Elpusztítottak kétszáz magyart a náci úrnő kastélyában, de nem úgy, ahogyan a szóbeszéd tartja

A valóság szürkébb és súlyosabb a könnyebben eladható, bulvárosítható változatnál. Miszerint az 1945. március 25-ére virradó éjszakán a Batthyány Margit burgenlandi Rechnitzben (Rohonc) lévő kastélyában zajló mulatságon a díszes társaság szórakozásból a kéznél lévő 180–200 zsidót legyilkolta. A Szombathelyi Zsidó Hitközség és az osztrák Re.F.U.G.I.U.S. Egyesület azért tartott május 9-én és 10-én Szombathelyen konferenciát a tragédiáról, hogy ezt a hamis képet a valósághoz közelítsék.

A konferencián Szita Szabolcs – aki negyven éve kutatja az akkor történteket – felvázolta a vérengzés történelmi környezetét. A Pozsonytól a Dráváig húzódó, hadászatilag haszontalan délkeleti földsáncrendszer építésében rengetegen elpusztultak. Főleg munkaszolgálatosok és a halálmenetekben odahajtott nők és öregek.

A Vörös Hadsereg közeledtével a munkaszolgálatosokat el kellett tüntetni, hogy ne használhassák fel őket propagandacélokra. Szállítóeszköz kevés volt, és igen sokan munka- és menetképtelen állapotban voltak. Őket mind legyilkolták. A rohonci a tudatosan elrendelt tömeggyilkosság-sorozat egyik állomása. A Világosság című napilap már 1948. július 2-án megírta az Ausztriában folyó bírósági tárgyalás alapján, hogy a legyilkoltakat „Használhatatlan anyag. Elpusztítandó!” utasítással küldték oda.

Batthyány (született Thyssen-Bornemisza) Margit, Rohonc úrnője lelkes náci volt, azon a véres éjszakán „bajtársi búcsúmulatságot” rendezett egy menekülni készülő náci bagázsnak a kastélyában, amelynek pincéjében sok száz munkaszolgálatost tartottak fogva. Nem ő és nem is a vendégei találták ki jókedvükben, hogy öljenek, erre telefonon, valószínűleg a kerületi parancsnoktól kaptak utasítást, amit, más nem lévén, a vendégekből és helybeliekből kiállított, 10-12 fős brigád hajtott végre.

Másnap kivégezték azokat a munkaszolgálatosokat is, akik a munkaszolgálatosokkal kiásatott sírokat betemették. A következő napokban több hasonló tömeggyilkosságra került sor a környéken. A sajtó előszeretettel állítja Batthyány Margitot a középpontba. A Bild-Zeitung egyszer azt írta, hogy „Thyssen grófnő kétszáz zsidót lőtt le egy náci partin”. Az értelmi szerző nem ő volt, és nincs bizonyíték arra, de nem is valószínű, hogy abban tevőlegesen részt vett volna. Természetesen bűnös volt, hiszen a gyilkosok pártján állt szívvel-lélekkel, a segítségével és pénzével menekültek el a főbűnösök, Joachim Oldenburg, a grófnő intézője és szeretője Argentínába, Franz Podezin SS-főtörzsőrmester Dél-Afrikába.

Hiába voltak az áldozatok magyarok, hiába volt érintett az 1848-as vértanú első felelős miniszterelnök történelmi családja, a magyar sajtóban – az Arcanum adatbázisa szerint – 1948 és 2005 között nyoma sem volt a rohonci tragédiának. 1948-ban is csak a Világosság foglalkozott az Ausztriában folyó Rechnitz-perrel. A szociáldemokrata lap beszámolt arról, hogy a főbűnösök eltűntek, csak felsőbb parancsra hivatkozó mellékszereplők ültek a vádlottak padján, és azokra sem tudták rábizonyítani a közvetlen részvételt a gyilkosságban. A legsúlyosabb ítéleteket, nyolc, illetve öt év börtönbüntetést emberiség elleni bűntett és hazaárulás vádjával osztották ki.

A koronatanút, Karl Muhr fegyvermestert, aki a gyilkosoknak a fegyvereket kiosztotta, és aki őket személyesen ismerte, a vallomása rögzítése előtti napon meggyilkolták, a házát felgyújtották, a perrel kapcsolatos iratai elégtek. Egy további tanú is gyilkosság áldozata lett. A megfélemlített tanúk visszavonták a vallomásaikat. Az 1989-ben elhunyt Batthyány Margitról a kilencvenes évek magyarországi sajtójában csak mint lótenyésztőről, híres németországi ménes tulajdonosáról esett szó.

A konferencián Vadász Gábor főorvos – akinek az édesapja és annak ikertestvére az áldozatok között volt – előadásában elmondta, hogy édesanyja már 1945 nyarán tudta, mi történt a férjével és a sógorával. 1946-tól levelezést folytatott, hogy az áldozatok maradványait felkutassák. Száz évet élt, de ezt nem érhette meg. „Amikor végre kimehettünk a hetvenes évek vége felé, a helyszínen kérdezősködtünk. Sem előtte, sem utána nem találkoztam olyan gyűlölködő pillantásokkal, amilyeneket a megkérdezett, fejüket rázó idősebbek lövelltek felénk.” Ezt írta Vadász doktor 2016. május 13-án a Népszabadságban.

Sok helybélinek sok oka lehetett a hallgatásra. Kapcsolatban állhattak elkövetőkkel, bűnrészesekkel. Eleonore Lappin-Eppel osztrák történész említette, hogy volt idő, amikor a helyi erős emberek is gátolták a múlt bolygatását. Azokból a helybeliekkel készült interjúkból, amelyekről Kriza Borbála szociológus számolt be, kiderült, hogy a háromezer lakosú kisvárosban, ahol egykor békésen éltek együtt zsidók és nem zsidók, az 1930-as években „szinte mindenki náci lett”, a legtöbben örültek az Anschlussnak, a gazdasági konjunktúrának, a megugró életszínvonalnak. Sokan éltek a lehetőséggel, hogy a zsidók eltűnésével átvegyék a javaikat, a vállalkozásaikat. Mindehhez jött a széles körben elterjedt önkép, hogy Ausztria nem a Harmadik Birodalom része, hanem áldozata volt.

Rechnitzben az 1987 óta működő Re.F.U.G.I.U.S. Egyesület akciókkal, rendezvényekkel folyamatosan emlékeztet a rohonci tragédiára. A gyilkosság helyszínén, a Keresztpajta (Kreuzstadl) romjainál emlékhelyet alakítottak ki, és évente, a tömegmészárlás napján megemlékeznek az áldozatokról az ottaniak és a távolabbról érkezők, a helyi katolikus és evangélikus pap, és a zsidóságát elvesztett városkába ellátogató rabbi. 1946-tól ez év tavaszáig számtalanszor próbálták fölhozni a mélyből a vértanúkat, de nem bukkantak nyomukra.

Az ügynek elkötelezettek abban bíznak, hogy a 75. évfordulóra, jövő márciusra megtalálják és méltó módon eltemethetik az áldozatokat. Nicolaus Franz, a terület feltárásával foglalkozó régész kissé lehűtötte a várakozásokat. Az osztrák Szövetségi Műemlékvédelmi Hivatal rendületlenül folytatja a kutatást, de rengeteg a hipotézis, a tanúvallomásokban az ellentmondás, hatalmas területet kell átvizsgálni, a feltárások igen sokba kerülnek. Amíg nincs eredmény, addig a kutatási terület nem minősíthető bűncselekmények tetthelyének, s a tulajdonosokat kemény összegekkel kártalanítani kell.

Magyarországon sokan tudták, mi történt Rohoncon. Nem csak Vadász és édesanyja kereste szerettei tömegsírját. Amikor Batthyány Margit öccse, Heini Thyssen báró a híres műgyűjteményéből kiállítást rendezett Szombathelyen 1985-ben, a Vas Népének a konferencián felszólaló nyugdíjas munkatársa is rákérdezett nála nővére rohonci történetére, mire a báróban megfagyott a vér, és nem mondott semmit.

A magyar nyilvánosságban azonban csak 2007 óta, David R. L. Litchfield The Thyssen Art Macabre című, nagy vihart kavart könyvének a megjelenése óta van jelen érdemben a rohonci tragédia. Litchfield a jelentős részben hallomásokra épülő és a szaktörténészek által ízekre szedett könyvével a bulváros változatot terjesztette el. Elfriede Jelinek Magyarországon többször is bemutatott drámája is ezt követi. Ettől még a Nobel-díjas írónő műve művészileg erős.

A gyilkosság helyszíne, a Keresztpajta romjai. Nyomtalanul

Vannak bőven áldozatok, akiknek a hollétéről tudunk, mégsem kapták meg a végtisztességet. Szita Szabolcs emlékeztetett arra, hogy egy bombatölcsérben elföldelt tetemek a határ magyar oldalán 75 éve várnak arra, hogy tisztességesen eltemessék őket. Tizenöt éve hiába tárgyalnak a hatóságokkal, hogy kapjanak egy díszteremnyi földterületet a kőszegi erdőben emlékpark létesítésére. Frisch György történész a mostani konferencián felhívta a figyelmet, hogy Rohonc közelében, Bozsokon, magyar területen a dögkutakban négy-ötszáz munkaszolgálatos nyugszik.

Ezeket a tömegsírokat már 1945-ben is látogatták a hozzátartozók, 1950-ben határozat született az exhumálásról és emlékhely kialakításáról, ami a mai napig nem történt meg. Frisch szerint nem kizárt, hogy a rohonci áldozatokat is oda vitték. 1945 után a hozzátartozók pénzén exhumáltak munkaszolgálatosokat. Amikor Budapesten a Kozma utcai izraelita temetőben felavatták az áldozatok parcelláját, annyi halottat temettek oda, amennyinek a koporsója ott elfért – aztán nagyjából le is álltak az exhumálással.

RÉVÉSZ SÁNDOR