1988 őszén két fiatalember csengetett józsefvárosi lakásunk ajtaján. A Fidesztől jöttek, és aláírást gyűjtöttek Vida Miklós országgyűlési képviselő visszahívásáért. A parlament alelnöki posztját is betöltő nagyhatalmú politikus azért került célkeresztbe, mert zárt ülés elrendelését javasolta a bős–nagymarosi vízlépcsővel kapcsolatos szavazáskor, miközben a beruházás ellen már ezrek tüntettek az utcákon. Az epizód nemcsak azért különleges számomra, mert egy lottónyertes lelkesedésével rohantam a hírrel a HVG szerkesztőségébe, és lényegében ez indított el újságírói pályámon, hanem azért is, mert tálcán kínálja magát az összehasonlításra.

Szinte hihetetlen, hogy az egyre keményebb autokráciából visszatekintve milyen puhának tűnik az akkori diktatúra,

és korlátok közé szorítva is mekkora ereje volt a nyilvánosságnak. A HVG értesülését a visszahívási kezdeményezésről még az óvatosabb lapok is átvették, a vesztét érző képviselő néhány hónappal később maga mondott le, a kormány pedig a környezetvédők és a civilek tiltakozásának hatására alig fél év múlva felfüggesztette a vízlépcső építését. Persze ekkor már a Kádár nélküli Kádár-korban, a pártállam végóráiban jártunk. Az addig vezető utat már csaknem tíz orwelli éve taposták a HVG alapítói.

A történetre talán magam sem emlékeztem volna, ha nem túrjuk fel archívumunkat a HVG júniusi 40. születésnapjára készülve.

Több mint kétezer lapszámunk csaknem százezer cikkét böngésztük át és válogattuk ünnepi kiadványunkhoz,

amelyből, ha jól csináltuk, egyszerre rajzolódik ki a saját történetünk és az elmúlt négy évtizedé – természetesen a HVG szemüvegén keresztül.

Negyven évet sokféleképpen el lehet mesélni. Elmondható akár a lapunkban számtalanszor citált Esterházy Pétertől származó idézetekkel is. Onnan kezdve, hogy a Kis magyar pornográfiában szállóigévé tette a Trabant használati utasítását: „útfekvése kitűnő, gyorsulása kifogástalan, ez azonban nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson”. Egészen a 2014-es év végi számunkba írt, a politikusok parvenü életmódját tollhegyre tűző cikkéig, ami a Nagy Harácsony szlogenű címlapunkat ihlette. Illusztrálható a periódus a fogyasztói társadalom szemszögéből, az abszurd hiánycikkektől a Gorenje-turizmuson át a vasárnapi boltzárig. És leírható akár két politikai „fosztóképzővel”: a népi demokráciától az illiberális demokráciáig. A bőség zavarával küszködve végül úgy döntöttünk,

mindenből adunk egy kicsit.

Az egyes éveket afféle születésnapi képeslapokon felvillantó összeállításunk emblematikus címlapokkal, fotókkal, hírmozaikokkal, aranyköpésekkel, interjúinkból válogatott markáns idézetekkel óhatatlanul szubjektív és töredékes. De mindenki kedvére mazsolázhat, nosztalgiázhat vagy bosszankodhat, és felidézheti, mi történt a saját élete fordulópontjain. Az én két lányom születése körüli időszakok örömét például két Cs-betűs veszedelem árnyékolta be, Csernobil és Csurka…

A hírmorzsákhoz irodalmi csemegét is kínálunk. Négy népszerű írót arra kértünk fel, meséljék el, hogyan élték meg a mögöttünk hagyott egy-egy évtizedet. Dalos György írása visszarepít a nyolcvanas évekbe, amelyek elején a tábor legvidámabb barakkja a vesztébe rohant, hogy a végén már európai Magyarországban reménykedhessen. Parti Nagy Lajos a kilencvenes évek szabadságélményét idézi fel, ami közelről korántsem volt olyan magasztos, mint az előre vagy utólag elképzelhető, de amiről senki sem gondolta, hogy belülről szétverhető. Péterfy Gergely az új évezred első évtizedéről elmélkedik, ami 2001. szeptember 11-én még az előtt véget ért, hogy valójában megkezdődött volna. Háy János pedig úgy tekint az épp most múló évtizedre, mint Róma végnapjaira, amikor a polgárok még a jólétük fenntartásában voltak érdekeltek, de már megfeledkeztek a római erényekről.

Talán a születésnapunkon nem szerénytelenség, ha a sajtószabadságnak, benne a HVG-nek és hűséges olvasóinknak külön cikkeket is szentelünk. Lapunk alapító főszerkesztője, Vince Mátyás azt eleveníti fel, hogyan lavírozott a hetilap a pártállami sajtóirányítás évtizedében, a leghosszabb ideig regnáló főszerkesztő, Lipovecz Iván pedig azt, miként boldogult a HVG a sajtószabadság és a piacgazdaság ránk szakadása után. A HVG-vel majdnem egyidős Tóta W. Árpád felnövéstörténetében úgy festi le a sajtó mai helyzetét, mintha a nyolcvanas éveket zongoráznánk visszafelé. Balog Beáta, a szlovák SME főszerkesztője pedig Pozsonyból küldött biztató sorokat, amelyeknél magam sem tudnék optimistább végszót kitalálni: mi még akkor is itt leszünk, amikor Fico és Orbán már régóta nem.

Kiadványunkat ide kattintva közvetlenül is megrendelheti.