1982-ben került a magyar mozikba A Birodalom visszavág. A filmről a Magyar Szocialista Munkáspárt diákújságja, a Pajtás azonmód megírta, hogy értéktelen, megvetendő szemét. „A film legfőbb motívuma a tyiüüü... baing, és ez még játéknak is rossz” – így szólt az ítélet. Mire a Pajtás szerkesztőségébe özönleni kezdtek a kis úttörők levelei, amelyekben elküldték a szerzőt a kommunista kurva anyjába. Ennél persze óvatosabban és illedelmesebben fogalmaztak a pártállam gyermekei, de a lapban végül leközölt reakciókból világos volt, hogy eltört valami a Párt és az ifjúság között.

Magyar Star Wars Klub

Tény viszont, hogy a Pajtás lehozta a válaszleveleket, és vállalta a vitát. A Magyar Nemzet, a köztévé vagy bármelyik hasonló nincs azon az erkölcsi szinten, mint az úttörők lapja volt 1982-ben.

Ma a „számítógép előtt üldögélő, virtuális valóságban szocializálódó”, az olimpiai álomra és a Felcsút SC diadalaira fittyet hányó ifjúságról kesereg a kormánypárt, a megoldást pedig a hazafias, valamint az egyházi nevelésben látja. Ugyanazt üzenik, amit a régi komcsik: a fiatalok helytelenül gondolkodnak, káros hatások alatt állnak, és vissza kell őket terelni a helyes útra.

Nehéz helyzetben voltak a Pajtás szerzői. A testvéri Szovjetunió űrállomást ugyan tudott építeni, élvezhető sci-fi filmet viszont annak ellenére nem volt képes előállítani, hogy zseniális írók termelték az alapanyagot az egész birodalomban – ezekből is Hollywood csinált később mozit, ha egyáltalán. Versenyképtelen, eszköztelen volt ezen a fronton. Az amerikai kultúrát tehát le kellett húzni, de már nem volt elég sem a hitelesség, sem a tekintély, hogy a piros nyakkendőbe öltöztetett fiúk és lányok higgyenek nekik. Tudtuk, hogy ami nekünk jó és érdekes, azt ezek a pállott öreg komcsik nemhogy nem szeretik, de nem is értik, és legszívesebben megállítanák az időt, hogy ne kelljen nekik. De azt is tudtuk, hogy az idő semmilyen elvtárs kedvéért sem áll meg.

Nemcsak a Star Wars ellen kellett hadba szállniuk. Már jóval előtte elkezdődött a kultúrharc és az életmódok csatája, amiben vereségre voltak ítélve: a nyugati popzene, a képregények, az angol humor, az amerikai és német krimik, a szexlapok, később a mikroszámítógépek mind egy menőbb, szórakoztatóbb, érdekesebb és főleg szabadabb kultúra követei voltak. Ásítóan unalmas partizánfilmeknek, kiherélt zenekaroknak és ötvenes tévébemondóknak kellett volna felvenniük a versenyt ezekkel. A szocialista kultúrpolitikában folyamatos vita ment: a fundamentalisták tiltottak és irtottak volna mindent, ami nem szovjet, a progresszívek igyekeztek beengedni és integrálni, amit csak lehetett. Így került a mozikba a Star Wars, és papírra az Asterix, míg James Bond és a Raid Over Moscow kézről kézre terjedt.

A mai magyar kormány hasonló problémával áll szemben. A maga felületein kaffoghat a sajátjainak a mobilozásról, a nyugati kultúrszennyről, a marihuána-mámorban fetrengő nyugati fiatalokról meg arról, hogy a keresztény szabadság az alternatíva, és abban mindenki boldogabb lesz, és együtt fogunk imádkozni egy barackfa alatt.

Csak ez már annyira sem éri el a fiatalokat, mint annak idején a Pajtás magazin. És még ez a szerencséjük, mert amikor mégis, akkor ordítva röhögik ki őket. Ezért nem menti meg őket a még több propaganda, a még óriásabb Fidelitas-plakát: mert kontraproduktív, mert annyit ér, mintha a Borkai-videót terjesztenék. Tulajdonképpen a Fidelitas puszta létezése egy állandó borkaizás, amiben ezek az eltévedt fiúk és lányok szavalják, hogy a csikó lát.

Nevetségessé váltak egy generáció előtt. Aki 2010-ben, Orbán hatalomszerzésekor hatéves volt, az most tizenhat lesz. Elvégezte az általánost és jó esetben elkezdte a középiskolát – és nem élvezte. Nem kapott választ a kérdéseire, hogy miért vannak így a dolgok, és miért nem másképp, csak riadtan pisszegő tanárain és széttárt karú szülein látta, hogy lehetne máshogy, de veszélyes ezt feszegetni. És összeáll a kép: az ő világukból mit sem értő, begyepesedett seggfejek irányítják az életüket, pusztán azért, mert övék a hatalom, és eltapossák azt, aki kérdez.

Look back in anger

Két év múlva szavazni fognak. Bárkire, aki ezeknél többet felfog az életből, amit élnek, aki nem megállítani próbálja az időt, aki nem azt üzeni, hogy az ő ízlésük, életmódjuk, világképük, ügyeik mind tévesek. Bárkire, aki szóba áll velük, és annyit megígér, hogy hagyja őket élni. Élni azzal, akit szeretnek, annyi gyerekkel, amennyit ők akarnak. Arra, aki képviseli őket, és nem a nádpálcát suhogtatja.

A kommunisták azért nem tudtak elhajolni a változó idő elől, mert szétfeszítette volna szűkre szabott világnézetüket. Nem ismerhették el, hogy a kapitalista Nyugat jobb filmeket, játékokat és együtteseket termel ki, mert ez szétverte volna az egész rendszer alapját. A Fidesz ugyanígy szorította be magát egy szűk zsákutcába. Kétmilliós szubkultúráját nemzeti romantika és vulgarizált ájtatosság disznótápján tartja huszonöt éve, és nekik ez a menü ízlik. Csakhogy ebbe a konyhaművészetbe lehetetlen beleszorítani mindazt, ami történt azóta, hogy a recepteket megírták. Nem arról van szó, hogy a fiatalok mind olyanok. Hanem sokfélék. Sokféleségüknek nagyon is megfelelő platform a mobiljukon elérhető internet, és nagyon nem megfelelő a Fidesz. Különösen taszítóak azok, akik fiatal létükre szolgálják őket – mert a bajszos szarokról még hihető, hogy tényleg ilyen sajnálatos fosszíliák, de aki huszonévesen nyomja a Soros-mantrát, az tuti hazudik, pénzért és kiváltságokért.

Százezrek jönnek, és kurva dühösek. Tíz év alatt egymillió szavazó érkezett meg. Meg fogják bosszulni az iskolák ellen elkövetett merényleteket, a szétrohadt tudatú vén hülyék basáskodását, a versenyképtelen tudásért végigszenvedett éveket. Bosszút állnak a kultúrájukra, a szabadságukra, a párválasztásukra kimondott ítéletekért, az elrabolt gyerekkorukért, minden dörgedelmes pedellustempóért. Fogják a Pajtás újságotokat, kitörlik vele a seggüket, és aztán megetetik veletek. Kicsavarják a kezetekből a nádpálcát, és akkor nagyon jó játék lesz az, hogy tyiüüü... baing.