Kis János: Könnyen rajtaveszthet Orbán a választások megpuccsolásán
Kis János szerint most az a kérdés, hogy megpuccsolhatja-e a 2026-os választásokat a Fidesz vezetője.
Kevés annyira ellentmondásos megítélésű magyar történelmi alakot ismerünk, mint a száz éve meggyilkolt gróf Tisza Istvánt. Jobboldali emlékezet szerint amolyan konzervatív Superman volt, aki mint egy becsapódni akaró vörös meteort, két kézzel tartóztatta fel a forradalmi erőket – Orbán Viktor és Boross Péter emlékbeszédei is ezt a heroizált Tisza-képet vetítették elénk. A baloldali emlékezetben Darth Vaderhez hasonló, reakciós, sötét nagyúrként tűnik fel, aki az erő és a félelem összetartó erejében hitt.
Valóban félték és tisztelték a kétszeres miniszterelnököt, aki 1912–1913-ban a képviselőház elnöki székébe ült bele, hogy személyesen tegyen rendet a rendes körülmények között leválthatatlan kormánypárttal szemben obstruáló ellenzéki képviselők között. „Volt ereje a parlamenti visszásságoknak, destrukciónak elejét venni, ne részletezzük, hogyan” – ahogy a múlttal mindig kíméletlenül szembenéző Boross Péter is felidézte erősen tekintélyelvű házelnöki tevékenységét.
Ha arról volt szó, lelkiismeret-furdalás nélkül elhallgattatta a vele egyet nem értőket: leverte a véderőreformot ellenzőket, keresztülvitt megszavazhatatlannak hitt törvényeket, kivezettette az ülésteremből Károlyi Mihályt, és szétveretett munkástüntetéseket. Csaták sorát nyerte meg, míg egy közéleti romhalmaz tetején állhatott modellt csípőre tett kézzel a portréfestőknek. A Tisza-korszak mélypontja az 1912. május 23-ai „vérvörös csütörtök” volt, több százan sebesültek meg és hatan maradtak holtan Budapest utcáin. Ady ez után írta meg Rohanunk a forradalomba című versének oly sokat idézett sorait a „gyújtogató, csóvás emberről”, a „vad, geszti bolondról”, a „magyarnak, úrnak egyként rongy” Tiszáról, aki pedig úgy gondolta, hogy „Ady és a Nyugat levéltetűk a magyar kultúra pálmafáján”.
Ez persze sem Adyt nem akadályozta meg abban, hogy később Tisza segítségét kérje a házasodási bonyodalma idején, sem a politikust, hogy azt meg is adja: Tisza István úri politikus volt. Ahogy Dési Géza írta róla: „Jellemző Tiszára, hogy bár apa és fiú kétszer is volt miniszterelnök, Gesztre bizony nem járt vonat!” Nem volt korrupt, hanem küldetéses férfi, aki annyira védeni akarta a fiatalkorában megismert liberális világot a változásoktól, hogy közben konzervatívvá változott.
Tisza legnagyobb tévedése nem az volt, hogy Ady helyett ő valóban Szabolcska Mihályt tartotta nagy költőnek (akit aztán az ellen-Nyugatként megalapított folyóiratában, a Magyar Figyelőben futtattak, ahol Tisza „Rusticus”, vagyis „Vidéki” álnéven bírálgatta a modernitásnak számára kizárólag csak „aberrációként”, „devianciaként” vagy „betegségként” értelmezhető jelenségeit), hanem hogy eldöntötte: tényleg megállítja az időt.
Hirdette, hogy „azon világrenden pedig, hogy tőke, legyen az ingó vagy ingatlan, nem juthat minden embernek (...) nem változtathatunk”, ellenezte a földreformot, az általános választójog megadásában pedig a Monarchia Magyarországára, a magyar tradicionális elitre leselkedő legnagyobb veszélyt látta. Csakhogy a világ éppen a demokratizálódás felé haladt a tömegek XX. századdal kezdődő korában. A történelemben ugyanis a jelenségek összefüggnek: ha van iparosodás, előbb-utóbb lesz munkásmozgalom, ha van tömeggyártott aszpirin, létrejön a fejfájást okozó munkássajtó. Tisza erről nem akart tudomást venni: 1917-ben inkább lemondott, mint hogy reformáljon, azt is ellenezte, hogy a frontkatonák szavazójogot kapjanak, így többségüknek olyan Magyarországért kellett volna meghalnia, amelynek közéletébe nem szólhatott bele.
Gróf Tisza István honvédezredes 1917.-ben
Wikipédia
A „régi Magyarországot” végül az első világháború elvesztése söpörte el. Tisza kezdetben ellenezte a hadba lépést, de engednie kellett: „Nem voltunk szuverének, hozzá voltunk láncolva egy multietnikus birodalomhoz” – adta meg a magyarázatot Orbán Viktor az 1918-as összeomlás mélyebb okára. Valóban volt magyar politikus, aki e nézetet képviselte, de az nem a kiegyezéspárti Tisza István volt, hanem a függetlenségi Károlyi Mihály.
A rövidlátó Tisza a legvilágosabban éppen azt látta, amiről mai csodálói nem emlékeznek meg: tudta, hogy a multietnikus Magyarország csak a Monarchián belül maradhat meg nagynak és „magyarnak”, és hogy a birodalom összeomlásával a „szentistváni” Magyarországnak is vége lesz. Miután 1918. október 17-én Károlyi Mihálynak igazat adva elismerte a háború elvesztését, még a pártját is feloszlatta, meggyilkolása napján a konzervatív Budapesti Hírlap is azzal a vezércikkel jelent meg, hogy „Hát jöjjön Károlyi”. Élete végére nem volt Tiszánál gyűlöltebb ember az országban, halála előtt politikai hulla lett. Dühét tehetetlenségében szocialista plakátok rongálásával vezette le Budapest utcáit járva.
Mikor arra figyelmeztették, hogy veszély fenyegeti, mert a frontról hazatérő katonák őt hibáztatják a szenvedéseikért, az égre mutatott, és azt mondta: „Odafenn végeztetik minden.” Az a Tisza, akit ma úgy állítanak be, hogy megmenthette volna Magyarországot, halála napján már saját magát sem tudta és akarta megvédeni.
CSUNDERLIK PÉTER
történész
