés, hanem az érzelmi identitáspolitika, ahol a kultúra, a származás, a kereszténység és a nemzethez tartozás számít összetartó erőnek. A Trumptól immár függetlenül mozgó Bannon egy új alapítvánnyal európai szinten erősítené a bevándorlás-, globalizmus- és nagytőkeellenes politikai erőket, az európai nacionalisták és identitáriusok pedig szívesen kapcsolódnak az EU-ban is élő, szervezkedő amerikaiakhoz.

SERES LÁSZLÓ

A cikk eredetileg a HVG 2018/31. számában jelent meg.