„Ötven évvel ezelőtt az ilyen emberek kereszteket égettek, ma felgyújtják a Twittert”
– így jellemezte a sokak számára teljesen átláthatatlan alt-right irányzatot Jonathan Greenblatt, az antiszemitizmust monitorozó amerikai Rágalmazásellenes Liga (ADL) vezetője. A már hosszú évek óta létező, marginális online fórumokat tömörítő, de csak az utóbbi két-három évben öntudatosabbá vált alt-right (alternatív jobboldal) valójában nem mozgalom, hanem szinte kizárólag a közösségi médiában gyűlölködő, kultúrharcot folytató radikális jobboldali körök, blogok (például a The Right Stuff), vlogok, rádióműsorok, podcastok laza hálózata, nélkülözve bárminemű központi irányítást vagy ideológiát. Ha lenne logójuk, az leginkább az ismert internetes mémet, az időnként Trump alakját öltő Pepét, a békát ábrázolná. A legutóbbi amerikai elnökválasztási kampányban az alt-rightosok zöme Trumpot támogatta, és a jelölt többször meg is osztotta kétséges blogok rasszistagyanús mémjeit, továbbá nem volt hajlandó elhatárolódni az őt támogató radikális jobboldaltól.
Néhány közös politikai állásponttól eltekintve leginkább az köti össze az alt-right csoportokat, hogy elvetik a kulturális baloldalt, a politikai korrektséget, a politikai és gazdasági liberalizmust, a kisebbségi jogokat, a feminizmust, a szerintük ezeknek gyáván behódoló, elpuhult, „nyünnyögő” konzervativizmust („cuckservatives”), a társadalmi igazságosság egyetemeken aktív szélsőbalos, amúgy szintén igen intoleráns bajnokait, az „agresszív” külpolitikát hirdető, Izrael-barát neokonzervativizmust – és persze magát Izraelt és a zsidóságot. Az alt-right kerüli ugyan a „faji” kategóriát, de etnicista és/vagy kulturális alapon, egyhangúlag ellenzi a bevándorlók befogadását, legyenek azok dél-amerikai vagy muszlim hátterűek, mivel a „fehér”, nyugati, keresztény civilizáció alapjait érzik általuk fenyegetve.
A tavaly őszi, egy halálos áldozatot követelő charlottesville-i zavargások az alt-right neonáci oldalát mutatták fel az egész világnak, horogkeresztekkel, zsidóellenes szlogenekkel és Ku-Klux-Klan-maradványokkal, a „mozgalom” egésze azonban nem neonáci. A fogalmat kitaláló fajvédő aktivista, a Budapesten négy éve szélsőjobbos konferenciát is szervezni próbáló Robert Spencer „fehér nacionalista” köre csak része az alt-rightnak, amelyben radikális szólásszabadság-hívők, paleokonzervatívok, elitellenesek, protekcionisták, az „elnyomott” férfiak jogaiért küzdők éppúgy megtalálhatók, mint „neoreakciósok” vagy csak nettó nihilisták, akik semmiben sem hisznek, csak online zaklatnak és széttrollkodnak mindent, ami szerintük progresszív, liberális vagy feminista.
Donald Trump és Steve Bannon
AFP / Mandel Ngan
A közkeletű vélekedéssel szemben nem része, csak szakértője az alt-rightnak a meleg és zsidó identitású provokátor, Milo Yiannopoulos, de a Breitbart portál exfőnökeként nagyon is előremozdította az alt-right ügyét Trump volt stratégiai főtanácsadója, Steve Bannon is – mindketten épp nemrég jártak Budapesten, hogy a kormánypártokat támogassák. (Az alt-right magyarországi megjelenéséről, szerepéről és kapcsolódásáról a Fidesz-kormányhoz ebben a cikkünkben olvashat.)
Az amerikai alt-right és az új európai szélsőjobbos mozgalom, az identitárius irányzat az utóbbi egy-két évben kölcsönösen kereste, megtalálta és erősítette egymást, ez világosan látható e körök, pártok, internetes fórumok témáin, nyelvezetén. Valódi terepük nem a racionális politikai érvelés, hanem az érzelmi identitáspolitika, ahol a kultúra, a származás, a kereszténység és a nemzethez tartozás számít összetartó erőnek. A Trumptól immár függetlenül mozgó Bannon egy új alapítvánnyal európai szinten erősítené a bevándorlás-, globalizmus- és nagytőkeellenes politikai erőket, az európai nacionalisták és identitáriusok pedig szívesen kapcsolódnak az EU-ban is élő, szervezkedő amerikaiakhoz.
SERES LÁSZLÓ
A cikk eredetileg a HVG 2018/31. számában jelent meg.
