Itt a békés Európában hajlamosak vagyunk úgy olvasni a konfliktuszónák atrocitásairól, mintha azokat kutyafejű tatárok követnék el, egyszerűen azért, mert civilizálatlanok. Értetlenül hallunk arról, amikor védtelen civilek és gyerekek ellen fordul az erőszak, de egyben meg is nyugszunk: mi nem ilyenek vagyunk.
Aztán lapozunk, és átfutjuk, hány tárgyból áll bukásra Nagy Blanka, és hányszor hiányzott.
Csak a parancs különbözik, de ugyanúgy végrehajtják, gondolkodás nélkül.
Felállt egy lány, elmondta, hogy dühös a kormányra, és nem válogatta meg a szavait. Itt, Európában, ahonnan borzongva nézzük a vadak viselkedését, ez a dolgok normális menete. Van oka a dühre, van oka pestisnek látni a Fideszt, és utolsó senkiházinak a puhatestű köztársasági elnököt. Amit tett, az legitim, legális, és teljesen természetes. Annak kellene lennie; könnyű belátni, hogy nyomorúságos ország az, ahol jobb csendben maradni. Hiszen éltünk ilyenben eleget.
Ámde Nagy Blankának pont azért van igaza, mert a Fidesz ilyen nyomorúságos országot épít. „A viták ideje lejárt”, mondták még a választások előtt, hogy senkivel se kelljen érveket ütköztetniük. Most is ennek megfelelően reagáltak: kinyitotta a száját, nosza, büntessük meg. Mindent szabad, nincsenek személyiségi jogai, nincsenek védett adatai, hazudni és hamisítani is ér. Mindezt azért, hogy lássa mindenki, fejére szól, ki szót emel.
Ennek a rendszernek az a legsúlyosabb bűne, hogy szar alakokat termel. Iskolaigazgatót például, aki lihegve rohan elhatárolódni, mintha bárki feltételezné, hogy a diákja az egész intézmény nevében beszélt. Adatvédelmi biztost, aki kitinpáncéljára fordulva kapálózik, mert nyilvánvaló, hogy senkinek semmi köze Nagy Blanka jegyeihez, de ő ezt nem meri kimondani. Érzi, facsarja az orrát, hogy éppen szarrá változik, ahogy hímez-hámoz, de annyira fél, hogy inkább belenyugszik, és akkor hát így fog élni tovább. Kedves, puha kis kaki lesz az asztal szélén, nem zavar senkit. Most úgyis menő a slime, nem minden a gerinc. Nem akar úgy járni, mint Blanka.
Aztán jönnek a többiek egymás után. A szöveggyáros, aki kettővel Bayer Zsolt alatt szörnyülködik a csúnya szavakon. Szerkesztő, műsorvezető, aki letolja a kampányt, mert ez az utasítás; talán dereng nekik valami arról, hogy nem olyan égbekiáltó bűn felszólalni egy tüntetésen, viszont amit ők csinálnak, az masszív törvénysértés – de elhessegetik, bár ettől a szag megmarad, de azzal együtt lehet élni.
Hiszen ebben az országban elnök is lehet egy szarból, csak bajsza legyen. Ő talán ugrált a gimnazisták sérelmei miatt? Megszólalt, hogy nem kéne leverni egy egyetemet? Dehogyis. Úszott szépen az árral a csatornában, mert az a szar dolga; a bajusz ebben nem akadályozza, azzal evez.
Nem szabad alábecsülni ennek a folyamatnak a jelentőségét. Ezerszámra járnak köztünk, akik tevékeny részesei már annak, ami történik. Még sokkal többen vannak, akik csak nem álltak ki másokért, befogták a szájukat, nem keresték a bajt. Ez nem azt jelenti, hogy a szarnak nincs szíve. Dehogynincs. És fáj. Az ilyen rezsimek legfőbb terméke a félelem mellett a szégyen.
A szégyen nehéz teher. Tudja az igazgató, az ombudsman, az osztálytárs, hogy gyenge volt. Ezért irigylik is a megmaradt keveseket, akik nem félnek. A példa a puszta létével zavarba ejtő: így is lehet élni, nem csak hason kúszva. Sokan vannak, akiknek könnyebb elhinni, hogy a szőnyeg alatt van az igazi élet.
Egyszer elkerülhetetlenül helyreáll a rend. Magától értetődő lesz újra, hogy gyerek vagy felnőtt kinyissa a száját, és megmondja, amit gondol. Iskolában és azon kívül, tévében és újságban, formális és informális büntetés veszélye nélkül.
A bajszos szar és társai akkor már vert seregként gubbasztanak majd. A viták ideje visszatér, és ők annak rendje és módja szerint elvéreznek, mert elfelejtették, hogyan kell fair versenyben nyerni. Az igazán veszélyes hagyatékuk az a sok százezer ember lesz, aki saját gyávasága terhét és szégyenét cipeli át a fénybe.
Unni fogjuk őket és a magyarázataikat. Ő parancsot teljesített, ő hitt a rendszerben, az icike-picike meg szemrebbenés nélkül megpróbált tönkretenni egy gyereket, mert az volt a munkája. Nem baj, hadd sorolják – ebből rajzolódik ki a pestis micsodasága. Hosszú folyamat lesz, utóvédharcokkal. Először még bizonygatják majd, hogy igenis az a helyénvaló, ha a szemtelen gyerekeket kékre-zöldre verik a munkásőrök. Aztán mesélnek arról, hogy ők szolgáltak ugyan, de rádiósként meg a pénzügyön. Végül elcsendesül a védekezés. A végsőkig kitartó kommunisták legalább annyit mondhattak, hogy csúnya dolog volt az ávó, de újjáépítették az országot, és milliónyi parasztgyerek előtt nyitottak utat.
Ennek a rendszernek ilyen öröksége nem lesz. Éppen erre figyelmeztetett Nagy Blanka. Előbb azzal, amit mondott, aztán azzal, ami történt vele.
TÓTA W. ÁRPÁD
a HVG munkatársa
