Ez volt Wolfgang Schüsselnek (Osztrák Néppárt) és Jörg Haider szélsőjobboldalinál is szélsőjobboldalibb Szabadságpártjának bécsi koalíciós kormánya. Az új osztrák kormánnyal szemben szankciókat léptetett életbe az akkori, a mainál kisebb Európai Unió – a legjellegzetesebb a diplomáciai bojkott volt, amelyhez az akkor még kívülállók közül Csehország is csatlakozott (Václav Havel volt az elnök) –, Ausztria vezetőit sehol se nagyon fogadták, az utálat és megvetés általánosnak volt mondható.

Ez a helyzet akkor változott meg, amikor a bojkottot (ha nem számítjuk a bajorországi tartományi kormányt) megtörte az 1998. július 6-a óta (2002. május 27-éig) Orbán Viktor vezette magyar állam, amely egyedüliként együttérző és baráti viszonyt ápolt a jobboldali-szélsőjobboldali osztrák kormánykoalícióval, ugyancsak nemzetközi megvetést szerezve magának és az országnak.

Wolfgang Schüssel azóta is mélyen hálás Orbán Viktornak, akinek szilárd híve és őszinte tisztelője. Orbán, mint tudjuk, a Schüssel-kormányhoz hasonló Kurz–Strache-koalíciónak is nagy híve volt, ezúttal közelebb Heinz-Christian Strache (majd Kickl és Hofer) rasszistáihoz, akikkel mélyen egyetértett a menekültek távol- és fogvatartásának, kizsuppolásának, megszégyenítésének, nyaggatásának tárgykörében. Orbán kiérdemelte Schüssel nagyrabecsülését, legalább húsz éve tudja pontosan, hol a helye.

Az első perctől kezdve világos volt, hogy azok az ún. Európai Néppártban, akik – a neonácik hajdani befogadásán és támogatásán túl az égvilágon semmiről se nevezetes – Wolfgang Schüsselt meghívták a Fidesz státuszáról konzultálni hivatott (háromtagú) „bölcsek tanácsába”, azok nem akarták, hogy Orbánt kizárják ebből a pártszövetségből. (A háromból a második, Gerd Pöttering is Orbán Viktor jó barátja és nagy csodálója.) Ezek közismert dolgok.

A végtelenül provinciális magyar sajtó ellenzéki zugában, valamint a parlamenti és EU-parlamenti magyar hangoskodók között a legtöbben biztosra vették, hogy Orbánt ki fogják akolbólítani az ún. Európai Néppártból, és evvel kapcsolatban fölöttébb goromba, fölöttébb tudatlan és fölöttébb ostoba diadalénekek hangzottak el. (Persze Orbánék helyzete így is kellemetlen, és még rosszabbodhat, de valószínűleg létrehoznak valami tipikusan idióta európai kompromisszumot. Akár fönntartják a fölfüggesztést, akár mégis kizárják őket, maguktól lépnek ki, csatlakoznak-e másik „pártcsaládhoz” vagy végül ott maradnak, ahol eddig voltak: mindennek csak a magyarországi „politikai” álviták, hencegések, dajkamesék, csalfa vakremények és kárörömök másodlagos szórakoztatóiparában van szerepe.)

Hiába intettek (nagyon kevesen) józanságra, ennek nem volt foganatja. Az állami, állampárti és kormánysajtó is félreverte a repedt harangot, ez beleillett szakadatlan Európa-csepülő kampányába. Meg beleillett a „ballib” médiák rosszul titkolt álmába, hogy „Európa majd segít”, aminek komoly akadálya, hogy „Európa” szétmállott, cselekvésképtelen, hanyatlása utolsó stádiumában tart (mint politikai entitás). A Sargentini-jelentés elfogadását követő tapsvihar és ujjongás – és a határozat teljes hatástalansága – mindent elárult. A totális erőtlenséget. Mind a magyarországi jobboldali düh és „ballib” öröm képzelődés folyománya volt. Hiszen nem történt semmi.

Az egész ügy azért groteszk, mert szabad szemmel látható és végig látható volt, hogy nincs jelentősége.

Először is amiatt, hogy az európai ún. pártcsaládok laza klubok, az Európai Parlamentben se képesek érvényesíteni a legkisebb frakciófegyelmet se, a többnyire sovén és euroszkeptikus kelet-európai képviselők rendszeresen „kiszavaznak” (emlékezzünk, hogy a menekülteknek a hullámsírból való kimentése ellen szavazott – a szociáldemokraták nagy többségétől eltérően – a magyarországi DK-nak mind a négy képviselője, az MSZP-s pedig tartózkodott). Ezeket a „pártcsaládokat” a nyugati sajtó nem is nagyon tartja nyilván, belügyeiket a nyilvánosságban az unalom pora lepi. Az ún. Európai Néppárt parlamenti frakciójának a többsége Orbán Viktorék kizárását szeretné, de a néppárti EU-képviselőknek nem osztanak lapot. Miért érdekeljenek hát bárkit is? (A többi európai pártcsalád semmivel se különb a konzervatívokénál, az osztrák és német zöldek jobbratolódásával az egyetlen eddig következetesen eurofil csoport is szakadékony-hasadékony lett.)

Másodszor, mindennek az is az oka, hogy az Európai Parlament nem parlament, csekély befolyású, szűk hatáskörű, túlméretezett és túlfizetett testület, amely semmi igazán fontosat nem dönt el. Nem sikerült például elérnie, hogy parlamenti módon (a relatív többséget elért „pártcsalád” vezetőjének megbízásával) maga alakítson „kormányt”, azaz maga válassza meg az Európai Bizottságot. Végül alázatosan megszavazta a kívülről ráerőltetett Ursula von der Leyen bizottsági elnöki megbízatását, némi mondvacsinált kellemetlenkedés után.

Az is világosan mutathatja olvasóinknak az Európai Parlament jelentéktelenségét, hogy már három (!), egyre nagyobb többséggel elfogadott határozatban ítélte el Orbán Viktor pártját és kormányát, aminek nem volt semmi foganatja, ott végezte mind a három, ahová szánták: a papírkosárban.

De ez még számtalan dologgal van így. Az Európai Parlament kádertemető, azok a politikusok csinálnak ott karriert, akiknek semmi esélyük a sikerre ott, ahol a komoly hirig folyik: a tagállamok belpolitikájában. (Ursula von der Leyen is kínosan lejárt lúzer volt a németországi politikában, azért lett az Európai Bizottság elnöke, mert Angela Merkel simán meg akart tőle szabadulni. És azért szegény Jean-Claude Juncker se volt éppen történelmi súlyú államférfi.) Van néhány kelet-európai persze, aki tájékozatlan hazájának a járási sajtójában villoghat vele, de ezek is minél hamarabb haza akarnak menni, hogy a komolyabb hatalmi osztozkodásban részt vehessenek. A többi javarészt kiégett senki.

Nem csoda, hiszen az Európai Parlament nem más, mint az európai integráció kudarcának költséges jelképe, nem több. (Természetesen ezek csak tünetek, az európai projekt kudarcának mélyebb okait – már amennyi érteni vélem őket – itt nem érinthetem.)

Az, hogy magyar járási újságírók és magyar megyei „elemzők” tucatjai és magyar kommentelők tízezrei folyton reagálnak ennek a megmosolyogtató álparlamentnek a munkálataira – ebből is kiemelkedik a Momentum két fiatal képviselőjének a szadista, pornográf-szexista, náci gyalázása, fenyegetése a szélsőjobboldalon (más jobboldal itt nem nagyon van) –, félreértés.

Ismert lélektani jelenség, hogy az emberek fölnagyítják annak a jelentőségét, amit gyűlölnek, amitől félnek, vagy amit nem értenek. Az Orbán-korszak (ezt bizony már helyénvaló így nevezni) egyik ismert sajátossága, hogy a gyakran zavarba ejtő társadalmi, kulturális, világszemléleti változások miatti feszengést és szorongást a mitologikus „külföldre” szokás vetíteni (mindenekelőtt a nem létező Soros-tervet végrehajtó, nem létező Soros-hálózatra, a nem létező menekültekre – miközben a legális bevándorlók és a vendégmunkások száma meredeken emelkedik –, no meg a dzsenderliberális-globálkommunista-jenkizsidótőkés, koholt Európára).

Ezen a nem létező európai csatatéren vívja összecsapások nélküli háborúját Orbán Viktor állítólagos ellenségeivel, akiknek a zöme egyetért vele az alapkérdésekben, bár a modorát nem sokan kedvelik.

A muszlimszidalmazás és muszlimgyötrés különféle módozatai és stílusai mindenütt megtalálhatók Nyugat-Európában: Emmanuel Macron például csak abban különbözik Orbán Viktortól, hogy sokkal ügyetlenebb, sokkal balszerencsésebb, sokkal kevésbé összeszedett és céltudatos, mint állítólagos ellenfele (akit ő nem tart annak), de népellenességben, melldöngető nacionalizmusban és erőszakosságban még túl is tesz rajta. A muszlimok megrendszabályozása, dühítése és ellenséggé tétele egész Európában folyik, kivéve nálunk, ahol kevés az iszlámhívő, de kis híján mind gazdag és az uralkodó körök üzletbarátja.

Bár nemcsak a muszlimok provokálása ez, hanem minden kisebbségé. Az egyik barátom elküldte nekem a Tiroler Tageszeitung cikkét, amely szerint az egyik tiroli városkában kihirdették, hogy az óvodában a hatféle anyanyelvű szülőnek és kölyöknek csak németül szabad beszélni, világos? Ezt a nemzetiségi politikát (és szó szerint kirobbanó sikerét) ismerjük az Osztrák–Magyar Monarchia dicső történetéből. (Pedig most nem a neonácik, hanem a zöldek a Kurz-féle – régen Schüssel-féle –, iszlám fejkendőt tilalmazó néppárt kormánykoalíciós partnerei. Nem világos, vajon a szintén kendőt viselő kalotaszegi magyar parasztlányokat is előállítaná-e az osztrák rendőrség.)

De Magyarországon továbbra is politikai korrektségről delirálnak a jobboldalon, s ami ugyanaz: európai szabadelvűségről ábrándoznak a „ballib” médiákokban. De hát nem a nemzetiségek, az etnikai kisebbségek jogai izgatják Orbán Viktornak és pártállamának a nyugati bírálóit, hanem a jogállami látszatok udvariatlan és ildomtalan rugdalása. Hiszen lehet ezt simán csinálni, úgy, hogy ne morogjon a Frankfurter Allgemeine és a Neue Zürcher Zeitung, amely nem kedveli a bíróságok és a tiszteletre méltó alkotmányos intézmények meg a különféle jogászi, bürokratikus, kulturális és professzori elitek nyüstölését, ugyan miért nem tudja a hivatalos, azaz jobboldali magyar és lengyel politika simán elintézni, amit minden polgári társadalom simán elintéz, anélkül, hogy túl nagy lenne a mindig tiltakozók (the usual suspects) által támasztott zajkár. Ez a Macron se képes leszerelni a hovatovább irritáló munkássztrájkot, hallatlan. Tessék mindezt csöndben, szabályszerűen, lehetőleg zsidózás nélkül elintézni.

Hogy aztán a cigányokkal meg a törökökkel meg az arabokkal meg a franciaországi mindenféle színű prolikkal mi történik, kit érdekel.

Úgyhogy teljesen mindegy, mi lesz Orbán Viktor pártjával az európai intézményekben, a hetedik cikkelyt úgyse lehet vele szemben érvényesíteni, még ha ezt komolyan akarnák az exnagyhatalmak, akkor se, Anglia már kilépett, viszlát, az egész merő semmiség. Az EU korhad szétfele, iránytalan, koncepciótlan, hovatovább kikacagott bürokratikus roncstelep; kár érte voltaképpen, de ez már késő bánat.

Ám persze hála a minderről tudomást venni nem óhajtó magyar járási sajtónak, a magyar miniszterelnöknek talán – azért nem egészen biztos – lehet még nagy diadala, amelynek során bebizonyosul, hogy a nagy semmivel folytatott élet-halál harcában rendszerint fölülkerekedik. Ha meg netán mégse kerekedik fölül, akkor kiderült Európáról megint, amit ő mindig is mondott.

Nem ez a kérdés. Hanem az, hogy fönnmaradnak-e a magyar nép intézményei a tömegközlekedéstől, a postától és a nemzeti parkoktól a műemlékvédelemig, a múzeumokig, a levéltárakig, a tudományos és közkönyvtárakig, a művészetekig, a könyvkiadásig, a tudományos kutatásig, az egyetemekig, a szakszervezetekig és az emberi jogi csoportokig. Hogy a magyar népről magáról ne is tegyünk említést.