Egyszer csak lett egy fideszes ügyfelem. Azt, hogy fideszes, ő maga mondta, sőt ezzel kezdte a beszélgetést, anélkül, hogy rákérdeztem volna. Mint kiderült, ennek azért volt jelentősége, mert mindig is a fideszes polgármestert támogatta, akivel szívélyes viszonyt ápolt, talán ennek is köszönhető, hogy építési vállalkozóként elnyert egy (közbeszerzési értékhatárt el nem érő) megbízatást az önkormányzattól.

Aztán az önkormányzat nem fizetett. Pedig megvolt a teljesítésigazolás, átadás-átvétel, minden, ami kell. Kis türelmet kérnek. Ügyfelem egy ideig bírta, aztán jogi segítséget kért.

A jogvita folytán ügyfelem kegyvesztett lett. A megbízások elmaradtak, volt némi fenyegetőzés is. Ügyfelem azon sem lepődött volna meg, ha megjelenik nála az adóhatóság.

Legyintettem. Mondtam neki, hogy azért ha törvénytelenül jár el az adóhatóság, akkor azt majd a bíróság helyreteszi. A bíróság független és pártatlan, csak a törvénynek van alárendelve.

Én éppen ezért a tárgyalóteremben érzem jól magam, ahol számíthatok arra, hogy ha a törvény mellettem áll, akkor a bírót nem érdeklik sem a hatalmi erőviszonyok, sem semmi más szempont: kérlelhetetlen logikával vetíti rá a törvényt a tényállásra, és olyan döntést fog hozni, amivel akár vesztesként is azonosulni tudok. Ha ez nincs, a szakmámnak sincs értelme.

Ha ugyanez az ügyfél jövőre kérné, hogy nyugtassam meg, komoly bajban lennék. A közigazgatási bíráskodás önálló szervezetté alakításával, pontosabban a bírák kinevezésének új rendjével ugyanis pont azokban az ügyekben, amelyben az állammal magával vitatkozunk (tehát nem két magánfél jogvitájáról van szó), a bíróság függetlensége és pártatlansága nem lesz garantált. És nem csak a választási és gyülekezési ügyek, vagy éppen a közérdekű adatok nyilvánossága iránti ügyek tartoznak majd a közigazgatási bíróságok hatáskörébe, hanem a már említett, adott esetben mindenki számára húsba vágó adóügyek is. Ezekben az ügyekben alapvető, hogy az egyik félnek (a kormánynak) ne legyen befolyása a döntőbíró személyére, ahogy a fociban sem az egyik csapat jelöli ki a játékvezetőket.

Ahhoz, hogy közigazgatási bíró legyen majd valakiből, ugyanúgy pályáznia kell, mint a rendes bíróságok bíráinak. De az azonosság itt véget is ér.

Már a rendes bírósági szervezet pályáztatási és kinevezési rendjében is indokolhatatlan bizonytalansághoz vezet, hogy az Országos Bírósági Hivatal elnöke (jelenleg Handó Tünde, aki személyében nem független a kormánypárttól) lényegében korlátlanul és ellenőrizhetetlenül nyilváníthat eredménytelennek bírói pályázatokat, ha az őt kontrolláló szerv, az Országos Bírói Tanács történetesen vele ellentétes döntést hozna. A közigazgatási bírák esetében azonban magát a pályázatot is az az igazságügyi miniszter írja ki, akinek lojalitása a kormányhoz és annak vezetőjéhez nemcsak politikai elköteleződés kérdése, hanem alkotmányos kötelessége is. A törvény szerint a pályázati rangsort ugyan a közigazgatási bírói tanács személyi tanácsa állapítja meg, ezt azonban a miniszter diszkrecionális jogkörében felülbírálhatja, és ennek eredményeként terjesztheti fel a neki tetsző bírót kinevezésre a köztársasági elnökhöz (jelenleg Áder János, a kormánypárt egykori prominense).

Megjegyzendő, hogy míg az Országos Bírói Tanács legalább nyomokban magán hordozza a szakmaiság és a függetlenség jegyeit, addig a közigazgatási bíráskodás csúcsszerve, és annak személyi tanácsa az összetételére vonatkozó törvényi rendelkezések alapján többségében maga is az igazságügyi miniszter jóvoltából nyeri el megbízatását, a személyi tanács ráadásul csak kétharmados többséggel szavazhat.

Hogy szakmailag mi indokolja az igazságügyi miniszter ilyen súlyos szerepét a közigazgatási bírák kinevezésében, és ez hogyan egyeztethető össze a hatalmi ágak elválasztásának elvével, a hivatalos megnyilatkozásokból nem derül ki. A törvény indokolása mindössze arra a ténymegállapításra szorítkozik, hogy az Európában alkalmazott megoldások közül Magyarország (állítólagos jogtörténeti hagyományokat követve) a miniszteriális irányítást választotta, anélkül, hogy ennek tartalmi indokát megtudhatnánk. Példálózni persze bármivel lehet, ha az a példa nem csak kiragadja egy másik jogrendszer elemeit, a jogtörténeti hagyományokról meg különösen ebben az országban tudható, hogy nem feltétlenül követendők.

A kérdésre nem adott választ a kormány képviselője az Ügyvédekkel a Demokratikus Jogállamért Egyesület konferenciáján sem (ld. a videót itt), viszont arra hivatkozott, hogy a bírói függetlenségnek az a záloga, hogy az igazságügyi miniszter döntésével szemben jogorvoslatnak van helye. Ezzel azonban két probléma is van.

Az egyik, hogy nem felel meg a hatalommegosztás követelményeinek, ha az egyik hatalmi ágnak ténylegesen befolyása van a másikra, amely csak jogorvoslati úton hárítható el. A kívánatos az lenne, ha a befolyásolást eleve kizárná a törvény, amint teszi azt a rendes bírók esetében is. A fékek és ellensúlyok garanciális rendszere azt jelenti, hogy a befolyásolásnak maga a rendszer szab gátat. Gondolom, senki nem tekintené valódi alkotmányos féknek és ellensúlynak, ha például az Alkotmánybíróság tagjait az igazságügyi miniszter nevezné ki, és akinek ez nem tetszik, jogorvoslatot kérhetne.

A másik probléma, hogy maga a kijelentés nem igaz: a közigazgatási bíráskodásról szóló törvény jövő januártól hatályos szövege egyetlen jogorvoslatot ismer a miniszter döntésével szemben, ez pedig korántsem tekinthető érdeminek és hatékonynak. A törvény szerint ugyanis a miniszteri döntéssel szemben (amely tehát azt tartalmazza, hogy a személyi tanács által megállapított rangsorban első helyen szereplő bíró helyett ki más legyen a közigazgatási bíró) a vesztes pályázó azon az alapon terjeszthet elő jogorvoslati kérelmet a bírók belső becsületbíróságának tekinthető szolgálati bírósághoz, hogy a nyertes pályázó egyáltalán nem lehetne bíró, vagy a nyertes pályázó a pályázati kiírásnak nem felel meg, illetve hogy a miniszter az indokolási kötelezettségének nem tett eleget. Ne legyen kétségünk, a miniszter eleget fog tenni az indokolási kötelezettségének, arra azonban semmi nem szorítja rá, hogy a személyügyi tanács ajánlásával szembeni döntése szakmailag megalapozott legyen, elég, ha leírja, hogy milyen szempontokra volt figyelemmel. Ráadásul a szolgálai bíróságnak (amely ma még kétségtelenül függetlennek tekinthető, ki tudja azonban, hogyan alakul majd az összetétele) nincs is olyan döntési jogköre, amellyel a miniszteri döntést érdemben a visszájára fordíthatná. Ha ugyanis a vesztes pályázó valóban él jogorvoslattal (már ha ezt ambicionálja), és a szolgálati bíróság ezt alaposnak találja, a legtöbb, amit a törvény szerint tehet, hogy ezt a tényt közli a vesztes pályázóval, a miniszterrel és a köztársasági elnökkel. Könnyen belátható, hogy ez a rendszer hatékony jogorvoslatnak nem tekinthető.

Végeredményben tehát az a helyzet, hogy azokban az ügyekben, amelyekben az állam mint igazgatási hatalom (valamelyik megnyilvánulása) az egyik peres fél, az ítélkező bíró a kormányhoz, tehát az igazgatási hatalomhoz lojális minisztertől nyeri el a kinevezését. Kevés dolog képzelhető el, ami jobban csorbítaná a megmaradt jogállami intézményekhez fűződő közbizalmat. Az, hogy a kétharmados hatalom ráteszi a kezét a bírói szervezetre is, idő kérdése volt csak.

Borítékolható ugyanis ezek után, hogy az én egyszeri fideszes ügyfelem, ha majd eljön a leszámolás ideje, és az adóhatóság elvégzi a rá osztott feladatot, a közigazgatási bíróságtól kér majd jogvédelmet, s ha ez eredménytelen lesz, csalódottan állapítja majd meg, hogy itt a hatalom bíráskodik önmaga felett. Pedig régen milyen jóban volt a polgármesterrel…

A szerző ügyvéd, a HVG jogi képviselője